Alapból nem szeretek visszamenni nyaralni olyan külföldi helyre, ahol már egyszer voltam. Hiszen olyan rövid az élet, miközben annyi szép hely van a világon, amelyek felkeresésére több emberöltő sem lenne elegendő.

Az idén azonban úgy adódott, hogy ha már egyszer eldöntöttük, mindenképpen az Adriára megyünk, mert nem akartunk sokat utazni, akkor csak két hely jöhetett szóba: az Isztriai-félsziget és Szlovénia. Ezek vannak a legközelebb Budapesthez, még 600 kilométert sem kell autózni, s ha szerencsénk van és nem kerülünk dugóba, akkor akár 5-6 órán belül célhoz is érhetünk, köszönhetően a csaknem végig kiépített autópályáknak (noha én az alsóbb rendű utakat komálom, ott ugyanis lehet nézelődni, ami a sofőrnek is izgalmasabb).

A két kézenfekvő lehetőség közül a költségkímélés okán Szlovéniára esett a választás, miután sajnos az utóbbi években megtapasztalhattuk, hogy bár Horvátország mesés, meglehetősen borsosak az árai.

S ha már Szlovénia, akkor meg Izola. Az a település, amely a leghosszabb egybefüggő tengerparti résszel rendelkezik. Hosszabbal, mint Portorozs, amely neve még az átkosban, gyermekkoromban, a „jugó-időből” rögzült belém. De nemcsak a plázs mérete döntött Izola mellett, hanem az is, hogy számunkra jóval szimpatikusabb, élhetőbb, szemben a zsúfolt Portorozzsal, amely a sokcsillagos szállodáival inkább olyan luxis, balatonfüredes, siófokos (anélkül, hogy bárkit szándékomban állna megbántani).

Még az sem szólt Izola ellen, hogy három évvel ezelőtt is ott voltunk. Sebaj, így legalább össze tudjuk hasonlítani, mi változott – gondoltuk. Nos, a hely szerencsére nem sokat, az akkor megkedvelt szabadstrand pedig gyakorlatilag semmit; a jókora fás rész bőven adott árnyékot a több órás napozásra, kifekvésre már nem vágyóknak. Bár szerencsére az idő kedvezett, ezúttal a kánikula elkerült minket – nem úgy, mint két éve Görögországban, ahol a 40-45 fokban aszalódva megfogadtuk, soha többet nem megyünk júliusban, augusztusban délre nyaralni.

Persze azért volt, ami változott: a három évvel ezelőttihez képest jóval több magyarral lehetett találkozni, az volt az érzésünk, mintha honfitársaink is ugyanarra a következtetésre jutottak volna az Adriát illetően, mint mi. De láttunk szép számmal lengyeleket, cseheket, szlovákokat, valamint fehéroroszokat, és még dán rendszámú autókat is felfedeztünk (oroszokat, ukránokat viszont Izolán nem igazán láttunk, csak a már említett Portorozsban, de ott sem sokat).

Kis-Ausztria – alighanem senkinek nem mondok újat Szlovénia közkeletű „másik nevének” említésével. S valóban, a más balkáni országok lakosaira jellemző ridegség itt nem fedezhető fel, sokkal barátságosabban fogadják az utazót – a magyarokat is, mit sem törődve kormányunk brüsszelezésével, ami, lássuk be, néha ballasztként nyomaszt minket külföldön.

Hál Istennek azonban az árakat tekintve cseppet sem osztrákosak a szlovének. Egy kétfős étkezést sörrel vagy borral leöblítve is meg lehet úszni 40 euró alatt, s még a manapság trendi koktélok, a spritzek – Aperol, Campari, Limoncello – is sok helyütt olcsóbbak forintra átszámítva, mint nálunk. Bár abból kiindulva, hogy sokáig nálunk volt az EU-n belül a legmagasabb az infláció (és most is csak két tagállamban, Észtországban és Romániában drágább az élet), ez nem is olyan meglepő.

De az akár jó érzéssel is tölthet el bennünket, hogy rögtönzött szlovén árkosár felmérésünk során több olyan terméket találtunk a helyi szupermarketekben, ami Magyarországon olcsóbb, mint amennyi drágább. A tejtermékekért, a krumpliért, a felvágottakért, a hentesárukért, a chipsért például jóval többet kell leszurkolni ott, mint idehaza.

