Célbaérés 802 kilométer gyaloglás után – az El Caminóról jelentjük

Santa Irene – Santiago de Compostela, 23 kilométer.

Az önkormányzati szálláson a lámpát egységesen oltották el, és reggel 7:20-kor gyújtották fel. Kényelmesen készülődtem. A francia pár és a német fiatalember is hamarabb elment. A bakancsom vizes maradt, és a hátizsákom is nedves volt még.

Az első két kilométert O Pedrouzóig kivételesen magányosan tehettem meg, mert pici helyről indultam. Az első városból azonban hatalmas mennyiségű zarándok özönlött az útra.

Beültem a kisváros utolsó kávézójába, teljes reggelit kértem: narancslé, pirítós vajjal és lekvárral, valamint kávé. Kiültem az út mellé és figyeltem az elhaladók hosszú sorát. És ekkor megérkezett a busz!

Busznyi japán turista szállt le. Beözönlöttek a kávézóba. Volt olyan elhaladó, aki a hosszú sor miatt nem jött be. Nemsokára eligazítást tartott idegenvezetőjük, amikor egy helyi idegesen beszólt neki, hogy miért állja el a busszal az épp ott lévő iskola autóparkolóit, ahová a csemetéket hozták. A busz már nekem is sok volt. Errefelé haladunk?

Szép erdei úton gyalogoltunk, némi mezőgazdasági tájjal. Többen fényképeztük a tököket, de a gombáknak, sőt a harmatos pókhálónak is voltak barátai.

Megjelentek az előadóművészek és szuvenírárusok. Nyelvdobbal kezdtük nagy bölcsességek feliratai társaságában, a bevett galíciai dudással folytattuk. Volt egyszerű szuvenírárus és viaszpecsét mester. Az utószezon miatt ennyivel megúsztuk. Persze volt némi macskafényképezés, esetleg cirógatás a japánok nagy örömére.

Összeakadtam a mexikói testvérpárral. A mexikói történelem tanításáról kérdeztem. Hogyan mutatják be, hogy az Egyesült Államok háborúban elragadta területük majd harmadát? Texas kiválása még ok, de a vesztes háború árulás, és szomorúságot okoz – valami ilyesmit hámoztam ki szavaikból. Marcos alparancsnok is szóba került, meg a zapatisták. Végül készíttettünk egy közös fotót. A Camino Primitivón már többször találkoztunk előtte.

A napközbeni pecsétet a Szent Lucia templomban szereztem be. Eddig a napi egy pecsét a szállásokon elég volt, de az utolsó 100 kilométeren napi kettő kell. Valahogy úgy jött ki, hogy az utolsó rubrikába jutott. A lezáró pecsétet a zarándokútlevél nyitóoldalára ütik be, ahol már a kezdő pecsét ott van. Ezek általában nagyobbak is.

A templomba – az ott lévő “pecsétőrtől” engedélyt kérve – egy férfi lépett be énekelni. Hangja betöltötte az egész teret. Jó volt hallgatni. Egészen meghatott a kereskedelmi célú énekesek után.

Tényleg, ilyet is lehet. Nem kereskedelmi célút. Bárcsak tudnék énekelni – gondoltam. Az alternatíva lehetősége fellelkesített.

A következő falu Labacolla volt. Itt feltűnt, hogy szórványos harangütések vannak. Kiderült, hogy a turisták/zarándokok szórakoztatására egy helyi ember teszi, aki a templom kapujában áll a harang kötelével. Itt is üldögéltem kicsit a templomban.

Kifelé jövet Zsoltot láttam egy cicával. Valahogy a macskák kedvelik őt. A következő büféig együtt mentünk, bár ő gyorsabb nálam. Különféle caminókról és gyalogtúrákról beszélgettünk, különös tekintettel az Alacsony Tátra gerincén futóra. Kellemes volt gyalogolni.

A következő bár a kemping büféje volt. Gépzene szólt, de most tudtam vele azonosulni. Táncolhatnékom támadt. A kezdeti ellenszenvet az út kommercializálódásától a megbocsátás és szeretet vette át, hiszen mind emberek vagyunk. Valahogy a szervezés módjával lehet a baj.

A kemping büféjétől a Monte Gozóig, azaz az Öröm Hegyéig már csak kis távolság volt. Felmentem a dombra, és valóban látszott a katedrális. Itt kisebb lengyel csoportba keveredtem. Az egyik lengyel, aki orvos, méltatta Czeslaw Miloszt (lengyel író és költő – a szerk.) és nagy meglepetésemre Semmelweis Ignácot, akit munkássága miatt nagyon tisztelt. Több szerénység és szolgálat is ráférne a mai orvosokra, mondta, mielőtt elváltunk.

Santiagóba jövet szinte kötelező a városnév kirakott betűivel fotózkodni. Én is megtettem.

A városba megérkezni jó érzés volt. Örömmel és elégedettséggel töltött el. A befejezés szomorúsága nem merült fel. Kivételes élmény volt, hogy az egész napos borult idő után, a katedrálishoz már igen közel járva teljes erősséggel kisütött a nap!

A katedrális előtti téren jó sokat üldögéltem. Élveztem a meleg napsütést, és az esőkabátom és hátizsákom is száradt. Épp valami felújítást végeztek a pálmaágat tartó szobornál, de lehetett ezt írótollnak is látni. Ebbe sok mindent belegondoltam.

A tér legjobb része, szemben és a közepétől távolabb, a spanyol televízió számára volt lezárva, de a kordonok mellett jobbára csak felügyelők által. Terelgették ki az embereket. Volt egy makacs úr, aki azután sem ment ki, hogy figyelmeztették. Visszagyalogoltam a szállásomra, és erre a napsütés is elmúlt.

Holnap megyek az igazolásért a zarándokirodára. Lezáró mise is tervben van, meg a hátizsákra varrható címke megvétele.

Szeretem Santiagót.

Az utcán véletlenül összefutottam Stefánnal és feleségével, kétszer is. Tudtam, hogy itt vannak, hiszen a Facebookon még leveleztünk is. Vele és Karllal 2021 decemberében találkoztam a Portugál úton, ahol „együtt gyalogoltunk” – ez inkább az esti, beszélgetős együtt töltött időt jelenti, mint az együtt gyaloglást. Jó volt ismét látni.

Végül a flamand Hirttel kiegészülve négyen vacsoráztunk a kedvenc helyemen. Rengeteget beszélgettünk a gyaloglásokról. Egyszerűen jó volt.

Az El Camino-sorozat (Világjáró Extra) többi részét itt lehet elérni.

A Világjáró cikkeit itt olvashatják.