A NATO afganisztáni projektje csúnyán megbukott. Vele kapott súlyos sérülést a „Pax Americana”, a két évtizede húzódó „Terror elleni háború” (War on terror) és a végtelen katonai bevetések, amelyeknek egyre inkább az ellenőrizhetetlen szerződéses cégek lettek a legnagyobb haszonélvezői. Az európai nagypolitikát kontinensünk biztonságának újragondolására késztetik olyan tényezők is, mint az orosz hibrid hadviselési taktikák, illetve terrorista csoportok behatolása a geopolitikai vákuumokba.
A stratégiai autonómia felé
Nem véletlen tehát, hogy Josep Borrell, az EU külügyi főképviselője a hétvégén leszögezte: „Kabul eleste és a kaotikus nemzetközi evakuálási erőfeszítések azt mutatják, hogy Európának az Egyesült Államoktól független saját katonai kapacitást kell kiépítenie”. Borrell attól tart, hogy Kabul nem egyszeri eset lesz, és hogy a jövőben Irakban vagy a nyugat-afrikai Száhel-övezetben kialakuló válságok hasonló katonai missziókat tehetnek szükségessé az európai polgárok és érdekek védelmében – esetleg az Egyesült Államok támogatása nélkül.
Az Európai Unió már dolgozik az általa új “stratégiai iránytűnek” nevezett stratégián, amely a 27 tagállamnak együttesen fellépve nagyobb diplomáciai és katonai erőt biztosítana, és nagyobb mértékben fejlesztené azt, amit Emmanuel Macron francia elnök “stratégiai autonómiának” nevez.
Azt már mi tesszük hozzá, hogy a „stratégiai autonómia” azért is szükségessé vált, mivel Washington figyelme egyre inkább az Indo-csendes-óceáni térség felé fordul. Leegyszerűsítve fogalmazva: ha az eurázsiai tengely több pontján tör ki egyszerre válság, akkor az USA nagyobb valószínűséggel avatkozik be a jövőben Tajvan, mint a Baltikum érdekében. Ráadásul, ahogy az amerikai figyelem elfordul a Közel-Keletről és Közép-Ázsiából, a regionális bizonytalanságok közvetlenebbül csapódhatnak le ezentúl Európán, mint az elmúlt két évtizedben.
London eddig vehemensen ellenezte a közös európai hadsereg felállításának ötletét, tehát most a Brexittel megnyílt az út egy önállóbb európai kül- és biztonságpolitika kialakítása felé. Ráadásul a NATO szerepe folyamatosan erodálódik a hidegháború vége óta. Tagjainak az érdekei és katonai képességei folyamatosan divergálnak – a gyakorlatban ugyanakkor erős korlátok léteznek a NATO képességeit illetően egyes tagjainak a megvédésére. A török neo-oszmán revansizmus pedig csak tovább tépázza a szervezet tekintélyét.
A professzor érvei
Sven Biscop professzor, a Ghent Egyetem tanára ennek kapcsán leszögezi: Európa stratégiai autonómiájának megteremtése az elkövetkező évtizedek egyik legfontosabb feladata kontinensünk számára. A professzor kiemeli, hogy a 150 millió amerikai szavazó közül 73 millióan szavaztak Trumpra. Bizony egy újabb tekintélyelvű populista megnyerheti 2024-ben az elnökválasztást.
Biscop hangsúlyozza, hogy az EU-nak önálló globális játékossá kell válnia, egy súlycsoportban az USA-val, Kínával és Oroszországgal. Európának ugyanis a saját érdekeit kell megvédenie, márpedig Trump többször is az európai érdekek ellen dolgozott. Jelenlegi világukban kontinensnyi nagyhatalmak ütköznek egymással, és Európa számra az egyetlen megoldás a saját érdekeinek megvédésére, hogy integrálja erőforrásait.
Macron is ezt a vonalat viszi
A professzor leszögezi, hogy a stratégiai autonómia nem (!) jelenti a leválást az USA-ról, de az EU-nak követnie kell saját „nagystratégiáját” (grand strategy). Kontinensünknek meg kell győznie erről Bident, mielőtt a „trumpizmus” újra erőre nem kap Amerikában. 2019-ben az EU 27 tagállama 214,8 milliárd dollárt költött katonai kiadásokra, többet, mint Kína (181 milliárd) és Oroszország (48,2 milliárd). Az EU-nak tehát jobban kell integrálnia katonai képességeit.
A belga professzor álláspontja megegyezik Macron francia elnökével, aki – az EU egyetlen nukleáris hatalmaként – már régóta szószólója kontinensünk stratégiai autonómiájának és aktívan lép föl katonailag mind Nyugat-Afrikában, mint a Kelet-Mediterráneumban.
Miközben a jogállamiság kérdésében a magyar miniszterelnök nagy zavarban van, a közös hadsereg kérdésében már évek óta határozott álláspontot képvisel. Legutóbb egy éve szögezte le, hogy kontinensünk gazdasági, politikai súlya elenyészett, innovációban csak a Kelet és Amerika hátát nézzük. Nem utolsósorban azért – vélekedett –, mert nincs közös hadsereg, márpedig ma a kutatás-fejlesztés alapvetően a hadiiparban zajlik.
Párizs – Berlin pofozkodás
Az afgán felsülés azt mutatja, hogy az utóbbi egy év éles Berlin-Párizs vitájában inkább a franciáknak van igazuk. Az ütésváltás már tavaly novemberben elkezdődött, amikor a stratégiai autonómia mellett kiálló francia elnök megkérdőjelezte a német védelmi miniszter korábbi szavait, miszerint „Európa a jövőben is rá lesz utalva Amerika katonai támogatására”. Macron ráadásul sértő módon hozzátette, hogy a kancellár „szerencsére” más vonalat visz.
Berlin válasza nem késett sokat. Rá egy hétre a hamburgi katonai akadémián elmondott beszédében Annegret Kramp-Karrenbauer védelmi miniszter hangsúlyozta, hogy „a legfontosabb szövetségesünk a biztonság és védelmi politikában továbbra is az Egyesült Államok”. Kijózanító tények – tette hozzá -, hogy az USA nukleáris és hagyományos képességei nélkül Németország és Európa nem tudja magát megvédeni.
A miniszter hozzátette, hogy az amerikai hadsereg katonai képességei teszik ki a NATO-képesség 75 százalékát. A ballisztikus rakéták elleni elfogó-képességek terén ez egyenesen 100 százalék. Kiemelte még az amerikai nukleáris elrettentést és a kontinensünkön tartózkodó 80 ezer amerikai katona jelentőségét is.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
Az ukrán parlament elnöke, Ruszlan Sztefancsuk elmondta, hogy egy különleges munkacsoport kezdi meg a megállapodás kidolgozását, de az egyezségnek mindenképp tartalmaznia kell Washington biztonsági garanciáit. 