De még mielőtt visszaszívnám az Orbán-kormány árrésstopjával szemben megfogalmazott kritikáimat, azért megjegyezném, hogy a banán, a kenyér, a kávé, a rizs és a tészták Szlovéniában olcsóbbak – némelyikük nem kevéssel –, mint nálunk. Az italoknál kvázi holtversenyt lehet hirdetni, hiszen a pezsgőért és a sörért a délieknél kell többet fizetni, a whiskyért és a narancsléért viszont kis hazánkban.

Sajnos az sem truváj, hogy tankolni kifizetődőbb Szlovéniában – erről ugyanis a szintén a Klasszis Médiához tartozó laptársunk heti rendszerességgel megjelenő Mfor Üzemanyagár-figyelője már egy jó ideje folyamatosan beszámol. A 2022 óta érvényes szlovén árstopnak köszönhetően (ami tehát ezek szerint ott működik) teljesen mindegy, hogy autópályán vagy egy kis, eldugott településen lévő kúton tankoljuk tele az autónkat: ottjártunkkor mindenhol 1,437 euróba került egy liter, átszámítva 574,8 forintba, miközben nálunk az átlagárak súrolták a 600-as szintet (s ez most sincs másként).

Az utóbbi évek nemcsak minket érzékenyen érintő inflációjával azért a szlovén tengerparton is szembesültünk. A legmarkánsabban a kihagyhatatlan Piranban, ahol ugyanott, ugyanazt a halas vegyes tálat másfélszer drágábban tudtuk csak elfogyasztani, mint három éve – ez az ötven százalékos drágulás még akkor is mellbevágó, ha közben a hely „fejlődött”: most már nemcsak kápéban, hanem kártyával is lehet fizetni, amely szolgáltatás biztosításának azért szokott lenni költsége.

Egyébként pont Piran kapcsán ugorhat be a szlovénekre vonatkoztatott osztrák analógia. E mesés településen adták át ugyanis Ausztria első trolibusz-vonalát 1909-ben, amely Piran és Portorozs között közlekedett, egészen 1912-ig.

Mi azonban már busszal mentünk át Izolából Piranba. Más tömegközlekedési eszközt nem is vehettünk volna igénybe, lévén, hogy a villamossíneket 1953. augusztus 31-én felszedték. Piran óvárosát azonban már természetesen gyalogosan közelítettük meg – máshogy nem is tudtuk volna –, s ha már ott voltunk, megmásztuk a tengerpart és város felé magasodó Szent György templomhoz vezető emelkedőt, ahonnan pazar kilátás nyílik a környékre. Majd utunkat folytatva a Szent György templom mögött, keleti irányban, a városfalon átlépve a több mint egy kilométeres panorámás, a tengerpart és a meredek sziklafal melletti gyalogúton átsétáltunk Portorozs Fiesa nevű településrészére.

A buszos utazás egyébként azért is nagyon ajánlott, mert így az autós sofőrök is megihatnak egy sört, és busszal fél óra alatt az összes szlovén tengerparti város megközelíthető.

Köztük a már említett Piran és Portorozs mellett Koper. Amely Szlovénia legfontosabb kikötővárosa – így akár órákig nézegethetjük a be- és kimenő forgalmat, a hatalmas teherhajókat (2006-ban mintegy 2200 hajó kötött ki itt, és több mint 14 millió tonnás forgalmat bonyolítottak le, új rekordot felállítva a konténeres fuvarozásban), valamint a többemeletes luxushajókat. Emellett ugyanakkor Koper szintén kínál történelmi látnivalót: a 14. századból származó Szent Nazarius székesegyházat és a 15. században létesített Prétori palotát.

S ha már arrafelé voltunk és időnk is engedte, átruccantunk az Izolától alig 25 kilométerre található Triesztbe. Ellenkezve több barátunk, ismerősünk figyelmeztetésével, miszerint az olasz városka nem annyira szép. Mi nem csalódtunk, a hamisítatlan olasz feeling itt is érezhető volt, ráadásul kipipálhattuk Európa legnagyobb, tengerre néző főterét – már ha hinni lehet az útikönyveknek. De ez már egy másik ország és egy másik történet.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.