Akármennyire is igyekeztük ezt kényelmes, békés európai létünkben elfelejteni az elmúlt évtizedekben, a háborúk bizony az idők kezdete óta az egyik eszközei voltak az államok közti nézeteltérések rendezésének. Von Clausewitznek tulajdonítják a mondást, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel, és hiába pontatlan és leegyszerűsített ez az idézet, a lényeg azért érthető. Az emberiség által vívott háborúk nagyon nagy többsége nem „szent”, ideológiai jellegű háború, ahol a feleknek semmilyen más végkimenetel nem képzelhető el, csak az ellenség felett aratott döntő győzelem, a másik állam, sőt akár annak lakosságának teljes megsemmisítése, a történelemből való kiírása. A háborúkat általában ennél jóval korlátozottabb célokért vívják.
Azt is tudjuk, hogy a háború nagyon, nagyon, nagyon drága dolog, mind közvetlen (emberéletben, elpusztult infrastruktúrában és épületekben, elvesztett eszközökben és gazdasági teljesítményben kifizetett), mind közvetett (megszakadó kereskedelmi kapcsolatok, diplomáciai elítélés és hasonlók formájában jelentkező) költségeit tekintve. És ez hatványozottan igaz a modern, tömeghadseregekkel és drága eszközökkel vívott háborúkra. De akkor miért indít bárki háborút? Miért nem rendezik máshogy az ügyeiket az államok?
Kiszámolt szörnyűségek
Sajnos az a helyzet, hogy a háború, minden borzalma ellenére, bizony sokszor racionális módja annak, hogy államok, vagy inkább azok vezetői elérjék céljaikat, amelyeket más úton nem tudnak, és nekik előnyös kompromisszumokra kényszerítsenek más államokat. A diplomácia minden eszköztára a kedves rábeszéléstől az agresszív zsarolásig, a kölcsönösen előnyös egyezményektől a szankciókig – véges. Ha a másik állam – akár minden racionalitás ellenére is – nemet mond minden ajánlatra, akkor csak az erő nyílt alkalmazásával lehet rákényszeríteni a megegyezésre, az új realitások elismerésére.
Az, hogy valóban lesz-e háború, azt jó esetben racionális megfontolásokon múlik: milyen áldozatok árán, milyen esélyekkel érhető el milyen végkifejlet. Ha a költség-haszon elemzés szerint utóbbi várhatóan nagyobb, mint az előbbi, akkor könnyen dönthet úgy egy állam vezetése, hogy a politikát fegyveres eszközökkel folytatja.
Ez egyben azt is jelenti, hogy egy háború kitörésekor elméletben már a diplomácia eszköztára kiürült, és mindkét fél úgy gondolja, hogy a dolgok jelen állása mellett minden költsége és borzalma ellenére még mindig a háború a legjobb választás. Következésképpen a fegyverek elhallgatása felé akkor indulhatnak el a dolgok, ha a helyzet megváltozik, mondjuk például a harctéren nagy győzelmeket arat az egyik fél, esetleg komoly bajba kerül valamelyik hadviselő fél gazdasága.
A háborúk azonban általában nem döntő győzelmekkel, az ellenséges főváros felett lobogó zászlókkal vagy teljes összeomlással érnek véget. Jó esetben mindkét állam vezetésének vannak valamilyen céljai egy bizonyos terület megszerzésétől vagy megtartásától egy politikai irányváltás elérésén át a másik állam teljes megsemmisítéséig. Ezek a célok egy háború kitörésekor túl messze vannak egymástól ahhoz, hogy lehessen egy kompromisszumos, középutas megoldást találni. És van, hogy a célok eleve kizárják egy békés megoldás lehetőségét – Hitler például a Szovjetunió megsemmisítését tűzte ki célul, hatalmas területek annektálását, a lakosság deportálását, jelentős részük kiirtását. 1941 telén lett volna értelme béketárgyalásokért folyamodnia Sztálinnak Hitlernél? Ha a fentieket nem volt hajlandó elfogadni, akkor nem, tehát a szovjet hadsereg vereségei ellenére sem volt más választása, mint folytatni a harcot.
