Modern és kortárs esti árverés – ezt címet kapta Sotheby’s március 6-ai árverése, a kettős jubileum jegyében.
Egyfelől idén 180 éves a cég, amely 1744-ben tartotta az első árverését, ezen (akkori szóhasználat szerint: „Polite Literature”) elegáns irodalmi tartalmú könyvek vártak a vevőkre, nem éppen eredménytelenül. Összesen 826 font volt az értékesítési forgalom, ami mai értékben szinte kifejezhetetlen, még akkor is, ha 10 ezer, vagy 100 ezer lenne a szorzószám. Ám igazából nem ez a fontos, hanem az, hogy azóta is töretlenül gyarapodik a cég.
Másfelől viszont egy 150 éves jubileumra készülnek: idén tavasszal lesz ugyanis másfél évszázada, hogy Párizsban első alkalommal szervezték meg közös kiállításukat az impresszionista festők és a S’s ezzel a március 6-ai árveréssel is emlékeztette vevőit, partnereit a nem mindennapi eseményre. Szakértői ugyanis azon az állásponton vannak, hogy onnan eredeztethető a modern festészet és képzőművészet.
Nem véletlen, hogy a most kalapács alá vitt 70 tétel közül a legmagasabb becsértéke egy-egy impresszionista, pointilista festménynek és két Picasso-alkotásnak volt. Válasszunk ki közülük egyet és legyen az a bizonyos csepp, amelyben bizonyíthatóan tükröződik nemcsak az adott cég adott árverése, a cég és a közönség (a vásárlók-licitálók) kapcsolata, az üzleti etika és biztonság kérdése, hanem az úgynevezett nyugati világ és a mai magyar valóság sok-sok jellegzetessége. Csöppnyi hasonlósága és tengernyi különbsége.
Választott festményünk (a csepp) Paul Signac (1863-1935): Saint-Tropez. Le rayon vert (A zöld sugár) című, 73x92 centiméteres, olajvászon képe. Signac a pointilizmus kimagasló alakja volt, aki közvetlen elődeinek, az impresszionistáknak az eredményeire támaszkodva, azokat némiképp továbbfejlesztve alkotta műveit. Ennek az irányzatnak az elnevezése (point franciául pontot jelent) arról árulkodik, hogy ecsetvonások helyett ecset-festék-pontokkal szórta be a megfestett felületet és akkoriban erre a nagyon modernnek tűnő, a színek fizikájára és az emberi látás jellegzetességére alapozva építette fel a képeit. Akárcsak eszme- és harcostársa, a korán elhunyt Georges Seurat. Signac azonban hosszabb élete végéig hűséges maradt a pontfestéshez. Ennek a műnek az elkészültekor, 1906-ban Seurat már több mint másfél évtizede nem élt.
Ezt a festményt a S’s szakértői egy, az árverésre felajánlott magángyűjtemény egyik darabjaként 5-7 millió angol font értékre becsülték és bevett szokás szerint a becsérték alsó határának mintegy háromnegyedéről indították a licitversenyt. A zsúfolásig telt terem közönségével szemben a falra volt akasztva a kép, több, másik, kimagasló alkotás társaságában és a pódiumon középen az árverés vezetője mellett jobbról-balról, pultok mögött telefonokkal a kézben a S’s legalább kéttucatnyi munkatársa, akik a ki tudja milyen messzeségből érkező liciteket jelezték az árverés vezetőjének. Volt persze a személyesen megjelentek közt is jónéhány licitáló, de igazi verseny a telefonos munkatársak (illetve megbízóik) közt volt. Nyilvánvaló, hogy telefonon az licitál, aki messze van az árverés londoni színhelyétől, vagy munkája-elfoglaltsága nem engedi, hogy ott legyen, vagy éppenséggel nem akar nyilvánosan szerepelni. Ezek a licitálók általában az árverőház régi ügyfelei, bizalmi partnerei, többnyire hosszabb ideje, ezért működik köztük a kétirányú bizalom.
Ennek jelét mindenki számára az árverőház mutatja. Nyilván immár 280 éve. Erre mutató jel például az egyes tételek múltját feltáró közlés-sor. Angolul ezt provenance-nak írják-mondják, ezt a szót a legjobb angol-magyar szótárak is „származás(i hely), eredet” szóval fordítják, jobb híján elfogadhatnánk, azzal a kitétellel, hogy az angol eredeti ennél többet jelent. Jelen esetben mondhatjuk akár mű-történetnek, vagy alkotás-életútnak is, ha nem lenne túlzottan mesterkélt, vagy ügyetlen (bár igaz). Ugyanis egy olyan jelenségről van szó, amely a honi műkereskedelemben egyelőre nem található, vagy csak alig-alig, esetleg hiányosan és nehezen bizonyíthatóan. Vagyis egyáltalán nem véletlen, hogy nincs rá megfelelő szavunk.
