Az eredeti táj 1956-ban tűnt el, amikor a Szovjetunió megépítette a Kahovka vízerőművet és a hozzá tartozó víztározót, elárasztva a régiót. A gazdag, élő rendszerek víz alá kerültek, és helyüket mesterséges tározótó vette át.

2023-ban azonban a felgyülemlett vizet fegyverként vetették be. A gátat – amely akkor orosz ellenőrzés alatt állt – felrobbantották, ami pusztító árhullámot indított el, falvakat söpört el, és legalább több tucatnyi, de akár több száz ember halálát is okozta. Mintegy egymillió ember maradt ivóvíz nélkül – idézi fel a The Guardian írásában.

Ma, két évvel később, a víztározó jövője továbbra is kétséges. Egyes tudósok szerint az élővilág visszatérése a remény jele – mások szerint viszont egy kiszámíthatatlan, potenciálisan mérgező időzített bombával van dolgunk.

A spontán regeneráció ereje

A robbanás utáni hónapokban a víztározó kiszáradt, a terület repedezett sártengerré változott. Ma azonban a növényzet már annyira dús, hogy a területen fiatal fák hatalmas tengere terül el: a víztározó felszíne 2155 négyzetkilométer volt.

A háború környezeti hatásaival foglalkozó Ukrán Munkacsoport (UWEC) friss jelentése megerősíti, amit a műholdfelvételek és terepi megfigyelések mutattak: az alsó Dnyeper ökoszisztémája nemcsak regenerálódik, hanem újra virágzásnak indult. A lecsapolt területen sűrű fűz- és nyárfaerdők, hatalmas vizes élőhelyek alakultak ki. Visszatértek a veszélyeztetett tokhalfajok, a vaddisznók, állatok, és az egész térség spontán újjáéledés jeleit mutatja.

„Egy hatalmas természetes ártéri erdőrendszer születésének vagyunk tanúi” – mondja Olekszij Vasziljuk, az UWEC 2025-ös jelentésének társszerzője, az Ukrán Természetvédelmi Csoport vezetője. „Ez nem emberi irányítás eredménye – a föld maga éled újjá.”

Egy „időzített méregbomba”

Ám a tudósok hangsúlyozzák: a természetes regeneráció nem garantált. A víztározó jelentős része továbbra is elérhetetlen az aknaveszély és a folyamatos harcok miatt. Az ökoszisztéma állapotának felmérése nehézkes, és egyre több jel utal arra, hogy a talajban és a vízben mérgező anyagok, például nehézfémek halmozódhattak fel. A terület jövője politikailag is bizonytalan marad.

Bár a víztározó helyén kialakult erdő első pillantásra olyan, mint egy ember nélküli oázis, a múltbeli emberi tevékenység nyomai azonban mélyen beleivódtak a tájba. Az évek során a medence partjai fokozatosan erodálódtak, és a finomszemcsés hordalék vastag rétegben ülepedett le az aljzaton. Ezzel együtt különféle szennyező anyagok is ide kerültek – elsősorban nehézfémek a környéken működő vagy működött ipari létesítményekből.

„Ezeket a szennyező anyagokat a lebegő, finom részecskék szívták magukba, amelyek aztán lerakódtak az aljzaton” – magyarázza Olekszandra Sumilova édesvízi ökológus. Az üledék így egyfajta „óriási szivacsként” viselkedett, amely a víztározó mélyén halmozta fel a szennyeződéseket. A kutatók becslése szerint mintegy 1,5 köbkilométernyi szennyezett üledék gyűlt itt össze.

A Science folyóiratban 2025-ben megjelent tanulmány – amelynek Sumilova is társszerzője – úgy fogalmaz: ezek a szennyező anyagok egyfajta „időzített méregbombát” jelentenek, különösen az állati táplálékláncokban és az emberi lakosság egészsége szempontjából. Ugyanakkor, akárcsak Csernobil esetében, a természetes regeneráció és a szennyezés együtt is létezhet.

Ugyanez a kutatás arra a megállapításra jutott, hogy öt éven belül a korábban elveszett ökológiai funkciók 80 százaléka helyreállhat, és az ártéri területek biológiai sokfélesége már két éven belül jelentősen regenerálódhat

Egy ritka lehetőség

Az UWEC jelentése szerint ha hagyják, hogy a terület tovább regenerálódjon, Európa egyik legnagyobb összefüggő édesvízi ökoszisztémájává válhat – ökológiai jelentőségében akár a Duna-deltával is vetekedve.

De a Kahovkánál sarjadó erdő ugyanolyan gyorsan eltűnhet, mint ahogy megjelent. „Ha a vízerőmű gátját újjáépítik” – figyelmeztet Olekszij Vasziliuk –, „akkor ez a fiatal erdő és mindaz az élet, amit ma fenntart, újra elveszik.”

Az állami tulajdonú Ukrhydroenergo már jelezte szándékát a Kahovka vízerőmű rekonstrukciójára. Egyes döntéshozók számára ez a „normalitáshoz” való visszatérés szimbóluma: az ipari termelés, az energiahálózat stabilitása és a stratégiai ellenőrzés visszaállítása. „A gát újjáépítése nem helyreállítás lenne” – mondja Vasziljuk. „Ökológiai bűntett volna – elpusztítana egy fiatal, önállóan fejlődő erdőt, mielőtt esélyünk lenne megérteni a jelentőségét.”

„Mi lesz ezzel a területtel? Ma még nem tudjuk teljes bizonyossággal megmondani” – mondja Sumilova. „De az igaz, hogy lenyűgöző gyorsasággal épül újjá. Emberi szemszögből persze ez egy tragédia volt – különösen az ott élők számára. De tudományos szempontból egyedülálló lehetőséget kínál: megfigyelhetjük, hogyan épülhet újjá egy ökoszisztéma. Ez egy hatalmas természeti kísérlet. És még korántsem ért véget.”