A Westminstertől a Karmelita kolostorig - mit tanulhatunk a londoni Sortól?

Bevallom, engem alapvetően teljesen hidegen hagynak a különböző királyi családok ügyes-bajos dolgai. Nagyon kevés dolgot tudok elképzelni, amit kevésbé tartanék érdekesnek annál, hogy melyik hercegné milyen, és melyik korábbi hercegné öltözékére emlékeztető ruhát viselt valamelyik megjelenésekor, vagy hogy milyen és kitől kapott fülbevalót viselt Megán hercegné II. Erzsébet temetésén. Számomra ezek a hírek ugyanabba a kategóriába esnek, mint a Való Világ-kategóriás celebek magánéletéről szólók – azzal a különbséggel, hogy utóbbiak azért valamit tettek a hírnévért azon kívül, hogy beleszülettek vagy beleházasodtak egy családba, még ha ez éppen a nemi szerveik sok embernek történő megmutatása volt is.

Velünk élő történelem

Furcsa dolog mindenesetre ez az alkotmányos királyság. Amikor a mesekönyvekből királyokról olvasunk a gyerekeinknek, ott nem ilyen királyokról van szó, ahogy a történelem nagyobb részében sem. Mondhatnánk, hogy mára a monarchia intézménye csak egy érdekes zárvány, egyfajta skanzen, ami megőrizte nekünk a múlt egy darabkáját, de a helyzet azért nem ennyire egyszerű. Egy gyors Wikipedia-kereséssel kideríthető, hogy a világ 195 országának csaknem negyedében, 43-ban egy uralkodó az állam feje. Persze ezek többségében az uralkodóknak nagyon kevés beleszólása van az állam ügyeibe – a 43 állam több mint harmadának éppenséggel a II. Erzsébet trónjára fellépő III. Károly lett most a királya. „Igazi” monarchiák tulajdonképpen csak az arab világban vannak: Szaúd-Arábia, Brunei, az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Bahrein és Omán képében, bár azért ezekben sem úgy működik már a monarchia, mint mondjuk az ókori istenkirályságok korában.

Itt, Európában azért ki lehet mondani, hogy senki nem szeretné, ha újra egy ember kezében összpontosulna az állam szinte összes hatalma (még ha a Karmelita-kolostor tájékán esetleg meg is köszörülik egyesek a torkukat e sorok olvastán). Ennek fényében – számomra legalábbis – érthetetlen az az érdeklődés és rajongás, amellyel milliók képesek tanúsítani az uralkodói családok (egyes) tagjai iránt, és amely most II. Erzsébet halála kapcsán minden eddiginél nagyobb méreteket öltött.

Beállni a Sorba

Egy dolog mégis megfogott ebben az egész hajcihőben: a sor. Vagyis inkább a Sor (the Queue), ahogy kisvártatva emlegetni kezdték a királynő ravatalához sorban álló emberek tömegét. Volt olyan időszak, amikor a Sor közel 16 kilométeren keresztül kígyózott London belvárosában, és a végére beállóknak több mint 24 órát kellett araszolgatniuk a Westminster Hallig, de átlagosan is 10-16 órákat álltak benne az emberek. Mi több, a sor folyamatosan haladt előre, tehát az a lehetősége sem volt meg a benne állóknak, hogy néhány órácskát szundítsanak menet közben, esetleg leüljenek egy-egy félórára megpihenni.

Egy pillanatra mindannyian gondolkozzunk el: miért lennénk hajlandóak 24 órát sorban araszolgatni? Pénzért, nyilván, de nem néhány ezer forintért, hanem valami tetemesebb összegért, de ezen kívül? Vannak, akik hasonlókat megtesznek, hogy az elsők között láthassanak egy filmet, olvashassanak egy könyvet, vehessenek meg egy új telefont, de azért őket egyfajta lenézéssel szokta kezelni a társadalom „normális” része.

Az elmúlt napokban Londonban viszont emberek tízezrei döntöttek úgy, hogy végigállják a Sort. És miért? Hogy aztán a Westminster Hallban teljes csöndben néhány percet eltöltsenek, a zárt koporsóhoz érve egy-két másodpercre megálljanak, biccentsenek egyet, aztán a másik oldalon távozzanak is.

