A cikk eredetileg a G7-en jelent meg.
Elsőre ránézésre nagyon is meggyőzően emelkedtek a magyar átlagbérek az utóbbi években. A KSH múlt heti adatai szerint idén a tavalyi évhez képest 10-11 százalék körül alakul a bérnövekedés, ráadásul a gyakran csak bérrobbanásként emlegetett meredek, tíz százalék körüli növekedési ütem már 2017 óta tart. A megelőző négy évben pedig alig volt infláció, a keresetek viszont emelkedtek, igaz, ekkor még valamivel lassabban.
Jó okkal érezhetjük tehát úgy, hogy az évtized során nagyot javult a magyar életszínvonal, de azért érdemes figyelembe venni, hogy az elmúlt 10-12 évben
az euróval szemben több hullámban jócskán leértékelődött a forint, illetve a gazdasági válság éveiben a bérek helyett az árak robbantak nagyot.
A 2008-as válság előtt nagyjából 250 forintos euróárfolyamhoz szokhattunk hozzá, majd kisebb-nagyobb lépésekben 2014-re eljutottunk a néhány évig stabilan 310 forint körüli váltáshoz. A forint lassú leértékelődése 2018-ban folytatódott, aminek következtében az utóbbi két évben már a 320 fölötti árfolyamszinttel kell megbarátkoznunk.
2008 és 2019 között tehát nagyjából 28 százalékkal értékelődött le a forint az euróval szemben, ami főleg a külföldi utazások, vásárlások idején törheti le a növekvő magyar bérekből élők örömét. Az infláció kumulált mértéke pedig meghaladta a 36 százalékot ebben az időszakban, jórészt a 2008 és 2012 között tapasztalt élénk árnövekedés következtében.
A bérekre nézve ez azt jelenti, hogy a kérdéses tizenkét év alatt a teljes állásban alkalmazásban állók bruttó havi átlagkeresete bár forintban kifejezve 83 százalékkal nőtt, euróban mérve már csak 43 százalékos az emelkedés. Ha pedig figyelembe vesszük a magyar fizetőeszköz tizenkét évnyi inflációját arra a következtetésre juthatunk, hogy valójában a harmadával lett magasabb az átlagfizetés.
Bár forintban számolva még a válságos években is lassacskán, de nőttek a bérek, euróra váltva viszont elértéktelenedtek a keresetek 2009-ben, és csak 2015-ben ért újra annyi eurót a magyar átlagfizetés, mint 2008-ban. Az utóbbi négy évet nézve azonban már viszonylag meredek növekedés látszik az euróra átváltott átlagbéreket nézve is.
Ha az inflációt vesszük figyelembe, szintén azt láthatjuk, hogy az érdemi béremelkedés csak 2016-ban kezdődött, ekkora érték el ugyanis a válság előtti szintet az átlagos reálbérek. Azóta azonban a 2017-ben újra megindult infláció következtében sem torpant meg a reálkeresetek növekedése.
Vagyis a munkaadókra egyre nagyobb bérnyomás hárult az elmúlt két évben, de nem csak azért, mert az inflációt meghaladó ütemben emelték a béreket. Legalább ennyire súlyos probléma, hogy a cégek alig változó, és főleg a magyar tulajdonú vállalkozások esetében viszonylag alacsony termelékenység mellett kényszerülnek kigazdálkodni az egyre nagyobb fizetéseket, ami sokáig nem lenne fenntartható, ha tényleg csak a “klasszikus” teljes állás és az utána fizetett havibér lenne az egyetlen foglalkoztatási és javadalmazási forma.
