Robban, mar, sugárzik: munkák, amit nem sajnálunk a robotoktól

A terrorelhárítás és a katonaság évek óta vet be robotokat fegyverek és bombák hatástalanításához, a gyárakban és raktárakban pedig rájuk bízzuk a nehéz és veszélyes feladatokat. Nincs ez másképp az atomreaktorok és a veszélyes hulladék kezelésével sem. Ha most azonnal minden atomreaktort leállítanánk a világon és behintenénk sóval, még akkor is legalább egy évszázadig tartana eltakarítani azt a rengeteg veszélyes hulladékot, ami a működésük során keletkezett. Márpedig abban nem csak a Bloomberg újságírói, mi is egyet érthetünk, hogy nem szívesen kóborolnánk egy sugárveszélyes atomtemetőben, így kénytelenek vagyunk ezt a munkát valaki másra bízni – itt jönnek a képbe a robotok.

Sellafield akkor: a halálos plutóniumgyár

Londontól 482 kilométerre északra, az Ír-tenger partjainál terül el a súlyos nukleáris szivárgásairól elhíresült Sellafield. A telepet eredetileg a hidegháború során hozták létre, hogy ipari mennyiségben állítson elő plutóniumot a brit atomhadászat felszereléséhez: a Sellafield 2-es blokkja évi 7,5 tonna plutóniumot állított elő, egy atombombához pedig elvileg 1,5 tonna is elég, ahogy azt a német Kraftwerk is megénekelte. Az idő fegyverkezésre sürgetett, így a tervezők nem sokat foglalkoztak azzal, hogy mihez kezdjenek az így keletkező hulladékkal: a keletkező mellékterméket grafitszarkofágokba helyezték egy olimpiai méretű, vízzel telített úszómedencébe.

Sellafield Forrás: Wikimedia Commons

A probléma csupán annyi, hogy a grafit sugárzás hatására megváltoztatja a szerkezetét, amit csak melegítéssel lehet visszaállítani, ezt viszont megfelelő hűtéssel kell végezni, különben a grafit meggyullad. Ez következett be végül 1957-ben a Windscale (Sellafield 1) erőműben, és bár a tüzet hamar megfékezték, a kiszivárgó anyag súlyosan károkat okozott a környék talaj- és vízrendszerében, az újságok egyebek mellett világító tejet adó tehenekről és halálos gőzökről cikkeztek. A két blokkot bár azonnal leállították, a lezárt anyagok folyamatosan szivárognak, miközben az erőművek lassan szétrohadnak a halálos atomtemető felett.

Sellafield most: pénznyelő, ketyegő katasztrófa

Azóta eltelt hatvan év, napjainkban pedig egyre sürgetőbb problémát jelent a reaktorok megfelelő elbontása és a bennük lévő sugárzás- és tűzveszélyes hulladék kezelése. A telep technikai vezetője, Rebecca Weston elmondása szerint a két reaktor mintegy 10 ezer embernek ad munkát, akik a létező legnagyobb óvatossággal dolgoznak a telepek biztonságos elbontásán, valamint saját rendőrsége és tűzoltósága is van. Mindez azonban kevés, Sellafield pedig évente 2 milliárd fontba kerül a brit kormánynak, hogy ne omoljon össze és okozzon még nagyobb kárt. A teljes takarítás akár a 90 milliárd fontot is megütheti idővel.

A megoldást a robotok jelentenék, a Forth Engineering robotikai vállalat pedig már el is kötelezte magát az ügy mellett: az operatív igazgató, Mark Telford elmondása szerint Fukushimába is ellátogattak, hogy ihletet merítsenek. Jelenleg egy hatlábú, nagyjából egy kávézóasztal nagyságú roboton dolgoznak, amit szenzorokkal és kamerákkal láttak el, hogy mindent megfelelően lásson. Emellett kap egy hatalmas vágókart a fémdarabok lebontásához, a lábain pedig mágnesek találhatók, hogy légy módjára a falon is tudjon mászni. A megfelelő mesterséges intelligencián már dolgoznak, hogy emberi vezérlés nélkül végezhesse a feladatát, a tervek szerint egy-egy robot félmillió fontba fog kerülni majd a kormánynak.

A legelső kész gép az ígéretek szerint már 18 hónap múlva rendelkezésre áll majd, ezt azonban még áramforrásról, távirányítással kell majd működtetni. Egy biztos: még jó néhány generációnak fel kell nőnie, mire Sellafield környéke ismét élhető lesz.