Pedig olyan szépen indult minden. Az emberek ősidők óta használtak faléceket arra, hogy a hóban közlekedjenek, és persze ha éppen egy dombtetőről lefelé vezetett az útjuk, akkor – ahogy tudtak – lesiklottak rajta. Aztán valamikor a 19. század második felében, amikor az emberek egy, a nemes uraknál szélesebb rétegének lett a munka mellett felesleges ideje és anyagi lehetősége is olyan hiábavalóságokra, mint a sportolás, a síelésből is kialakult egy szabadidős tevékenység, amit csak a testedzésért és az élvezetért csináltak.

És akkor még nem is volt ezzel baj. Aki le akart csúszni valahonnan, annak előtte fel kellett másznia oda, a síelés pedig inkább a kirándulás egy kicsit megbolondított változata volt. Ezért aztán nem is azokat a derék norvégokat hibáztatom, akik kísérletezni kezdtek a lesiklásra jobban alkalmas sílécek, kötések és technikák kitalálásával. (A modern síelés talán legnagyobb hatású úttörőjeként az 1825 és 1897 között élt norvég Sondre Norheimet tartják számon, aki először készített kanyarodásra alkalmasabb, a mai carving lécekhez hasonlatos formájú sílécet, és aki kitalálta a Telemark-kötés és sítechnika alapjait.)

Hogy jutottunk idáig?

Aztán eltelt valahogy másfél évszázad, és nézzük meg, hová jutottunk. Síelni ma azt jelenti, hogy a kényelmes pályaszállásunkon a sícipőt belülről kiszárító és előmelegítő cipőtartójáról leemeljük az anatómiailag formázott, kényelmes sícipőt, majd az űrtechnikás, magától kanyarodó lécet felcsatolva odasiklunk a beszállóhelyen lelassító ülőlift alsó állomásához, ahol a megfelelő ütemben kinyíló kapukról egy mozgójárdára kerülünk, hogy alfelünk tökéletes ütemben simulhasson bele az ülőlift hótól védett (sőt – irgalom atyja ne hagyj el – már néhol fűtött) ülésébe, majd néhány perc múlva egy lábmozdulattal leszálljunk róla, és elinduljunk lefelé a billiárdasztal simaságúra dolgozott, szükség esetén meghóágyúzott, lekerített pályán, ahol minden veszélyes tereptárgy vastag szivaccsal van borítva.

Ha esetleg elesnénk, vagy az időjárás túl hideg vagy túl meleg lenne, a plusz 10-től mínusz 30 fokig tökéletes hőmérsékletet biztosító, lélegző, de vízhatlan ruházatunk akkor is gondoskodik kényelmünkről. Mindezt egy olyan síterepen, ahol az áfonyakrémes, kéksajtkabátos rozscipótól a szuvidált homárfarokig bármit kaphatunk enni, esténként pedig a wellnessrészlegben áztathatjuk fáradt tagjainkat. És mindezt egyesek nem átallanak a természettel való valamiféle eggyé válásként, annak csodáinak élvezeteként eladni. Miközben ugye az egész azzal kezdődik, hogy a háborítatlan hegyi tájat széttúrjuk, letaroljuk, majd minél több embert engedünk rá az egészre.

Persze sok sport lett jóval kényelmesebb, mint 50-100 éve volt, de biztosan nevetség tárgya lenne az a futó, aki csak lefele hajlandó futni, az a kerékpáros, aki csak árnyékban és hátszélben lenne hajlandó tekerni, vagy az a túrázó, aki mozgólépcsőt építtetne a hegy oldalába.

Az ősbűnt nem a derék 19. századi norvégok, hanem mások és később követték el. Vannak, akik szerint egy Robert Winterhalder nevű német úriembert tarthatjuk az első sílift feltalálójának, aki 1908-ban, a Fekete-erdőben található birtokán helyezte üzembe az ördögi, a mai húzóliftek ősének tartható szerkezetét. (A mai síterepeken rendszeresen szembejövő Doppelmayr liftépítő cég is tőle vásárolta az első síliftlicenszét). Az első igazi sikert arató és már a ma is használatos „csákányos” megoldással működő húzóliftet pedig 1934-ben, a svájci Davosban helyezték üzembe.

Igazán rossz irányba pedig újabb két évvel később, 1936-ban, az amerikai Idaho államban található, ma már Sun Valley néven ismeretes üdülőtelepen fordultak a dolgok, amikor üzembe helyezték a világ első ülőliftjét.

Eltűnt idők nyomában

Persze azért ekkor még nem volt minden veszve. Becsületére legyen mondva az emberiségnek, a síelés még egészen sokáig elég sok szenvedéssel járó időtöltés volt. Én a nyolcvanas évek közepén kezdtem – igaz, némileg hátrányos helyzetű kelet-európaiként –, és akkor még a tízkilós, valódi fém lécek, a spanyolcsizmaszerű sícipők, a néhány esés után vagy hóesésben átázó síruhák, a penetránsan büdös, de legalább nem elég meleg és szintén átnedvesedő bőrkesztyűk korát éltük.

A pályákról és liftekről nem is beszélve. Aki járt akkortájt a szlovákiai Chopokra, megerősítheti, hogy egy pár napos síelés alatt a liftnél sorban állással eltöltött idő alatt nemcsak elolvasni, de megírni is meg lehetett volna a Háború és békét – ha ugye nem lett volna elgémberedve a fagyoskodástól az ember keze.

