Az amerikaiak nem kérnek Biden agresszív külpolitikájából

Káncz Csaba a Mindenki Magyarországa Mozgalom jelöltje az ellenzéki előválasztáson. A szerző nem tagja szerkesztőségünknek, külsősként publikál oldalainkon.

Elképesztő ütemet diktál az amerikai diplomácia. Csupán az elmúlt héten szankciókkal fenyegette meg Oroszországot, Kínát, Németországot (az Északi Áramlat 2 ügyében) és Indiát (az Sz-400 orosz rakétarendszer kapcsán). Ez utóbbi két országról eddig úgy tudtuk, hogy Washington szövetségeseinek számítanak. Kiszivárgott hírek szerint Washington vissza akar csapni Moszkvának az elkövetkező hetekben a SolarWinds vállalaton keresztül elkövetett történelmi léptékű hekkelés ügyében.

Agresszív kampány

A diplomáciában többször is elfogadhatatlan stílussal fűszerezett kampány eredményeképpen tovább szilárdult a Moszkva-Peking politikai tengely, és a két állam a biztonságpolitikai feszültség drámai megemelkedése miatt az ENSz Biztonsági Tanácsának összehívását kéri. Sokak számára nem világos, hogy miképpen tud az Egyesült Államok olyan globális problémák kezelésében, mint a klímaválság, a globális COVID-19 járvány, az elszálló társadalmi egyenlőtlenségek, valamint a futótűzként terjedő élelmiszer-bizonytalanság közepette vezető szerepet játszani, ha újra hidegháborús hisztéria kampányba kezd?

Az sem teljesen világos, hogy – egy háború kirobbantását leszámítva – mit tud az USA elérni Hszincsiang vagy Hongkong kapcsán? Azt viszont tudjuk, hogy Kína közvetlen katonai fenyegetést nem jelent az USA számára: Washingtonnak mintegy 20-szor annyi nukleáris töltete van, mint Pekingnek, 11 repülőgép anyahajóval rendelkezik a 2 kínaival szemben, és hozzávetőlegesen 2 ezer modern vadászgépe van, miközben Kínának 600.

A polgárok nem kérnek belőle

Azzal Peking is tisztában van, hogy az amerikai választók valójában nem akarják a „végtelen háborúk” és az ideológiai harc folytatását. Holott első pillantásra úgy tűnhet, hogy a polgárok egyetértenek Biden liberális internacionalizmusával. Egy februárban publikált Pew közvéleménykutatás szerint az amerikaiak 60 százaléka bízik az új elnök külpolitikájában.

A Globális Ügyek Chicagói Tanácsa (Chicago Council on Global Affairs, CCGA) nevű agytröszt januári felmérése pedig erős támogatottságot talált mind az USA szövetségesei, mind a nemzetközi intézmények felé elköteleződés ügyében. A szövetségesekre rákérdezve a demokrata szavazók 82, a republikánus szavazók 57 és a függetlenek 72 százaléka egyetértett azzal az állítással, hogy az USA „a szövetségeseivel együtt hozzon döntést, még ha az a politika nem az első választása lenne”.

De a polgárok már pontosan érzékelik, hogy a világpolitikai helyzet napjainkban alapvetően más, mint az első hidegháború alatt, amikor a Szovjetunió volt az ellenfél. Amikor a fent említett Chicagói Tanács a múlt hónapban rákérdezett az Egyesült Államokat fenyegető legkomolyabb veszélyekre, ez napnál világosabbá vált. A demokrata szavazók szerint a legnagyobb veszély (47 százalék szerint) „az erőszakos amerikai fehér nacionalista csoportok” és a (46 százalék) „a militáns szélsőjobboldali csoportok”.

Mindeközben a republikánus szavazók számára a legnagyobb veszélyt (45 százalék) Kína jelenti, miközben a demokratáknak csak a 10 százaléka gondolja ezt így. Tehát összességében elképesztő politikai megosztottságot látunk az ügyben, hogy Amerika biztonságát belső szélsőséges csoportok, vagy éppen külső geopolitikai rivális fenyegeti elsősorban.

Biden és külpolitikai csapatának helyzetét tovább nehezíti, hogy mára mintha az amerikaiak többsége egyetértene Trump volt elnök szkepticizmusával, ami a demokrácia és a liberalizmus külföldi támogatását és terjesztését illeti. A friss felmérés szerint csak minden ötödik amerikai tartja a demokrácia külföldi támogatását elsőrangú külpolitikai prioritásnak. A legutóbbi amerikai elnökválasztás elhúzódó kutyakomédiája és aztán a január 6-i Capitolium elleni támadás egyébként is megingatta a közbizalmat az amerikai demokrácia intézményeiben.

Megváltozott a világ

A múlt század két nagy angolszász geopolitikai stratégája, a skót Halford Mackinder és az amerikai Zbigniew Brzezinski is amellett kardoskodtak, hogy az angolszász országoknak ki kell állniuk minden olyan hatalommal szemben, amely hegemóniára törekszik Eurázsiában. Mackinder már 1904-ben úgy érvelt, hogy a transzkontinentális vasutak átalakítják a szárazföldi hatalom feltételeit, felszabadítva Eurázsia elzárt belső területeinek erőforrásait. Mackinder javaslatára az 1904-ben kötött angol–francia megállapodással, az entente cordiale (Antant) kezdeményezésével Anglia megteremtette Nyugat-Európát, mint egységes geopolitikai térséget.

Az első világháború végén Mackinder aztán részt vett az 1919-es Párizs környéki békeszerződések kidolgozásában, és közvetlenül felügyelte a német-, az osztrák-magyar és az oszmán birodalmak felosztását azzal a céllal, hogy megakadályozza Eurázsia összefogását a kontinentális Nyugat-Európával.

Nos, száz év elteltével az ellentét az eurázsiai tengely és az atlanti politikai térség között továbbra is óriási. Márpedig a szereplőknek inkább előbb, mint később föl kellene ismerniük, hogy a világ megváltozott. Ha a nukleáris fegyverektől el is tekintünk, az ökológiai válság és a klímaváltozás együttműködésre kell, hogy kényszeríti a főbb játékosokat – vagy együtt megyünk a történelem szemétdombjára megroppant civilizációnkkal.

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)