Így lehetne több pénzt tenni az egészségügybe - interjú Gaál Péterrel

Privátbankár.hu: A British Medical Journalban azt írta, hogy húszéves történetének legnagyobb válságával néz szembe a magyar egészségügy. Ebben a cikkben kollégáival a WHO 2011-es országtanulmányát elemzik. Változott azóta valamit a helyzet?

Gaál Péter: A cikkben azt fejtegettük, hogy a legnagyobb problémát az egészségügyben az jelentette a rendszerváltástól 2010-ig, hogy nincs kiszámítható pályán a finanszírozás. Pedig itt olyan döntéseket kell hozni, amelyek hosszú távra szólnak. 10-15 éves ciklusokban kell gondolkozni, de ha hol több jut, hol kevesebb, akkor nem lehet jól tervezni. Már az első kormányzati ciklustól azt lehetett látni, hogy különböző periódusok voltak: a kormányok ígértek valamit a választások évében, aztán rájöttek, hogy túlterjeszkedtek a lehetőségeiken, ezért megszorítások következtek. Ezt megfejelte a gazdasági világválság, és a helyzet az, hogy ennek a hatásai még most is érződnek.

Van azonban egy másik tényezője is ennek a válságnak, az emberi erőforrások helyzete. Amíg a rendszerváltozás idején orvos-többlet volt, mostanra azt lehet látni, hogy Magyarországon szakember-hiány van bizonyos területeken, az uniós csatlakozással pedig érezhetően erősödött az elvándorlás. A jobb fizetésért, a komolyabb szakmai perspektíváért egyszerűen külföldre mennek az orvosok és az egészségügyi szakdolgozók.

Ez a két tényező együttesen olyan nehéz helyzetet teremtett, amiből nagyon nehéz kikerülni annak ellenére, hogy történtek bizonyos lépések az egészségügyben. Áttörést mégsem sikerült ezen a területen elérni.

PB: Bármilyen furcsa, nagyjából Rácz Jenő is ezt mondja, „abba kell hagyni a kollektív hazudozást”, hosszú távú egészségpolitika kell.

Szakértőként mindig amellett érveltem, hogy azok az átalakítások voltak sikeresek az egészségügyben, amelyek hosszú távra szóltak. A HBCS (A fekvőbeteg-ellátás finanszírozásában használt betegosztályozási rendszer. szerk.) például egy sikertörténet Magyarországon, már az ún. reformkommunista időszakban elkezdték tervezni. Az első lépést megtette az első kormány, aztán váltás volt, de mégsem állt le a munka. Végül a harmadik ciklusban érte el azt a formáját ez a finanszírozási módszer, amilyennek azt eredetileg tervezték. Voltak más hasonló, ciklusokon átívelő átalakítások is, az irányított betegellátás például lopakodó reformként került a rendszerbe, modellkísérletként indult és apránként lett kiterjesztve. Talán nem mindenki tudja, de a javaslatot '98-ban egyszerre nyújtotta be egy MSZP-s, meg egy fideszes képviselő.

PB: Erre most esély sincs?

A politikai helyzet értékelése nem az én feladatom, de nem mondom, hogy rossz lenne egy ilyenfajta konszenzusos, hosszútávra szóló egészségpolitika. A jelenlegi felállásban ugyan nincs szüksége a kormánynak arra, hogy megnyerje az ellenzék egyetértését, bármilyen átalakításról van is szó. Ettől függetlenül nyilván lehetne gesztust tenni.

PB: Ha Önön múlna, miben kérné az ellenzék támogatását az egészségügy átalakításához?

GP: Ami most szerintem a legfontosabb, az a járóbeteg-ellátás megújítása. Kórházba akkor kerüljön valaki, ha feltétlenül erre van szüksége, és csak addig maradjon ott, amíg feltétlenül kell - ezt kellene a járóbeteg-ellátás megerősítésével, fejlesztésével elérni. Az alapellátásnak egy koordinált, egységes rendszerben kellene működnie helyi szinten, a szakrendelőkkel, valamint az egyéb egészségügyi és szociális ellátókkal együtt. Úgy, hogy az alapellátásban dolgozók kövessék nyomon, mi történik a beteggel a kórházban, utána pedig a helyi közösségben adjanak további ellátást, legyen szó tartós ápolásról, rehabilitációról, vagy éppen szociális ellátásról.

PB: Hogyan lehetne ebben a háziorvosokat, az alapellátás szereplőit érdekeltté tenni? Pénzzel? Ellenőrzéssel?

GP: Is-is. Egyszerre kellene minden eszközt használni. Úgy kell a helyi ellátókat érdekeltté tenni abban, hogy takarékosabban, hatékonyabban működjenek, hogy mindazt a pénzt, amit abból takarítanak meg, hogy nem küldik feleslegesen kórházba a betegeket, saját javadalmazásukra, vagy fejlesztésekre fordíthassák.