A fegyverek tehát akkor hallgathatnak el, ha a két fél háborús céljai belátható távolságba kerülnek egymástól. Ha az agresszor például a vártnál szívósabb ellenállás miatt megelégszik az ország teljes elfoglalása helyett néhány megye elcsatolásával, akkor a védekező fél láthatja úgy, hogy ennél jobb eredményt a várható költségek fényében nem érhet el. De dönthet úgy is, hogy a harci, gazdasági helyzet fényében ez már nem elég, és határainak teljes visszaállítását követeli, sőt további garanciákat arra, hogy belátható időn belül nem fogják újra lerohanni.
A valóság érzékelése
Persze ezeknek a racionális megfontolásoknak megvannak a korlátaik. Az államokat, és azok vezetését emberek alkotják, akik viselkedhetnek irracionálisan is. Ha egy vezető „megőrül”, akkor saját és országának nyilvánvaló érdekei ellenére is cselekedhet. De ha erről nincs is szó, akkor sincsen soha senki az elérhető információk teljességének birtokában. Mi van, ha a kapott információk alapján saját haderejének és gazdaságának erejét felülbecsli, míg az ellenfélét alul, és ez alapján indít meg vagy folytat egy háborút? Ő azt hiszi, racionálisan cselekszik, a valóságban azonban más a helyzet.
Minden reális értékelés szerint például a Harmadik Birodalom a sztálingrádi csatával elvesztette az esélyét a világháború győztes lezárására. Nem tudjuk, a szövetségesek hajlandók lettek-e volna valamilyen békemegállapodásról tárgyalni 1943 elején, de az biztos, hogy Hitler meg sem próbálta menteni a menthetőt. Hogy „őrült” volt-e vagy a helyzettel nem volt tisztában, azt nem tudjuk, mindenesetre a háború az ő halálával, rezsimje és országa teljes pusztulásával ért véget.
De térjünk rá az ukrán helyzetre. Reális az, amit a magyar kormányfő és a magyar kormány egyéb képviselői úton-útfélen hangoztatnak, azaz hogy a tárgyalások azonnali megkezdése a békéhez vezető egyetlen út?
Az most már bizonyos, hogy Putyin téves helyzetértékeléstől vezérelve indította meg az Ukrajna elleni támadást tavaly februárban. Hírszerző ügynökségei, diplomatái és haderejének vezetői arról tájékoztatták, hogy az ukrán vezetés gyenge, az ukrán haderő néhány csapástól összeomlik, a Nyugat pedig nem fog beleállni ebbe az ügybe se, és majd belenyugszik az új helyzetbe. Tudjuk, mi történt e helyett.
Az orosz hadicélok lassan követték is a változó valóságot: míg kezdetben gyakorlatilag Ukrajna függetlenségének teljes felszámolása volt a cél, most már valószínűleg megelégednének a négy illegálisan elcsatolt ukrán régió (és persze a Krím) megtartásával, és azzal, ha Ukrajna nem lenne a NATO és az EU tagja.
Utóbbi feltételeket talán-talán el is fogadta volna Ukrajna a háború legelején, azonban azóta sokat fordult a világ: az orosz haderőről kiderült, hogy sokkal gyengébb, mint bárki gondolta volna, az ukrán lakosság pedig elszánt, a Nyugat pedig minden lassúság és tétovázás mellett is nagyon jelentős katonai, gazdasági és politikai támogatásban részesítette és részesíti Ukrajnát.
Közben pedig a tétek is emelkedtek. A háborúban tízezrek haltak meg ukrán oldalon is, köztük rengeteg civil, az oroszok rettenetes bűnöket követtek el az ukrán lakosság ellen. A Nyugat is hatalmas erőforrásokat áldozott Ukrajna megsegítésére, vezető politikusai számtalan nyilatkozatban szögezték le, hogy az orosz agressziót meg kell állítani, és nem szabad engedni az orosz követeléseknek, hiszen ez csak bátorítaná a hasonló akciókat tervező államokat világszerte. (Ha visszagondolunk a költség-haszon elemzések világára, ez valóban egy fontos tényező: a mostani háború túlzott kompromisszumokkal történő lezárása jövőbeli költségeket is eredményezhet újabb háborúk, például egy Tajvan elleni kínai támadás formájában is.)
