Több ponton is vitába lehet szállni Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter szombati, a bankrendszer helyzetével kapcsolatban tett véleményével. A tárcavezető azzal kapcsolatban, hogy a bankokra újabb, 1000 milliárd forint nagyságrendű teher hárul az elszámoltatás keretében – azon túl, hogy elismerte, hogy ez nagy összeg – arról beszélt, hogy 2009-ben, "a válság kellős közepén" a magyar bankrendszernek 300 milliárd forint feletti nyeresége volt.
A dolgot szépíti, hogy a miniszter által beidézett adat a szektor adózás előtti profitját fedte, az adózott eredmény 217,5 milliárd forint volt a felügyelet akkori számai szerint, sőt, ha leszámítjuk a szektor osztalékbevételét – amely lényegében az OTP külföldi érdekeltségeinek befizetését, azaz nem a Magyarországon megtermelt profitot jelenti – a miniszter által említett összeg 197 milliárd forintra olvad. Ennek tehát az ötszöröse lesz a kifizetés összege.
Tetemes lemaradás
Ám még csak nem is ez a legkomolyabb adat, hanem az, hogy fenti mutatóval is csak 6,3 százalékos tőkearányos nyereséget (ROE) tudott felmutatni a hazai bankszektor, miközben a vetélytárs Csehországban ekkor 25,8 százalékos volt a nyereségszint. Persze a csehek még a jövedelmezőségi aranyévekben is alaposan „rávertek” hazánkra: 2007-ben a magyar 16,5 százalékos ROE-szinttel szemben Prágában 25,4, 2008-ban az itthoni 13,3 százalékkal szemben 21,7 százalékot jelzett a mutató. Ráadásul ezt követően még inkább szétnyílt az olló, hiszen a hazai bankszektor masszívan veszteségessé vált – 2011-ben például Magyarországon -10,4 százalék volt a ROE-érték, szemben a 18,7 százalékos cseh mutatóval – ott mégsem beszélt és azóta sem beszél senki „extraprofitról”.
„Járulékos” költségek
Persze, hogy nem – mondhatjuk -, hiszen ott nem volt napirenden a népnyomorító devizahitel. De ha ezen annyira jól kerestek volna a bankok, mint ahogy azt a politika hajlamos most szajkózni, akkor miért van az, hogy a 2000-es években a hazai bankszektor tőkearányos nyeresége 9–25 százalék között alakult, a tíz év átlaga pedig nagyjából 16 százalékot mutat.
Ez lényegében az Európai átlag, azaz aligha tömték tele magukat a bankok a magyarországi érdekeltségeken. Már csak azért sem, mert a piacra lépés a döntő többségnek 1994-95-ben volt, amely után 1998-ban az orosz gazdasági válság nyomán sikerült veszteséget termelni szektorszinten, s csak onnan indult felfelé a számsor.
Nagyságrendileg a bankok nyeresége összességében 2000 milliárd forint körül alakulhatott, ám ennek csak töredékét – a Bankszövetség korábbi tájékoztatása szerint - nagyjából 200 milliárd forintot fizettek ki osztalékként, a többit visszaforgatták a hazai ügymenetbe a fejlődést támogató beruházásokra, új fiókok nyitására, alkalmazottak felvételére és – igen – hitelezésre, amelyhez tőke kell. Hogy ez a mérték sok-e vagy kevés, legyen itt csak egy összehasonlító adat: a Postabankért az osztrák Erste Bank a könyvértéken felül nagyjából 70 milliárd forintos felárat fizetett a magyar államnak 2004-ben. Emellett egy sor bank lényegében csak a 2000-es évektől vált nyereségessé, az addigi – és a mostani - mínuszokat is a tulajdonosok finanszírozták. E tekintetben intő jel lehet Szlovénia, ahol közel államcsődöt okozott a korábban a miniszterelnök által példaként felállított modell, ahol a bankok többségi állami tulajdonban vannak, s így a veszteségviselésből is arányosan kénytelen kivenni a részét az állam.
Milyen megtérülésre marad itt a pénz?