A jövedelmi helyzet leírásában azonban nem csak a teljes munkaidőben dolgozók átlagfizetésére vonatkozó adatok a mérvadók. A dolgozó lakosság megélhetését ugyanis számos más munkavállalási és fizetési forma is biztosíthatja, például a részmunkaidős állások, alkalmi megbízások, bérpótlékok, jutalmak, és még sok hasonló. Ráadásul az átlagbér számítása is sokat torzít a valós képen, a fizetések esetében rendszerint viszonylag kevés, ámde kiugróan magas vezetői bér felhúzza az összes érték számtani közepét a nagy tömegben előforduló, az átlagtól jóval elmaradó keresetekhez képest. És van még egy komoly hiányossága a KSH statisztikájának: az csak a legalább öt fős létszámú vállalkozásoknál lévő munkahelyekre terjed ki.
Érdemes tehát elvonatkoztatnunk a teljes munkaidőben dolgozók fizetéseitől, és ehelyett a teljes vállalati szférára koncentrálni. Ha a bérszínvonalat a nemzeti számlákban*megjelenő teljes bértömegnek a keresőkre való leosztásával jellemezzük, már egyáltalán nem láthatunk szédületes növekedést.* 2008-hoz képest 2019-re az eddig rendelkezésre álló adatok alapján forintban kifejezve és mindenféle, az inflációval való kiigazítás nélkül csak valamivel több, mint harmadával nőttek a keresetek, a pénzromlással is számolva pedig
nagyjából most tartunk a válság előtti szinten.
Így már nagyjából érthető, hogy miért nem roskadt bele a magyar vállalati szféra az elmúlt évek béremelkedésébe: valójában csak most érte utol magát a magyar bérszituáció. Pedig azért tíz év alatt el lehetett volna várni némi emelkedést.
Persze az vitathatatlan, hogy sokan, akik teljes állásban dolgoznak, jóval nagyobb fizetésre vannak bejelentve, mint korábban, viszont egy ilyen munkaszerződés sokak szemében kiváltság (vagy ellenkezőleg, bénító korlátozás). A Magyar Szakszervezeti Szövetség és a Policy Agenda nyár elején közölt számításai szerint mindössze 2,9 millióan dolgoznak heti 40 órában, miközben a KSH 4,5 millió foglalkoztatottról adott számot. A két szervezet a NAV 2019 februári járulékbevallásai alapján pedig arra jutott, hogy minden munkajövedelmet figyelembe véve az átlagbér* 14 százalékkal elmarad a KSH által számolt értéktől*.
A helyzetet a lakosság oldaláról nézve is arra utalnak az adatok, hogy a nyolc órában dolgozók növekvő fizetései korántsem hoztak jobb helyzetbe minden társadalmi réteget. Ugyanis nem csak munkaszerződés után járó fizetésből lehet megélni, hanem például az egyéni vállalkozásokból, ingatlanok bérbeadásából származó bevételekből, a szociális ellátórendszer juttatásaiból vagy éppen a háztartás más tagjainak a kereseteiből is.
Bár a statisztikai hivatalok a háztartási jövedelemstatisztikákat csak több éves lemaradásban közlik, az már tudvalevő, hogy az uniós jövedelmi ranglistán a 2010-es állapothoz képest a következő 6-7 évben csak a háztartások gazdagabb harmada tudott érdemben előrelépni, miközben a legszegényebb rétegek még hátrébb is kerültek.
Ez is mutatja, hogy mennyire félrevezető, ha a jövedelmi helyzetet csak a teljes munkaidőben foglalkoztatottak átlagbérével jellemezzük, a bérek emelkedése ugyanis korántsem érint mindenkit ugyanolyan mértékben. Persze a 2016 óta még meredekebbre, és már a válság előtti helyzethez képest is érdemire fordult bérnövekedés hatásait még nem értékelhetjük ilyen részletességgel a megfelelő adatok hiányában, csak remélhetjük, hogy elegendő mértékű ahhoz, hogy a társadalom szélesebb rétegei is előrébb mozdulhassanak az európai jövedelmi ranglétrán.
(G7)
Aleksandar Vucic volt szerb köztársasági elnök, az Egyesült Szerbia listavezetője elismerte vereségét a szerbiai előrehozott parlamenti választáson. 
