Az idei év jelentős mérföldkövet jelent a Washington által vezetett „terror elleni globális háborúban”, különösen Irakkal kapcsolatban. 20 éve ugyanis, hogy Donald Rumsfeld akkori védelmi miniszter bejelentette nemzetének: „Szaddám Huszeinnek aktív programja van atomfegyverek beszerzésére és fejlesztésére”, hozzátéve hogy „az iraki nép jó úton halad a szabadság felé”. Húsz éve annak is, hogy Dick Cheney akkori alelnök azt mondta az NBC Newsnak: „Meggyőződésem, hogy valójában felszabadítóként fognak bennünket üdvözölni.”
Lépések a káosz felé
Az 5 milliós Bagdad első bombázásának 2003 márciusában az volt a hivatalos célja, hogy „lefejezze” az iraki vezetést az akkori elnök, Szaddám Huszein megölésével.
A csapások nemcsak sikertelen voltak, de kiderült, hogy helytelen hírszerzésen alapultak. Bagdad alig néhány héttel később elesett, ami káoszba és fosztogatásba torkollott, mivel világossá vált, hogy a koalíciós erőknek nincs hosszú távú terve az országgal kapcsolatban, és nem találhatók tömegpusztító fegyverek sem.
2002-ben, a politikusok és szakértők hónapokig tartó, nagyrészt félretájékoztatáson alapuló, beszédei után az amerikaiak 73 százaléka támogatta az iraki katonai akciót. 2019-re az amerikai felnőttek 62 százaléka - köztük az iraki háborús veteránok többsége - úgy érezte, hogy mégsem volt érdemes harcolni. Valójában a háború máig kiható csapást mért a Nyugat világban betöltött szerepére és az amerikai hírszerzés megbízhatóságának megítélésére.
Ami az amerikai iraki jelenlétet illeti, a háború csúcspontján - 2007 körül - körülbelül 170 ezer amerikai katona állomásozott országszerte.
Ma ez a szám megközelíti a 2500-at, ami a régió támogatásának és Amerika regionális céljainak – például az iráni befolyás elleni küzdelemnek – a része.
Irak napjainkban
Beszédes, hogy az egész nyugati katonai kampány az „Iraki szabadság hadművelet” nevet kapta. Húsz évvel később az iraki háború szinte egyet jelent a folyamatosan háborút követelő washingtoni neokonzervatív kaszt hübriszével, ami több százezer civil halálával járt. Becslések szerint 200 ezer irakit öltek meg közvetlen erőszakban, és további tíz- vagy százezreket öltek meg közvetett erőszak következtében (például az egészségügyi ellátáshoz, élelemhez, higiéniához és vízhez való hozzáférés hiányában).
A több évtizednyi szankciók, háború és megszállás után Irak ma törékenynek, de viszonylag stabilnak tekinthető. Továbbra is erősen függ az olajbevételektől, és az olajexport 2020-ban az állami bevételek 95 százalékát tette ki.
Akárcsak más, erősen nyersanyag-függő gazdaságokban, ez túlméretezett közszférát eredményezett, amely minimális lehetőségeket kínál a diplomások számára, miközben erősen támaszkodik a korrupcióra és a nepotizmusra. Az ország továbbra is az egyik legkorruptabb a világon, a Transparency International korrupciós észlelési indexén a 180 ország közül a 157. helyen áll.
Továbbra is fennáll a felekezeti széttagoltság, az ország számos etnikai és vallási kisebbsége nem tud teljes mértékben részt venni az ország politikai folyamataiban és döntéshozatalában. Az elmúlt néhány évben fokozódó tiltakozások, alacsony szavazási részvétel és általános kiábrándultság tapasztalható abból, hogy az egymást követő kormányok képtelenek kezelni az ország előtt álló valós problémákat, beleértve a magas munkanélküliséget, a növekvő inflációt, a rossz infrastruktúrát és a szociális szolgáltatások hiányát.
A rezsim a tiltakozásokat hatalmas állami elnyomással és erőszakkal fogadta. A 2019 végén lezajlott tiltakozások (amelyek a Tishreen-felkelés néven ismertek), végül az Adel Abdel-Mahdi kormány bukását hozta el, de közben több mint 600 tüntetőt meggyilkoltak.
A víz kérdésköre
Az iraki szegénységi ráta továbbra is magas, 2020-ban az irakiak körülbelül 31 százaléka él szegénységben (ez a szám ma kétségtelenül magasabb a COVID-19 világjárvány okozta gazdasági felfordulás miatt), és a becslések szerint 2,4 millióan szorulnak akut élelmiszer- és megélhetési segélyre.
A vízhiány szintén jelentős probléma ebben az egyre szárazabb országban, amely a klímaválság frontvonalában áll. Becslések szerint ötből három gyermek nem fér hozzá biztonságos vízszolgáltatásokhoz, mivel az ország elsődleges vízforrásai – a Tigris és az Eufrátesz folyók– fokozatosan kiszáradnak a csapadék csökkenése, a törökországi gátak és a rossz vízügyi infrastruktúra miatt.
Ráadásul a külföldi olajtársaságok a rendelkezésre álló kevés vízből nagy mennyiségben szivattyúznak a földbe az olaj kinyerése érdekében. Becslések szerint egy, a BP és az ExxonMobil által használt üzem a működési régiójában elérhető napi víz negyedét fogyasztja el.
Érdekességként itt megjegyezzük, hogy a térséget egyébként is jellemzi a múltba messze visszanyúló küzdelem a vízért. Az emberiség történelmének legkorábbi írásos feljegyzése ez ügyben időszámításunk előtt 2400-ban keletkezett, amint Umma és Lagas mezopotámiai városok hajba kaptak az öntözőcsatornákon a Tigris és Eufrátesz folyók között.
Az utazás tényét is megerősítette.
