Nem kormánytól függ a magyar olimpiai siker

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy érdemes lett volna nagy tétben fogadásokat kötni a magyar olimpiai csapat szereplésére a nyári játékokon az elmúlt 30 évben.

Hozzák az eredményt

Magyarország ugyanis 1996 óta – egyetlen kivétellel, szinte függetlenül az aktuális gazdasági helyzettől és kormánytól – ugyanazokat az eredményeket hozza a nyári játékokokon: 6-8 aranyérem, 15-20 érem (egyszer volt 21), 10-15. hely az éremtáblázaton.

Ez – tekintetbe véve, hogy Párizsban például több mint 300 aranyéremért folyt a verseny – meglepően stabil, kiegyensúlyozott teljesítmény.

Amikor egyes sikersportágaink gyengélkedtek, mindig voltak olyan meglepetésaranyak, amelyek helyrebillentették a mérleget. Az 1976-os montreali ötkarikás játékok óta most először nem lett például magyar olimpiai arany kajak-kenuban, megszületett viszont az első magyar elsőség taekwandóban, és 2004 után ismét magyar győzelmet ünnepelhettünk öttusában.

Az egyetlen kivétel egyébként a 2008. augusztusi pekingi olimpia volt, ahol „mindössze” 3 aranyat, 5 ezüstöt és 2 bronzot sikerült összehozni. (Hogy ennek mennyi köze volt az akkori politikai-társadalmi válsághoz, az jó kérdés.)

Az elmúlt 30 évben tehát általában királyul szerepelt a magyar csapat (a szocializmus sikerkényszere szülte olimpiai eredményeket – vajon akkori érmeink hány százaléka volt „tiszta”? – ne tekintsük mércének), és ezt egyetlen politikai erő sem sajátíthatja ki magának.

Az élsportot ugyanis, már csak saját érdekből is, minden kormány igyekszik így vagy úgy felkarolni, a sportolóknak pedig legtöbbször tökmindegy, hogy Horn Gyulának vagy éppen Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt.

Ők elsősorban maguknak akarnak aranyat nyerni, és persze ezzel egy országnak is dicsőséget szereznek – tehát mindenki jól jár.

Az olimpiai érem és helyezés nemcsak életre szóló élményt és dicsőséget, hanem komoly pénzt is jelent. Ezúttal az aranyért 55 millió, az ezüstért 39 millió, a bronzért 31 millió, de még a nyolcadik helyért is 3 millió forint jár, az aranyérmesek pedig 35 éves koruktól életük végéig az átlagkeresethez közelítő életjáradékot (jelenleg havi bruttó 418 ezer forintot) kapnak.

Félreértés ne essék: ezt – figyelembe véve, hogy az egész fiatalságukat feltették a sportra, és végül sikeresek tudtak lenni – meg is érdemlik.

Örüljünk, de ne szálljunk el!

De nézzünk néhány konkrét számot arra, hogy mennyire jó a párizsi magyar szereplés is!

Magyarország a 14. helyet szerezte meg az éremtáblázaton, miközben a népesség szerint csak a 96. helyen áll az országok rangsorában. Európában a legnagyobb országokat – Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Olaszország – leszámítva csak Hollandia előzött meg minket.

És mögöttünk van egész Közép- és Kelet-Európa, valamint például Spanyolország és a gigantikus Brazília is.

Az adott ország GDP-jéhez viszonyított rangsorban Magyarország szintén a 14. helyen végzett, az úgynevezett valószínűségi modell alapján készült rangsorban – ez azt veszi figyelembe, hogy mennyi érmet kellene nyernie egy országnak a népesség alapján, és valójában mennyit nyer – pedig a nyolcadik helyet szereztük meg. (További részletek a The Guardian cikkében olvashatók.)

Persze mielőtt nagyon elszállnánk magunktól, érdemes hozzátenni néhány dolgot.

Egyrészt az országok eredményei csak feltételesen hasonlíthatók össze, hiszen a feltételek – például az állami vagy egyéb támogatás nagysága – aligha egyenlőek.

Ahol anyagi szempontból is ideálisak a felkészülési körülmények, ott nyilván nagyobb az esély a sikerre. Az Orbán-kormány például nagyon ráfeküdt a témára:  2011 és 2021 között megötszörözte a sportra költött összeget. (Több sportoló persze külföldön készült fel az olimpiára, de feltételezhetően közvetetten vagy közvetve ehhez is kaptak itthonról támogatást.)

Másrészt számos ország kvázi megvásárolja az érmeket az esélyes sportolók megszerzésével. Őszintén szólva Magyarország például a taekwando aranyérmet vásárolta meg, hiszen a magyar szülők gyermekeként Spanyolországban született, nevelkedett és jelenleg is ott élő, finn edzővel Madridban készülő és a kiváló versenyzéssel olimpiai aranyérmet nyerő Márton Vivianáról aligha mondható el, hogy a magyar sport szülöttje (még akkor sem, ha a 18 éves sportolónő az idéntől hivatalosan már az Újpesti TE sportolója). Ugyanez ezúttal nem sikerült viszont birkózásban, ahol az Oroszországból "igazolt" Iszmail Muszukajev lecsúszott a dobogóról, és ötödik lett.

Jót tesz a pszichének

Összességében persze nincs vita arról, hogy a magyar élsport – a csapatsportokat leszámítva – ezúttal is kiváló olimpiát zárt.

És ne csak az érmesekről beszéljünk, hanem a többiekről is. Például Vas Blankáról, aki az utolsó méterekig pariban volt a világsztárokkal az országúti kerékpárosok mezőnyversenyében, és csak centikkel csúszott le a dobogóról, a férfiak mezőnyben a 4. helyen végző Valter Attiláról, és a sort még hosszan folytathatnánk.

Mindez elsősorban nyilván a sportolók sikere, hiszen ők dolgoztak meg érte. Aztán az edzőjüké, az egyesületeké, a városuké, az országuké, a nemzetüké.

A sikeres olimpiai szereplés jót tesz az ország pszichéjének: a közös élmény talán tompítja a feszültségeket és szűkíti az árkokat. És még mozgásra is ösztönöz. Legalábbis reméljük, hogy így lesz!