Miközben az 1962-es Kubai rakétaválság a modern kori történelem legismertebb és máig elemzett nukleáris krízise, az 1969-es kínai-szovjet határvita már a történelem sűrű homályába vész, holott itt is csupán paraszthajszálon múlott a katasztrófa bekövetkezte.
A szakítás útja
Kínában a Mao Ce-tung vezette Kommunista Párt a negyvenes évek második felében szovjet segítséggel szerezte meg a hatalmat és győzte le a nemzeti pártot, a Kuomintangot. 1962 őszén azonban a karibi válság nyílt szakításhoz vezetett a szovjet és a kínai kommunista párt között. Mao szerint a Szovjetunió Kubában elhelyezett rakétáinak visszavonásával "kapitulált az amerikai atomzsarolás előtt". Hruscsov sem maradt adós: azt tanácsolta Maonak, hogy inkább Hongkonggal és Macaóval foglalkozzon.
1965-től a kínai "kulturális forradalom" aztán végérvényesen elhantolta a szovjet-kínai viszony konszolidálódásához fűzött reményeket. 1968 augusztusában ráadásul Hszincsiang és Kazahsztán határán súlyos fegyveres incidens történt, két héttel később pedig a Pravda vezércikkében első ízben tett említést egy Kína elleni megelőző atomcsapásról. Matvej Zaharov szovjet védelmi miniszter röviddel utána megerősítette, hogy ennek lehetősége fennáll és a parancsnokság foglalkozik a fejlemények olyan változataival, amikor "a kínai atomközpontra, Lop Nor-ra mért villámszerű csapás lesz az egyetlen kiút a kialakított helyzetből".
1969. március 15-ének reggelén szovjet közlés szerint a kínai hadsereg egy ezrede előbb beszivárgással, majd harckocsik, tüzérség és aknavetők támogatásával megpróbálta hatalmába keríteni az Usszuri határfolyó Damanszkij nevű szigetét. A szovjet kormány még aznap nyilatkozatot adott ki "a kínai határprovokációról". A határkonfliktus azonban olyan szinten elmérgesedett, hogy szovjet atomcsapástól tartva Kína 1969. október 18-án teljeskörű riadót rendelt el nukleáris erőinél – ez se előtte, se utána nem következett be –, Mao és a politikai vezetés pedig elmenekült Pekingből.
Nixon figyelmeztetése
Liu Csen-san kínai történész szerint szovjet diplomaták tájékoztatták Washingtont Moszkva abbeli eltökéltségéről: “véget vet a kínai fenyegetésnek, és atomcsapással szabadul meg ettől a modern kalandortól” (utalva Mao Ce-tungra), és felszólították az Egyesült Államokat, hogy maradjon semleges.
A kínai történész szerint a Fehér Ház azt felelte Moszkvának, hogy az USA nem fog ölbe tett kézzel ülni, hanem maga is atomtámadást indít a Szovjetunió ellen, és nukleáris rakétákkal csap le 130 szovjet városra, ha Moszkva útnak indítja az atomeszközeit. A fenyegetés hatott – írta a kínai történész –, Moszkva meggondolta a dolgot, a Kreml és Mao rákényszerült arra, hogy a tárgyalóasztalnál keressen megoldást.
A kínai történész szerint Washington a Szovjetuniót nagyobb fenyegetésnek tartotta Kínánál, és az utóbbit akarta erősíteni a szovjet hatalom ellensúlyozására. Nos, ez napjainkra annyiban változott meg, hogy Washington már Pekinget tekinti az eurázsiai tengelyen a legveszélyesebb ellenfelének és ennek megfelelően alakítja kereskedelmi-, technológiai- és katonai lépéseit. Kissinger javaslatára pedig a Fehér Ház az utóbbi időszakban próbálja lemorzsolni Moszkvát erről a tengelyről.
A jeges idő ellenére is utcára mentek. 
