A nagy agrárintegrátor cégek csak akkor kerülnek reflektorfénybe, ha valami botrány van körülöttük. És nem egy volt ilyen az elmúlt időszakban, de valójában, hogy teljesítenek a piacon?
Az agrárintegrátor cégek története a szocializmusban kezdődött. A KITE, az IKR, Szekszárd és Bábolna nagyon jól működtek. Ezek a cégek szállították a termelőknek az alapanyagokat, vetőmag, műtrágya, növényvédőszerek, gépek, stb. majd felvásárolták tőlük a megtermelt javakat. Ezek a rendszerek akkoriban annyira sikeresek voltak, hogy külföldön is versenyképesnek bizonyultak. Egyiptomtól kezdve, Irak, Irán, Brazília, Mexikó is vásárolta a magyar tudást, ami akkor a világszínvonalat jelentette. A rendszerváltást követően, a szabad kereskedelem megjelenésével ezek a cégek jelentősen visszaszorultak. Ugyanakkor életképességükre jó példa, hogy kettő kivételével mind túlélte ezt az időszakot. Az IKR, a KITE ma is meghatározó piaci szereplő. Tehát semmi botrány nincs, ez egy jól működő rendszer, az más kérdés, hogy rendre vannak kísérletek a piac átrendezésére, rendszerint politikai hátszéllel. Korábban Simicska Lajos, később Nyerges Zsolt, most pedig Mészáros Lőrinc nevével fémjelzett mezőgazdasági vállalkozások szeretnének integrátorok lenni. Önmagában azonban ezzel sincs gond, amíg működik a verseny és ami néha túlzásokat eredményez. Tapasztalatom, hogy a termelők nagy többsége profitál az integrátorok közötti sokszor rendkívül éles versenyből. Veszélyes új elem, hogy most vannak olyan szereplők, akik azért lobbiznak, hogy olyan jogosítványokat kapjanak, ami épp a legnagyobb értéket, a versenyt korlátozná. Ezt maximálisan rossz iránynak tartom.
Hogyan lehet korlátozni a versenyt?
Hitelekkel, adókedvezményekkel, állami támogatásokkal, kizárólagos feltételek nyújtásával, például: Csak én lehetek a beszállítód, csak nekem értékesítheted terményedet, stb. A Mezőhegyesi Ménesbirtok, Lázár Jánossal az élen igyekszik most egy ilyen pozícióba kerülni. Folyik a cég feltőkésítése állami pénzekkel, nem normatív állami támogatások nyújtásával, azaz nem piaci alapon történő megmérettetés révén, hanem a NER-ben megismert uram-bátyám módon. Ez nem szerencsés egy elvileg piacgazdaságot építő országban, hiszen ez olyan piaci előnyt jelent, ami korlátozza, de minimum torzítja a versenyt. Ugyanez vonatkozik a most Grand Tokaj néven futó egykori borkombinátra. Nagy szerencsének tartom, hogy az uniós támogatásoknak köszönhetően a mezőgazdaságban olyan vagyonosodás ment végbe és olyan tőkeerő keletkezett, ami hosszú távra biztosított életképességet a gazdáknak. Már az egyéni gazdák is meg tudják finanszírozni az input anyagok megvásárlását, műtrágya, vetőmag, stb. és magát a termelést is. Sok tízezer gazdának már nem kell bank- vagy szállítói hitel a termeléshez. Akkor veszik csak igénybe a külső finanszírozást, ha nagyon kedvező feltételek mellett adják.
Akkor Magyarországon egy furcsa, anakronisztikus helyzet alakult ki, itt a polgárosodás zászlóvivői nem a városi iparos rétegből kerülnek ki, hanem a parasztságból?
Igen, erről van szó. Legalább 2000-2500 olyan családi gazdaság működik, amelyben a vagyonérték, a földdel együtt meghaladja az egy milliárd forintot. Birtokaik mérete jellemzően több mint 100 hektár, és ez messze magasabb annál, ami nyugat-európában jellemző, akár francia, német, osztrák, olasz példákat nézünk. Ez lehetővé teszi a hatékony, nagybani növénytermelést, a hozamokat illetően a nyugat-európai színvonalat. Most ugyanez történik az állattenyésztésben. Szisztematikus birtok- és termelés koncentráció folyik Magyarországon, a folyamat gyorsaságát illetően a kelet európai országok között magasan az elsők vagyunk.
Most a Mészáros Csoporthoz tartozó Talentis Agro Zrt., a Takarék Mezőgazdasági Befektetési és Fejlesztési Magántőkealap és egy pénzügyi befektető alapított egy integrátori szerepre szánt céget, az AgroLink Zrt-t. Ambiciózus tervekkel a hazai termőföld mintegy 15 százalékát szeretnék magukhoz vonzani jövőre.
Ők hitellel, biztosítási konstrukciókkal kötnék magukhoz a termelőket. A most működő szisztémának, a versenynek épp az a hallatlan előnye, hogy a termelő mindig szabadon választhatja meg partnerét, az éppen számára legkedvezőbb feltételek alapján. Nem értek egyet az olyan egyirányú kapcsolatrendszerekkel, amelyekből nehéz lesz távozni, ha verseny helyett függőségi viszony alakul ki. Egyszerűen nincs szükség ezekre, ami viszont kellene, az a jó értelemben vett szövetkezés, amikor a termelők maguk hoznak létre egy olyan közösséget, amely összehangoltan együtt szerzi be az input anyagokat, aztán együtt értékesítenek. Ez egy klasszikus nyugati, beszerzési-értékesítési modell. Itt egyenrangú szereplők, önként szövetkeznek annak érdekében, hogy beszerzésnél jelentős árkedvezményekhez jussanak, eladásnál pedig a vevőktől minél kedvezőbb felárakat kapjanak.
Igaz, volt honnét erősödni. 
