A tartomány nevében szereplő Veneziát/Velencét ne keressük itt, az a szomszédos Veneto székhelye. Friuli-Venezia Giuliában Trieszt a fő közigazgatási központ, egészen a dél-keleti csücsökben, az Adriai-öböl keleti végén, de ezt most kihagyjuk, az egy külön mise.
Újdonsült olasz ismerőseink (az első szállásadók) azt mondták, hogy először vessük bele magunkat a tartomány keleti részébe, vagyis Friuliba, aztán menjünk északra, a Karni Alpokba (olaszul Carnia). Nem baj, ha nem vagyunk perfektek az olaszban, ott van a friuli nyelv (egy rétoromán dialektus), azzal is elboldogulhatunk, végül is 530 ezren beszélik a világon, többségük épp itt lakik.
Jó nagyot nevettünk erre a tanácsra (ők is ezt tették) és közöltük: maradunk az olasznál, nyilván nem lesz nehéz a legfontosabbakat kifejezni. Egyébként a feliratok friuli változata ott van az összes utcatáblán és országúti eligazítókon, az éttermek menüjén már ritkább, de ha becsöppenünk egy falusi trattoriába vagy kávézóba, hallhatjuk a mindent megbeszélő helyiek hangján, hogy nem irodalmi olasz, van egy kis stichje. Nyelvészek ne figyeljenek: olyan, mint amikor Palócföldön először járva az első pár percben arra kérjük a beszélgetőtársunkat, hogy ismételje meg a mondandóját…
A friulit főleg a hegyi falvakban beszélik, ott is inkább az idősek, de hallottuk Chividale del Friuli kisvárosban is, ami egy gyöngyszem Udinétől (fontos kulturális, oktatási és gazdasági központ) 15 kilométerre keletre. Nem érdemes behajtani a belsejébe, olaszosan szűkek az utcák, benn nagy szerencse kell a helytaláláshoz, és drága is a parkolás, a belvárosba vezető kőhíd előtt viszont van egy nagy, ingyenes parkoló.
Nem túldíszített, de jól karban tartott templomból ott sincs hiány, mi négynél leálltunk, majd megláttuk Julius Caesar egész alakos szobrát és máris megvolt a szelfi. Szinte minden háznak megvan a maga története, s mivel majdnem pont úgy néznek ki, mint 100-120 éve (nyilván rendszeresen felújították a többségüket), arra gondoltunk, hogy erős lehet a helyi örökségvédelmi szabályozás. Egyetlen nagyobb, irodaházféle épült a szorosan vett belső körzeten kívül, másutt nem láttunk darukat és munkásokat.
A félnapos barangolás után szálláshelyünkre „hajtattunk”, ami 17 kilométerre északnyugatra volt, a Povoletto járáshoz tartozó Ravosa falucskában. Direkt nem hotelt vagy panziót foglaltunk, hanem egy olasz földön külön kategóriának számító úgynevezett agriturismót.
Ez nem tévesztendő össze a mi falusi turizmusunkkal, itt konkrétan agrárvállalkozókról van szó, akik borászattal, állattenyésztéssel vagy gyümölcsösökkel (olykor mindegyikkel egyszerre) foglalkoznak, s emellett nívós szállást adnak. Ez jövedelemkiegészítés, ezt a kategóriát az olasz állam is támogatja.
A meglátogatott kisebb birtokot felügyelő Clochiatti család főleg szőlő-és fafeldolgozásból él. Rossella, a fiatal háziasszony azt mondta: mehetett volna valami nagyobb szolgáltatóhoz dolgozni, de megbeszélte az édesapjával és a férjével, hogy inkább beáll és vezeti a vállalkozás szálláshely részlegét. Mos, bevásárol, takarít és tálalja a reggelit – helyi prosciuttót, saját vajat, friss kenyeret, fügét, szőlőt és mandulát, meg jó olasz kávét.
Giorgio, az édesapja bevitt minket a kis borpalackozójukba és mivel megmondtuk, hogy magyarok vagyunk, nem durván, de előhozakodott azzal, hogy ők rosszul jártak 2007-ben, miután egy nemzetközi perben a bíróság kizárólag a magyar vállalkozóknak engedélyezte a Tokaj név használatát. Márpedig a szállásadóinknak is volt egy Tocai-ra keresztelt desszert boruk. De Georgio nem neheztelt ezért ránk, sőt, megkínált egy régi palackból, majd barátságosan azt mondta: no problemo! Ma már más néven árulják ugyanazt és jól megy a bolt.
A jogvita tehát valahogy közelebb hozta Magyarországot Giorgoéknak, még ha nem is a legkedvezőbb módon. Az érdeklődés azonban megmaradt, a házigazda poharazás közben felidézte 2010-es pécsi emlékeit, amikor a baranyai központ Európa Kulturális Fővárosa volt. „Finom ételek, és borok, kedves emberek, tiszta mediterrán vidék, akárcsak a miénk!” - mondta széles mosoly kíséretében.
A család távozásunkkor megerősítette a korábbi elgondolásunkat, hogy érdemes egyrészt bemenni Udinébe, másrészt felküzdeni magunkat Carnia falvaiba és hegycsúcsaira. Jöjjön először az első!
A mintegy 100 ezer lakosú Udine szerintünk megér másfél-két napot, de nem rohanva, hanem andantéban. Kell időt adni magunknak, hogy befogadjuk. Először persze a foci jutott eszünkbe: a Serie A-ban a középmezőnyhöz tartozik a város focicsapata (Udinese, 1896-ban alapították), itt született két focista ikon: Enzo Bearzot edző és Dino Zoff, a legendás kapus. Aztán ott a megunhatatlan történelmi belváros (centro storico) és a viszonylag fiatal (1978-as alapítás) egyetem.