Fegyverrel a békéért
Ha a frontokon mutatkozó trendeket meghosszabbítjuk a jövőre nézve, nyilvánvaló, hogy az oroszok a mostaninál nagyobb területek elfoglalására nem lesznek képesek. Az, hogy az ukránok milyen sebességgel tudhatják visszafoglalni a most megszállás alatt álló területeket és „erodálni” az orosz erőket, nem egyértelmű. A várva várt offenzíva nem hozott látványos sikereket, de az orosz veszteségek még mindig jóval nagyobbak, mint az ukránok, Ukrajna pedig újabb és újabb fegyvereket kap a Storm Shadow-któl most éppen a kazettás lőszerekig, de a háttérben azért egyre jobban kirajzolódnak a nyugati harci repülőgépek árnyai is.
Mik lehetnek most az ukrán háborús célok? Azt ismerjük, amit Zelenszkij a nyilvánosság előtt mond: minden ukrán területet vissza, beleértve a 2022 előtt is orosz kézen lévőket is, a háborús bűnösök, köztük Putyin felelősségre vonása, nagy összegű kártérítés, Ukrajna NATO- és EU-tagságának orosz elfogadása. Mivel a frontok eseményei és a harci helyzet válható alakulása nekik kedvez, ezekből túl sokat engedni azt jelentené, hogy a valós erőviszonyokhoz képest gyengébb pozícióba navigálja Ukrajnát (és ezzel az egész Nyugatot is). Kérdés nyilván, hogy milyen kimenetelekért milyen árat hajlandó az ukrán vezetés fizetni – valószínűleg még egy év háborút biztosan bevállalnának Ukrajna 1991-es határainak visszaállításáért, de mondjuk öt év további, hasonló intenzitású háborúskodást már nem.
A másik oldalon Putyin egyértelműen kedvezőbb megegyezésre törekszik, mint ami a valós erőviszonyokból következne. Kérdés, ezt mennyire tudja. Láthattuk, hogy a háború kirobbantásában nagy szerepet játszott a valóság szisztematikus megszépítésének autokratikus rezsimekre, és azon belül Oroszországra különösen is jellemző gyakorlata. Vajon most mennyit mernek neki elmondani tábornokai, hírszerzői, gazdasági vezetői a valóságból? Az, hogy az utóbbi napokban elkezdték leváltani és kirugdosni azokat a főtiszteket az orosz haderőből, akik beszámoltak a fronton tapasztalt súlyos problémákról, nem azt mutatja, hogy az oroszok eljutottak volna arra a pontra, amikor hajlandók szembenézni a valósággal.
Márpedig béke, vagy legalább tartós tűzszünet addig nem lesz, amíg az oroszok és az ukránok (illetve a nyugati vezetők) nagyjából hasonlóan nem értékelik az erőviszonyokat, és ebből következően a reális kompromisszumok terét. Hogyan lehet ehhez most közelebb jutni? Leginkább az ukrán haderő minél hatékonyabb segítésével. Sajnos nagyon úgy néz ki, hogy az áhított fegyvernyugváshoz még több vérre és halálra van szükség. Ahhoz, hogy az orosz vezetés kénytelen legyen belátni, hogy a mostani céljaiból jelentősen le kell adnia, ahhoz az orosz haderő még hatékonyabb pusztításán keresztül visz az út. Azzal ellentétben tehát, amit a magyar kormány állít (és az orosz propaganda igyekszik sugalmazni), az újabb fegyverszállítások, az egyre hatékonyabb fegyverek ukrán kézbe adása nem meghosszabbítja, hanem várhatóan lerövidíti a háborút, ahogy az olyan stratégiai fontosságú eredmények is, mint a kercsi híd újbóli, az előzőnél is súlyosabb károkat okozó megrongálása.
The damaged part of the Crimean Bridge as seen from a train. #CrimeanBridge #KerchBridge #Crimea #Ukraine #RussiaUkraineWar pic.twitter.com/dJX7PFQCAt
— Natalka (@NatalkaKyiv) July 17, 2023
Ez nem csupán azért van így, mert növeli az ukrán haderő erejét, hanem azért is, mert az oroszok nagyjából utolsó esélye a harctéri fordulatra az, ha számíthatnak arra, hogy a nyugati támogatás belátható időn belül el fog apadni. Mivel rengeteg támogatás, fegyverszállítmány már oda van ítélve, ezért ez idén mondjuk biztos nem fog megtörténni, de ha arra látnak esélyt, hogy jövőre valamikor megtörténhet, akkor valahol messze a horizonton feltűnik az erőviszonyok lényeges megváltozásának a reménye.