Persze, ne tagadjuk, voltak szép, nagy megtérülési számok is: a Citibanknak például 2000-2008 között sikerült 33,7 százalékos tőkearányos nyereséget realizálnia Magyarországon a Portfólió összegzése szerint, ugyanakkor, a valóban teljes palettán mozgó univerzális nagybankok közül egyedül az OTP tudott igazán stabilan nagyot alkotni, a többiek teljesítménye finoman szólva is hullámzó volt és szinte mindegyik a 20 százalékos mérték alatt maradt, jó részük inkább a tízeshez közelített.
Márpedig itt sem árt emlékeztetni a Deutsche Bank és a HBSC tanulmányaira, amelyek szerint Európában jelenleg – a mostani kamatkörnyezetben is - 10-12 százalékos tőkemegtérülésre van szükség, hogy egy banki befektetés vonzó legyen. Ha ehhez a kockázati felárakat is hozzászámítjuk, akkor a magyarországi bankoknak még most is 15-20 százalékos megtérülést kellene felmutatni, s ez kiváltképp igaz lehetett a korábbi évekre, amikor Nyugat-Európában is más volt a piaci környezet. A Magyar Nemzeti Bank középtávon megelégedne az uniós 10-12 százalékos szinttel is, mert megítélésük szerint ez biztosítaná, hogy a bankrendszer el tudja látni alapvető gazdaságpolitikai szerepét - de hol van ez a szint? (És persze, ha nincs meg ez a megtérülés, akkor miért csak a bankokat ütjük, ha nem látják el a nekik szánt szerepet a pénzügyi közvetítőrendszerben?)
Csányi Sándor, az OTP Bank elnök-vezérigazgatója márciusban a mindenkori jegybanki kamatszint +5 százalékos elvárt kockázatarányos adózott eredménnyel számolva arról beszélt, hogy a hazai bankszektorból 2008-2013. között 2139 milliárd forintnyi elmaradt profit hiányzik, miközben a szektor tagjai ugyanezen időszak alatt 850 milliárd forintnyi (bankadó és tranzakciós illeték) bevétellel gazdagították a költségvetést. (További szektorteher a bruttó 370,2, nettó 259 milliárd forintos tranzakciós illeték veszteség, illetve az árfolyamgát idén július végéig mentesített 42,2 milliárd forintos állományának 50 százaléka.) Erre rakódik majd most az 1000 (nettó 700) milliárdos visszaírás (és annak további, a későbbi években jelentkező bevételszűkítő hatása). Ilyen számok mellett milyen megtérülésről lehet beszélni?
A bizalmatlan lakosság hitelért rohan?
S itt kellene ismét elővenni újra a miniszter szavait. Varga Mihály szerint a hitelezés nagyjából a 2008-as szinten maradt napjainkig is, külföldi tulajdonú bankoknál ez 30-40 százalékkal csökkent az utóbbi hat évben. A miniszter a Napi Gazdaság konferenciáján még arról beszélt, hogy az anyacégeknek kellett a pénz, mivel azok hazai piacaikon megszorultak, ám a hétvégén a Hír Tv-ben már arról beszélt, hogy a külföldi bankok "megsértődtek, durcásak lettek", ezért nem hajlandóak azt a szerepüket betölteni a gazdaságban, amiért létrejöttek.
A miniszter egyébként téved: számok szerint a hazai hitelezés messze van a 2008-as csúcsszinttől: a vállalati hitelállomány tavaly év végén 24,1, a lakossági 20,5 százalékkal múlta alul a 2008-as szinteket. Ugyanakkor a számokat nem lehet pusztán önmagukban értékelni.
A lakossági hitelállomány épp a devizahitelben megégett ügyfeleknek köszönhetően megállíthatatlanul apad – egyszerűen hiányzik a bizalom, a lakosság lassan fél évtizede nettó hiteltörlesztő. Ez alól az oly pozitív példának beállított „magyar bankrendszer” sem kivétel: miután a Gránit Bank és a Széchenyi Bank a devizahitelek indulásakor még nem volt jelen a piacon, az OTP-t meg ebben az esetben illdomos a másik oldalra helyezni, akikre ujjal mutogatnak, így a miniszter szavait érdemes a takarékszövetkezeti szektor „sikerén” megmérnünk. Nos a kép itt is szomorú: a takarékok tavaly év végi, 339 milliárdos lakossági hitelállománya is 14 százalékkal múlta alul 2008. év végi szintet. Igaz, ez jó 10 százalékkal kisebb visszaesés, mint a részvénytársasági hitelintézetek 25,9 százalékos zuhanása, de az állomány döntő része értelemszerűen a bankoknál van, s a devizahitelezésben is döntően ők vettek részt.