A centro storico mérete saját becslésünk szerint nagyobb mint mondjuk a sok magyarnak is ismert prágai belvárosi övezet és tele van kis belső udvarral, beugrókkal, jó fagyizókkal, kézműves árukat kínáló boltocskákkal, jó múzeumokkal. S mivel a szeptember arrafelé folyamatos ünnep, nem lehet nem kipróbálni a sok finomságot, a borokat, meghallgatni a jó zenei programokat.
Ottjártunk egyik napján még egy környezetvédelmi előadás is volt a Piazza della Libertán, a belváros szívében. Szombat délelőtt több százan hallgatták, hogy miként lehetne az egyes embereknek és a gazdáknak is jobban vigyázni a minket körülvevő világra, közben meg a kisebbeket a témával összefüggő játékokkal szórakoztatták.
A központi tér fölött, a dombon ott áll kevélyen a tekintélyt parancsoló castello, egy valódi kulturális tér. Mivel az évente szokásos Friuli DOC nevű háromnapos kulturális és gasztro fesztivál idején voltunk a városban, a castellóban mind a négy futó kiállítást megnézhettük csökkentett áron, mert a szervezők ezekre a napokra mindenkinek kedvezményt adtak. A legizgalmasabb talán a Friuli körzet, a főleg Udine társadalmi életét, gazdasági fejlődését bemutató állandó fotótárlat volt, de volt egy középkori művészeti, meg egy kortárs kiállítás is. (A negyedikre már nem volt energiánk.)
Az előbb szó volt az egyetemről is. Több főépülete közül az egyik a centro storicóban van. Pont egy konferenciára készültek, amikor beléptünk a díszes előcsarnokba, ott az egyik rendező srácot faggattuk arról, hogy miket oktatnak és vannak-e kelet-európaiak, pontosabban magyarok a közel 16 ezer hallgató között. Megtudtuk, hogy a belvárosban humán karok működnek leginkább, az egyik a nemzetközi kapcsolatoké, ott lehet pár magyar. Nem jártunk jobban utána, majd legközelebb, de vélhetően nem lehetnek sokan, és ha vannak egyáltalán, tudott volna róla a szervező, aki maga is egyetemista.
Majdnem elfelejtettük: külföldön már bevált gyakorlatunk szerint a belvárosi idegenforgalmi irodában nagyobb formátumú papírtérképet kértünk a belváros nevezetességeiről. Tudjuk, hogy telefonra letölthető verzió is létezik, de az kicsi képernyős, így meg átláttuk az egész körzetet és a piktogramok jól orientálnak. Ennek a térképnek a böngészése közben ráleltünk egy fontos főútra, ami épp a belváros szívéből indul kifelé. Úgy hívják: Viale Ungheria. Nosza, menjünk, nézzük meg! Elmentünk, lefotóztuk az utcatáblát, íme!
Magyar vonatkozást túránk második részében is találtunk, fenn, az olasz Alpok északi részén, pár lépésre az osztrák határtól. Timau településen működik egy elég jól összerakott első világháborús múzeum, hivatalos nevén Museo della Grande Guerra. Több ilyen is van Olaszország északi részén, de itt viszonylag közel vagyunk az Isonzóhoz, és az ugye drámai emlék a magyar közgondolkodásban, egyesek dédszülei közvetlen harci emlékeket őrizhettek az első világháborúból, hiszen a vesztes oldalon, vagyis a monarchiáén harcoltak, ellenük hevesen küzdöttek az olaszok Friuliban is. A világháborúban egyébként Udinében volt az olasz vezérkar székhelye, egészen az osztrák-magyar haderő 1917-es, sikeres caporettoi áttöréséig, amit XII. Isonzói csatának is hívnak.
Carnia hegyei között találtunk békésebb küzdelmekre utaló pontokat is, mégpedig az 1750 méter magas Zoncolan és a 2043 méteres Paularo hegyét. Előbbire sífelvonóval mentünk fel, de megtehettük volna a távot biciklivel is, ahogy a Giro d’Italia mezőnye többször is feltekert oda. A Zoncolan oldalában egyre magasabbra kanyargó meredek szerpentinjét a Pokol kapujának is hívják a profi bringások a kegyetlenül izzasztó, 15-22 százalékos (!) emelkedők miatt. Eddig hét Girót vezettek fel ide a szervezők, utoljára 2021-ben.
A másik hegyre viszont nem bérelhettünk liftet, az 1340 méteren lévő „alaptáborból” (Valdaier falucska) alattomosan és folyamatosan emelkedő, zúzottkőből készült úton lehetett felkaptatni a 2000-es csúcsra. A Paularo tetejénél nem sok madár rajzott, mi viszont amolyan madártávlatból lenézhettünk a völgyekben egymásba fonódó falvakra. A távcsőnek használt teleobjektívünkben jól látszottak a harangtornyok és a falvakhoz közeli dombokra felkúszó, kisebb házak is.
Csak elvétve kaptunk árnyékot, sikerült kikerülni egy szamárcsordát és többször is „megvédett” minket a NATO egy vélhetően olasz katonákat szállító, amerikai típusú helikoptere, amely – gyakorlatozva vagy inkább valakiket keresve – ott körözött a hegy fölött. Egyszer annyira közel jött hozzánk, hogy integetni is tudtunk és láttuk, hogy visszaintenek. Megnyugodtunk, nem minket keresnek, viszont tudnak rólunk és óvják lépéseinket. Grazie, mille!
Világjáró rovatunk többi cikkét itt olvashatják.
Szerintük teljesen el tudnák látni Magyarországot. 