A technikai fejlődés is egyre inkább lehetővé teszi az ambuláns ellátást, tehát egy csomó olyan dolgot, amit korábban egyértelműen csak kórházban lehetett végezni, azt most már a beteg bennfekvése nélkül is meg lehet oldani. Ilyenek például az egynapos sebészeti ellátások. Ezt is jobban ki kellene Magyarországon használni. Képezni kellene a helyi erőket, hogy a legújabb technológiát alkalmazzák, bevonni a lakosságot, hogy ők is részei legyenek ennek az átalakításnak. Mert addig, amíg a beteg azt gondolja, hogy neki csak a kórházban tudnak jó ellátást nyújtani, és a járóbeteg-ellátás nem komoly dolog, meg fogja kerülni a háziorvosát, ki fogja kerülni a szakrendelőt bármennyire is előnyösek ezek az ellátási formák. Mindenképpen több pénzre van szükség, és egy kis időbe is telik az átalakítás, de már most el lehetne indulni ezen az úton.

PB: Miért nem történt akkor ez meg eddig? Nincs rá pénz?

GP: Elindultak bizonyos lépések, igaz, nem olyan látványosak. Politikai szempontból nem annyira vonzó terep a járóbeteg-ellátás, a fekvőbeteg-ellátás sokkal „nagyobbat szól”. Ha például fejlesztési pénz van, akkor mindig jobban néz ki, ha egy politikus át tud vágni egy nemzeti színű szalagot egy szép kórházban, míg, ha az alapellátást szereltük fel új eszközökkel, annak már nem olyan nagy a PR-értéke. Sajnos ilyen értelemben van egyfajta kényszerpálya, inkább a fekvőbeteg-ellátásra helyeződik a hangsúly, oda megy el a pénz nagy része is. Az alapellátásra és az önálló járóbeteg-szakellátókra együtt sem költünk annyit, mint a kórházakra.

PB: Azt olvastam Öntől, hogy inkább ezzel kellett volna foglalkozni, nem pedig a kórházak központosításával.

GP: Azt mondtam, hogy ha most újra lehetne kezdeni, akkor erre a területre több energiát lenne érdemes fordítani, és ezt ajánlom a következő kormányzati ciklusra azoknak, akik majd az egészségügyet fogják irányítani.

PB: Honnan lehetne még a rendszerbe pénzt hozni?

GP: Amellett, hogy szabályozott formában erősíteni lehetne a magánellátást a külföldieknek például, németeknek, angoloknak, akik ebben fantáziát látnak, a közpénzekből többet is kell költeni az egészségügyre.

PB: Hogyan, miből?

GP: Szerintem - és a Semmelweis-terv is ezt a gondolatot fogalmazza meg - az nem gazdasági szükségszerűség, hogy az egészségügyre keveset kell költeni, hanem kormányzati prioritás kérdése. Azon mindig lehet gondolkodni, pláne egy ilyen nem szegény országban, mint Magyarország, hogy 100 milliárddal többet vagy kevesebbet költünk egészségügyre. De nem akarom megkerülni a kérdést, világosan tisztázni kellene, hogy hol húzódnak a közfinanszírozott ellátás határai, mi az, amit a rendelkezésre álló pénzből meg lehet valósítani, és mi az, amit nem. Az utóbbi nem egyszerű kérdés, szisztematikusan végig kell gondolni, hogy milyen területeken van létjogosultsága a magánfinanszírozásnak.

Mindig a csípőprotézis példáját szokták emlegetni, van többféle, ragasztott, csavaros, az egyik mondjuk, 100 ezerbe kerül, a másik meg 400 ezerbe. És nem biztos, hogy meg tudjuk engedni, hogy mindenki a 400 ezrest kapja, de arra jutna pénz, hogy a 100 ezrest mindenki várakozás nélkül megkapja. Aki meg esetleg meg tudja fizetni a drágábbat, az átlátható módon, világos feltételek között kapja meg. A szakemberek persze azt mondják, hogy ez nem ennyire egyszerű kérdés, én ezt elfogadom, csak azt mondom, amíg nem ülünk le, nem gondoljuk végig, nem határozzuk meg pontosan a közfinanszírozott szolgáltatáscsomagot, addig nem várható el, hogy kialakuljon egy érdemi magánbiztosítási piac.

PB: Ez például olyan forrás, amivel több jutna az egészségügyre?