Vállalati hitelezés: méretproblémák
Ugyancsak a nagyságrendi különbség az, ami cáfolja, hogy a takarékok érdemben alkalmasak volnának arra, hogy kiváltsák a bankokat a vállalati hitelezésből: a szektor egészének 2013. év végi 301 milliárdos hitelállománya ugyan 13,5 százalékos bővülést jelez a 2008-as évhez képest, ám ha az adathoz hozzávesszük, hogy a nem igazán nagybanki státusban szereplő FHB Bank ennek a kihelyezési volumennek közel 30 százalékát képes volt egymaga idén az első félév alatt elérni, láthatóak az aránytévesztés problémái. (Ráadásul 2012-ről 2013-ra a MNB refinanszírozása mellett futó Növekedési Hitelprogram ellenére mindössze 8 milliárddal növekedett a takarékok vállalati hitelállománya.)
Egyszerűen nem lehet megkerülni a vállalati hitelezésben sem a kereskedelmi bankokat, amelyek tavaly év végi 4894 milliárdos vállalati hitelállománya egyébiránt közel 30 százalékkal mérséklődött 2008-hoz képest. Ténykérdés, hogy – főleg a válság elején, 2009-2010-ben – a bankok jó része alaposan megszigorította a hitelezését és számottevően visszavette a korábbi limiteket. Ugyanakkor itt és most nem érdemes feleleveníteni a tyúk vagy a tojás problematikáját: bár kétségtelen, hogy az alacsonyabb kamatok és az NHP hatására valóban látható élénkülés a hitelintézeti szektorban, egyelőre a beruházásokon belül a válság kezdete óta elhalasztott eszközbeszerzések és -pótlások vannak soron – az igazi nagy volumenű fejlesztések még mindig ritkák. A fentiek fényében pusztán a (külföldi) bankokon elverni a port a hitelezés lassúságáért meglehetősen sommás. (Már csak azért is, mert a hitelezés azért sem indulhat be túlzottan, mert bizony a szabályozói feltételek okán a bankok keze sokban meg van kötve.)
Rövidlátó Robin Hood
Varga Mihály utolsó érve, hogy a visszautalás "belefér még", mivel a magyar bankok tőkehelyzete stabil, s a bankok itt akarnak maradni az országban ismét csak érdekes következtetés. Való igaz, hogy a hazai bankrendszer tőkemegfelelési mutatója a 2008-as 11,81 százalékról 2013. végére 17,83 százalékra futott fel, ám ebben sokkal inkább a bankok hazánk iránti elköteleződését kellene értékelni és nem – meglehetősen rövidlátó Robin Hoodként – azt érezni, hogy akkor még mindig van mit kisajtolni belőlük. Mert az elköteleződés bizalmi kérdés.
A hazai bankok tulajdonosai eddig szó nélkül finanszírozták a szektor tetemes veszteségét (vö. a már említett szlovén példával) és biztosították a szektor likviditását. Mindez – ahogy arról már korábban is írtunk – közel 1000 milliárdos tőkeemeléssel járt a 2013-at megelőző 5 év alatt, s idén további finanszírozás is érkezett. Ugyanakkor, ha ezek a pénzek továbbra sem az üzleti lehetőségek bővülését, hanem – pl. ha a devizahitelesek elszámoltatása után eltűnő „extraprofit” miatt okafogyottá váló bankadó továbbra is érvényben marad – a költségvetés megtámogatására fordítódnak, meglehet, hogy tényleg sanyarú évek várnak a magyar gazdaságra – merthogy akkor tapasztaljuk csak meg igazán, hogy milyen az, amikor a bankok tényleg a hitelportfólió leépítésén dolgoznak majd.
A jobboldali ellenzék jelöltje Gordana Sziljanovszka-Davkova, szerezte meg a legtöbb szavazatot a szerdai északmacedón elnökválasztás első fordulójában. 