Ha valakik, valahol az orosz vezetésben még próbálnak esélyeket, lehetséges kimeneteleket, ezekhez tartozó költségeket számolni, akkor elképzelhető, hogy egy ilyen kimenetel akár néhány százalékos valószínűsége is a nagyon nagy haszon miatt elbillentheti a mérleget a háború további, akár éves távlatokban is történő folytatása felé, ha a másik oldalon az elfoglalt területekről való lemondás, és esetleg a rezsim bukása áll lehetőségként. Minden újabb nyugati fegyverszállítás, minden újabb hosszútávú elköteleződés Ukrajna mellett segíthet ezt az utolsó reményfoszlányt szertefoszlatni. A legújabb fejlemény, a kazettás lőszerek érkezése nem újabb eszkaláció, amely távolabb visz a békétől, hanem hatékony eszköz arra, hogy az orosz követelésekből lejjebb lehessen alkudni, illetve jelzés Oroszország és Ukrajna irányába is arról, hogy a Nyugat nem fog kifogyni a lőszerből és nem fog leállni Ukrajna támogatásával, és egy fegyverszüneti vagy békemegállapodásnak is ezt a realitást kell tükröznie.
Kijelölni a határokat
De lenne más dolga is azért Ukrajnának és a Nyugatnak a béke felé vezető úton. Nem tudjuk, hogy a színfalak mögött mi zajlik, de szükség lenne a háborús célok a mostani, de még inkább a néhány hónap múlva várható háborús valósághoz való igazítására, annak meghatározására, hogy milyen kompromisszumokat hajlandó ennek fényében vállalni Ukrajna.
Egy-egy rosszul megválasztott háborús cél ellehetetlenítheti, vagy nagyon meghosszabbíthatja a megegyezést a felek között. A koreai háborúban például az amerikaiak ragaszkodtak ahhoz, hogy a hadifoglyok szabadon választhassanak maguknak hazát a két Korea közül. A megkezdődött tárgyalásokon kiderült, hogy az északiak ebbe nem hajlandók belemenni, és ez a pont bizonyult a megállapodás fő akadályának. 124 ezer, az ENSZ égisze alatt harcoló katona, köztük 9 ezer amerikai halt meg a tárgyalások megkezdése és a fegyverszünet megkötése között, mert e pontban egyik fél sem akart engedni.
Amikor tehát Orbán Viktor azt mondja, hogy a békekötés szempontjából nem túl jó lépés Putyint háborús bűnök miatt a Nemzetközi Büntetőbíróság elé idézni, akkor abban van némi igazság. Hiába más Oroszország érdeke és Putyin személyes érdekei, az az igény, hogy Putyint állítsák bíróság elé, a létében fenyegeti azt a személyt, aki a jelen orosz valóságban nagyjából egyszemélyben dönthet a békéről.
A Nyugatnak és Ukrajnának el kell döntenie, hogy hajlandó-e bármilyen megegyezésre a putyini rezsimmel. Ha bizonyos feltételekkel igen, akkor nem szabad a háborút a létért való küzdelemmé változtatni az orosz vezetés számára, mert azzal csak azt lehet elérni, hogy bármilyen árat hajlandók legyenek kifizetni (vagyis inkább megpróbálni kifizettetni az orosz társadalommal) a háború folyatásáért. Ha viszont nem, akkor fel kell készülni arra, hogy tényleg még évekig elhúzódhat a háború, amíg a természet Putyin természetes halálával vagy egy oroszországi puccs/polgárháború/forradalom, ennek minden következményével együtt, oldja meg a helyzetet.
Semmiképpen sem olyan egyszerű tehát a helyzet, hogy a béke eléréséhez csak le kell ülni tárgyalni. Ha a háború a politika folytatása más eszközökkel, akkor meg kell azt is értenünk, hogy a béketárgyalás a háború része, és egy már zajló háborúban néha csak a fegyverek ereje veheti rá a másik felet, hogy elfogadható keretek között legyen hajlandó tárgyalni.
Érdemes megnézni Perun szokásosan kiváló, a háborúk végéről szóló adását, amely e cikk alapvetéseit is adta.