Nem véletlen, hogy a hazai árverőházak katalógusaiban alig van jelzés, adat, utalás arra, hogy a szóbanforgó árverésen kalapács alá kerülő művészeti alkotás milyen utat járt be a festő műtermétől az árverés napjáig. Ennek sokféle oka és magyarázata lehet (nyilván van is), köztük az a bizalmatlanság és titkolózás, ami áthatja nemcsak az árverést, hanem a jelenkori magyar társadalmat is. A baj mindössze az, hogy ez a fajta információhiány, vagy információ-visszatartás olyan szokássá válhat, amely egyre nehezebbé teszi, hogy magyar műalkotások bekerülhessenek a nemzetközi műkereskedelembe, ami az árverőházaknak is, a vásárló közönségnek is előnyére szolgálhatna. Tény, hogy az utóbbi egy-két évben látható volt egyfajta törekvés az árverőházak részéről, hogy egyes értékesebb műalkotások múltját, útját az elkészülés pillanatától a jelenkori felbukkanásáig nyílttá tegyék, de esetleg hiába van dokumentáció a korábbi árveréseken bizonyítható megjelenésről, ha a korábbi és a mostani tulajdonosok nem járulnak hozzá a közlésekhez.
Nézzük most, hogy a kiválasztott Signac-festményről mit tudunk. Egy magára valamit is adó árverőház a provenance-ban (ha már közli), akkor a festmény születésétől és a művész műterméből való kikerüléstől kezdve az adott árverés időpontjáig pontosan és bizonyíthatóan végigköveti annak az alkotásnak az útját. Miért is? Mert így folyik a bizalomépítés. Ezért érdemes munkatársakat azzal megbízni, hogy nyomozóként kövessék végig a mű útját árverőházak, magángyűjtemények, múzeumok és levéltárak porosodó köteteiben, vagy digitalizált adattáraiban. Nem kis munka, nem kis költség, de a bizalom mindent megér. Cinikusan persze azt is mondhatnánk, hogy: minden pénzt megér. Valahogy így, ahogy itt következik.
A festőtől az elkészülése utáni évben megvette a képet a Galerie Bernheim-Jeune. Három nappal később cégtulajdonból átment magántulajdonba, vagyis Gaston Bernheim-Jeune lett a birtokosa, aki még ebben az évben tovább adta örököseinek (gyermekeinek), akiktől a galéria visszavásárolta. Mindez 1907. január 22. és május 17. közt történt. (Magánügyekbe nem ütjük az orrunkat, főként, ha száz-egynéhány évvel ezelőtti – bizonyítható! – történet, de ha a S’s is közzé teszi becsületesen, akkor ne kiáltsunk francia rendőr és adóhivatal után.) Nos, a festmény ott volt 1922-ig, amikor is monsieur Jean Laroche vette meg a Deauville-i Villa Sauge Pourprée árverésén. Hat évvel később a párizsi Hôtel Drouot árverésén szerepel, s itt már azt is tudjuk, hogy a 68. sorszámú tétel volt (árat egyébként egyik esetben sem közölnek). 1932-ben a Noël gyűjteményben tűnt fel és 1957-ig ott is volt, majd újból az Hôtel Drouot árverésén került a nyilvánosság elé, a 136. tételként és ott a párizsi Sternac gyűjtemény vette meg. A következő tulajdonos M. E. Zervudachi volt, aki átvitte Londonba és majdnem pontosan egy évvel később, 1958. december 3-án a S’s elárverezte. Magángyűjtemény az Egyesült Királyságban – ez a jelölés szerepel következő tulajdonosként és most jön az utolsó lépés: jelentős brit magángyűjtemény (eredetiben: „Important Private British Collection” vette meg az előzőtől és innen került a 2024. március 6-i árverésre, ezzel a tulajdonos-meghatározással.
Ha végigtekintünk ezen a fenti soron, azt látjuk, hogy a nyíltság és a tulajdonosok jogainak messzemenő figyelembe vétele, a jogtisztelet és az elegancia illata árad belőle. Jó, jó, mondhatnánk megint cinikusan: pénz beszél, kutya ugat, egy ekkora értékű holmi megér ennyi hercehurcát És természetesen valóban megérte, hiszen ezt a Signac-festményt végül 6,5 millió angol fonton ütötték le, ami a különböző járulékos költségekkel együtt 7 millió 748 ezer 300 fontba került a vevőnek.
Az árverés egésze egyébként igen sikeres volt, a kalapács alá vitt 70 tétel közül mindössze öt nem kelt el, (ami 93 százalékos siker), a többi pedig – bizonyítva a S’s szakértőinek biztos értékelését – többnyire a becsértékek alsó és felső határa közti mezőben, illetve néhány tétel nem kevéssel fölötte. A legmagasabbra egy Picasso kép jutott: jutalékokkal együtt 12,723 millió font lett az ára, de a többi, nagynevű és korszakalkotó festő műve is szépen teljesített. Érdemes néhány nevet megemlíteni közülük: Joan Miró, Andy Warhol, Jean Dubuffet, Chaim Soutine, Claude Monet, Edgar Degas, Henry Matisse, Alfred Sisley. Pierre-Auguste Renoir, Marc Chagall, Egon Schiele, Camille Pisarro, René Magritte.
Az eggyel korábbi mondatot érdemes javítani. Nem a nevezett festők művei teljesítettek szépen, hanem a közönség, amelynek tagjai (sikeres és lemaradt licitálók egyaránt), valamint az árverőház, amely az árverésre összegyűjtött művek mellé szaktudást és bizalmat is adott, együttesen hozták létre ezt a művészeti és gazdasági sikert.
Kétoldalú együttműködésről tárgyaltak. 