GP: Így van. Úgy kell ezt a rendszert kialakítani, hogy a magánrendszer ne versenytársa, hanem kiegészítője, támogatója legyen a közfinanszírozott ellátásnak. Ebben szerintem politikai oldaltól függetlenül konszenzust lehet teremteni. Nyilván van egy-két olyan politikai erő, amelyik abban gondolkodik, hogy a társadalmi egészségbiztosítás helyett magánellátás kellene magánbiztosítókkal, azaz el kellene menni az amerikai egészségügyi ellátás irányába. Én meg azt gondolom, hogy ennek a támogatottsága mind szakmai, mind politikai szempontból marginális Magyarországon. Akinek ma egyáltalán esélye van arra, hogy meghatározó politikai erő legyen, az nem abban gondolkodik, hogy le kell építeni a közfinanszírozott ellátórendszert, hanem abban, hogy meg kell azt erősíteni, és ezt egészíthetik ki a magánbiztosítók, magánpraxisok.

PB: A hálapénzt hogyan lehetne becsatornázni?

GP: A szabad orvosválasztáshoz kötődik a hálapénz nagyobb része. Tehát, ha a szabad orvosválasztást tudnánk megfelelően rendezni, akkor nem lenne érdeke a betegeknek hálapénzt adni. Kiszámíthatóbb lenne, ha pontosan tudnák a betegek, minek mi a tarifája. A jelenlegi rendszer, amelyben már régóta előírták, hogy a választott kórházért, orvosért fizetni kell, egyebek közt azért nem működik, mert a betegek nem lehetnek biztosak abban, hogy a befizetett pénz ahhoz az orvoshoz jut, akihez ők szeretnék. Ha csak úgy általában bekerül az intézmény költségvetésébe a pénz, akkor az ott eltűnik. Az orvosnak szintén nem érdeke a rendszert működtetni, mert neki azzal nem lesz több pénze, hogy a beteget a kórházi kasszához, és nem a saját zsebébe teszi a hálapénzt.

Akkor működik tehát stabilan, jól a közfinanszírozott egészségügyi rendszer, ha világosak a betegutak, és egyértelműen végigjárható egy olyan közfinanszírozott út, amelyen a betegnek egy fillért sem kell saját zsebből fizetnie. Ugyanakkor, ha valaki ettől szeretne eltérni, akkor az is világos, hogy miért mennyit kell fizetnie.

PB: Ki állapítja meg a tarifákat?

GP: El lehet indulni egy viszonylag egyszerű rendszerben is. Elég 10-15 tarifát meghatározni ellátási szinttől, szakterülettől függően, ez nem egy bonyolult szakértői munka. Biztos, hogy eleinte még nem lesz tökéletes, de el lehet kezdeni, és idővel értékelni lehet, hogy hogyan működik, hol kell javítani, finomítani rajta.

PB: Hová fizetem a pénzt?

GP: Ez már technikai kérdés. Biztos, hogy a 60-70 százalékot az orvosnak kellene megkapnia, és a maradék forogna a rendszerben. Ha nem így történik, akkor ugyanaz a helyzet áll elő, mint ami most van. És azért, hogy a hálapénzzel versenyképes konstrukciónk legyen, meg lehet azt is csinálni, hogy az orvosok csak valamiféle átalányadót fizetnének, mondjuk a pluszpénz 10 százalékát. Persze még így is lesznek néhányan, akik nem akarnak majd belépni ebbe a rendszerbe.

PB: Mire kellene költeni a többletpénzt?

GP: A döntő többségét nyilvánvalóan bérekre.

PB: Ön minek örülne a jövő évi költségvetésben, mennyi jusson egészségügyre?

GP: Cél lehet, hogy 5 éven belül érjük el legalább a visegrádi négyek átlagát. Ez azt jelentené, hogy a GDP 1-1,5 százalékával kellene többet beletenni az egészségügybe, és ez csak a közfinanszírozott rész.

PB: Ön mégiscsak a tűz közelében van, miért nem kiabál hangosabban, hogy ne stadionokra költsünk, hanem az egészségügyre?

GP: Mindenki a saját ágazatában szeretne több pénzt, mindenki próbálja a saját érdekét érvényesíteni az oktatásban, a szociális ágazatban, a sportban. Tényleg nehéz kormányzati munka az ilyen típusú döntéseket meghozni. Persze én, aki az egészségügyben dolgozom, azt szeretném látni, hogy legalább a cseheknek, meg a szlovákoknak az átlagát el tudjuk érni, és az biztos, hogy a jelenlegi gazdasági feltételek nem indokolják, hogy kevesebbet költsünk, ez - említettem már - kormányzati prioritás kérdése.

Azt kellene megnézni, hogy ha van plusz 10 vagy plusz 100 milliárd forint, és az nem az egészségügyre megy, hanem mondjuk stadionépítésre vagy nyugdíjemelésre, vagy új helikopterekre, akkor milyen társadalmi szintű haszonról, egészségi állapot javulásról mondunk le, és ezzel szemben mit nyerünk a sport, a szociális ellátások vagy éppen a honvédelem területén. A pénzügyi döntéshozatalban erre nem kerül elég hangsúly, pedig a közkiadásoknak nemcsak a mértéke számít, hanem az ezzel elérhető haszon is.