Mindezt ráadásul szinte tökéletes rendben és fegyelmezettségben. El lehet gondolkozni azon, hogy lenne-e ma Magyarországon ember, akitől ennyien szeretnének személyes búcsút venni halála után (megint csak a Karmelita kolostor juthat az eszünkbe), de azon is, hogy el tudjuk-e képzelni, hogy ilyen csendben és rendben végigálljon több tízezer, mindenféle rendű és rangú, korú és vagyoni helyzetű, változatos politikai nézeteket valló magyar ember hosszú, kimerítő órákat egy sorban. Ez általában egy élelmiszerbolt pénztárához álló sorban sem sikerül, és ha kinyit egy újabb kassza, akkor aztán isten irgalmazzon annak, aki nem mozdul elég gyorsan.

Lehet élcelődni azon, hogy a briteknek a sorbanállás a vérükben van, de talán nem ez a lényeg. Szeretjük idézni azt a tisztázatlan eredetű mondást, hogy egy magyar mögötted lép be a forgóajtón, de előtted lép ki, miniszterelnökünk is előszeretettel hivatkozik a sajátosan csavaros magyar észjárásra. De vannak helyzetek, amikor be kell állni a sorba, és kivárni, amíg sorra kerülünk. Nyilvánvalóan Nagy-Britannia sem minden világok legjobbika, lehetne sorolni az ország problémáit, akár bűneit, vagy hibáit is, az viszont biztos, hogy az angol polgári forradalom óta eltelt évszázadokban az igenis beleivódott a brit társadalomba, hogy mindenkinek jogai és kötelességei vannak. Ha beálltak a sorba, akkor az az ő helyük, de eszükbe sem jut előrébb tolakodni.

II. Erzsébet hihetetlen népszerűségének egyik oka biztosan az volt, hogy tudott a rangjának, vagyonának és előjogainak megfelelően viselkedni, de ha kellett, akkor minden további nélkül beállt a sorba is. A brit monarchia mindenféle külsőségei, a különféle abszurd tisztségek, avítt öltözékek és a sokszor megmosolyogtató rituálék helyett talán ez az, amit valóban érdemes és lehet tisztelni, sőt csodálni ebben az intézményben.

Egy korszaktól búcsúzunk

Ami még feltűnő volt, hogy a közvetítésekben szinte egyetlen síró, látványosan megrendült gyászolót sem lehetett látni. Ezt persze lehet a hagyományos angol hidegvérre fogni, vagy arra, hogy tizenpáróra sorbanállás után már mindenkin úrrá lesz a fásultság, de talán mégsem csak ezek az okok. Sokakat megkérdeztek arról, hogy miért jelentek meg, és miért voltak hajlandók végigaraszolni a végeláthatatlan Sort. Voltak, akik II. Erzsébetet személyes inspirációjuknak tartották, akik korábban találkoztak a néhai királynővel, voltak szenvedélyes monarchisták, a királyi család „rajongói” – de a többség inkább valami olyasmit mondott indokként, hogy „ez így járja”, „itt volt a helyem”.

Többen beszéltek arról is, hogy az elmúlt két évben szeretteiket veszítették el a járvány miatt vagy a járvány alatt, és nem tudtak tőlük megfelelő búcsút venni, és most e formában saját személyes gyászukat is megélik. Sokan említettek olyasmit is, hogy egy korszak ért most véget, és egy történelmi pillanatot jöttek el saját szemükkel látni, saját bőrükön megtapasztalni.

Hát igen, tényleg nagyon úgy tűnik, hogy egy korszak véget ért. Persze nem egy csak ceremoniális jogkörökkel bíró, 96 éves hölgy természetes úton bekövetkezett halála miatt. A koronavírus még mindig velünk van, és még nem tudjuk, milyen új világrend születik az ukrajnai háború nyomán. Infláció, energiaválság, klímaválság – nem elképzelhetetlen, hogy a királynő koporsójához sorban állók közül sokan már ezen a télen segélyért, egy kis melegért vagy élelemiszerekért fognak sorban állni.

És ha köztük lesznek ilyenek, akkor Magyarországon hányan lesznek? És hányan fognak megpróbálni a sor elejére tolakodni, és mások kárára előnyökhöz jutni? A briteknél most bukott meg egy miniszterelnök, méghozzá elsősorban azért, mert látványosan demonstrálta, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok. Magyarország egy olyan miniszterelnökkel vág neki ennek az új korszaknak és ennek a fenyegető télnek, akire itthon már semmilyen szabály nem vonatkozik, és egész Európával is hajlandó szembemenni azért, hogy ne is vonatkozhassanak, még akkor is, ha ezért az országnak esetleg eurómilliárdokban is kifejezhető árat kell fizetnie. Nem lehet, hogy most inkább a britekről kéne példát venni, na nem a királyság visszaállításában, hanem abban, hogy szépen beállunk a sorba?