A pályákon pedig hamar kiderült, ki milyen fából volt faragva, a hírhedt chopoki „siratófal” emberméretű jeges buckái között sokan tértek meg vagy éppen tagadták meg örökre isteneiket.

De Ausztriában sem volt még reménytelen a helyzet: sorokba is bele lehetett futni, és a lassan döcögő, kényelmetlen ülőliftek azért meg-megálltak, és egy kis szerencsével akár hosszú perceket is lehetett tehetetlenül ringatózni a hófuvásban, liluló arccal, lehetőség szerint a magzatpózhoz legközelebbi állapotba gömbölyödve. Magyarként ezt meg lehetett még fejelni azzal, hogy a hütték árai miatt kétnaponta egy elfelezett Leberknödelsuppe fért csak bele a keretbe, vendéglőnek a közelébe sem lehetett menni, a sportboltok kínálatát és árcéduláit látva pedig maga Lenin is elbizonytalanodott volna a létező szocializmus felsőbbrendűségében a hanyatló nyugathoz képest.

De hát ezek az idők már messze vannak, és a helyzet azóta tovább romlott. Persze nem lehet egyes bűnösökre rámutatni, a síelés sportteljesítményből „aktív pihenéssé” züllesztése tökéletes példa arra, amikor a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Minden lépés csak egy kicsit tette kényelmesebbé a dolgot, de hát végül ide jutottunk, visszaút pedig nincsen.

A logikus lépés természetesen a síterepek lebontása, a csak lecsúszásból álló síelés betiltása lenne, de hát a pénz és a havas háttérrel mosolyogva szelfiző tömeg nagy úr. Direkt elavult felszerelést venni önbecsapás lenne, telemarkos, túrázós síelésre átszokni pedig egy bizonyos kor felett már nehéz ügy.

Merre menjünk, hová csússzunk?

Mit tehetünk akkor? Eléggé úgy tűnik, hogy a kérdést nem túl hosszú távon a klímaváltozás fogja véglegesen megoldani, de addig? Európán belül már igen nehéz igazán „rossz” síterepet találni. Esetleg lehet Franciaországgal próbálkozni, természetesen szigorúan csak buszos, társasutazásos szervezésben, 22 órát pácolódva egy ülésen, majd egy 22 négyzetméteres apartmanon hetedmagunkkal osztozva, ahogy a gimnáziumi-egyetemi sítáborokban szokás. A franciákba szorult még némi tartás, ott még most is lehet találkozni a lábat a sícipő és a vádli találkozásánál tökéletes szögben megütő, majd a sízőt viharba került csónakként lerázni próbálva hintázó, de utána jó lassan vánszorgó ülőliftekkel, vagy a személyes kedvencemmel, a dögmeredek, oldalirányba is lejtő, jeges pályán haladó „tányéros” lifttel, aminek a rugója olyan erős, hogy egy 60 kiló alatti embert rendszeresen elemel a földtől, a fémrúd pedig olyan vastag, hogy szétcsúszik tőle az ember lába, és erőből kell tartani, így a végállomásra érkezés után még percekig remeg a combunk a megerőltetéstől. (Emlékezzünk, 1934 óta létezik a csákányos megoldás, ami ugyanannyi idő alatt kétszer annyi embert kényelmesebben tud felhúzni a hegy tetejére, tehát a franciák biztosan az igazi síelés emlékét fenntartó gerillaakciókként tartanak ki e megoldás mellett.)

De az igazi titkos tippem a másik irányban található, bár busszal majdnem ugyanannyit lehet odáig is utazni. Borszék (Borsec) a Monarchia korában fürdővárosként lett híres, gyönyörű villáiból sok még ma is áll. Azt viszont, hogy itt síelni is lehet, én például csak egy ide szervezett gimnáziumi sítábor kapcsán tudtam meg. E táborozás idején, valamikor 1995 táján, a település még teljesen le volt rohadva, az élelmiszerboltban nem nagyon lehetett ehető dolgokat kapni, a sípálya pedig egy nem túl lejtős, nem túl hosszú, a hegy egy fákkal be nem nőtt részén kijelölt földdarab volt. Ide reggelente fel kellett gyalogolni egy lovasszánt követve, ami a felszerelésünket vitte, liftként pedig egy drótkötél üzemelt, ami térdmagasságban ment, és erre szolgáló kampók hiányában kesztyűvel kellett megfogni.

Egyszóval tökéletes volt arra, hogy minden modern kényelem nélkül kipróbálja az ember, hogy tényleg szeret-e síelni, vagy csupán a fogyasztói társadalom részeként aktívan kikapcsolódni.

Ugyan ilyen tökéletes körülményekre manapság már nem számíthatunk, de gyorsan ellenőriztem, jelenleg egy darab húzólift létezik Borszéken, amelyhez összesen két kilométernyi pálya tartozik. Aki kellően hosszú időre megy, a harmadik napon már biztosan megunja annyira, hogy inkább nekiindul a léccel a hátán a Havasoknak egy bármilyen másik lejtő után kutatva, és ha kis szerencséje van, akkor még egy medve is megkergetheti, és a simára gyalult síterepek műizgalmai után végre igazi adrenalinnal a vérében síelhet legalább néhány kanyart.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.