A világ egyik legfontosabb klímakutató szervezete, a Kormányközi Panel a Klímaváltozásról (IPCC) tavalyi jelentése a globális felmelegedés 1,5 Celsius-fokos növekedésének várható következményeit elemezte. A melegedés 1,5 Celsius-fok alatt tartásához szükség lesz életmódváltásra és innovatív technológiákba való beruházásra a gazdaság és az élet minden területén. Ön látja-e az átütő politikai szándékot a világban ehhez a paradigma-váltáshoz?
Átütő politikai szándékról szerintem nem lehet beszélni, legalábbis olyan értelemben, hogy a szándék a problémához mérhető szintű és időzítésű változásokat indukálna mindenütt, ahol leginkább szükséges. Bár helyenként vannak a korábbiaknál ambiciózusabb próbálkozások, az üvegház gázok emissziója és azok légköri koncentrációja, illetve az ebből eredő sugárzási kényszer továbbra is nő – 1990 és 2017 között összesítve 41 százalékkal - tehát nyilvánvaló, hogy mindazok a válaszlépések, amik eddig történték elégtelenek[1]. Világosan látszik az is, hogy politikai szándék csak akkor vezethet tényleges változásokhoz, ha társadalmi támogatottsággal párosul. A társadalmi támogatottság pedig nagyon soktényezős, nem csak az adott szakpolitikai kérdéstől függ. A francia szavazópolgárok reakciója a szén-dioxid adó ötletére erre tanulságos példa.
Átütő hatáshoz szerintem egyrészt generációváltás szükséges mind vezetői mind tágabb értelemben vett társadalmi szinten, másrészt pedig olyan események, amelyek egyértelműen ráébresztik a társadalmat, hogy a status quo nem fenntartható, az annak megőrzésére irányuló törekvésekkel pedig csak az elkerülhetetlen átállás költségei nőnek - politikai, gazdasági, emberi és ökológiai értelemben egyaránt.
Az átütő hatás további feltétele az éghajlatváltozással kapcsolatos, semmi esetre sem könnyű politikai döntések alapos előkészitése. Ennek fontosságának aláhúzására pedig Angela Croppert[2] szeretném idézni, aki a kérdésre, hogy mi a szerepe az integrált környezeti-gazdasági-társadalmi elemzéseknek a stratégiai döntéshozatalban azt a választ adta, hogy „csökkentik a politikai kockázatát annak, hogy azt tegyük, amit tenni kell”.
Ön az egyik előadásában hangsúlyozta, hogy az „életet fenntartó mechanizmusok” (life support systems) olyan szinten roncsolódtak a világban, hogy ennek figyelembevétele nélkül már nem lehet átfogó globális biztonságpolitikai elemzést letenni az asztalra. Mire gondolt itt pontosabban?
A globális biztonságpolitikai elemzéseknek van egy általánosan ismert hagyománya, amely elsősorban hadászati, illetve gazdasági kérdésekkel foglalkozik és ennek alapján próbál következtetéseket levonni a különböző szereplők erőviszonyairól. Az idézett kijelentésben arra utaltam, hogy a természeti környezetben bekövetkezett változások sok esetben olyan mértékűek, hogy alapvetően megváltoztathatják a képünket, amit egy adott társadalom geopolitikai erőtérben kifejtett képességeiről és lehetőségeiről feltételeznénk pusztán a hagyományos hadászati vagy gazdasági-politikai eszközrendszer alapján.
Mindezzel abból a szempontból nem mondtam újat, hogy a víz, élelem, energia vagy akár éghajlat-biztonság már jó ideje ismert és elfogadott fogalmak. Azt viszont nem hiszem, hogy kellőképpen értékeljük a hatását, ha megváltozik korábban állandónak feltételezett környezeti folyamatok mintázata – eddig ismeretlen özönfajok vagy kórokozók tűnnek fel, a folyók vizhozama a korábban lehetséges minimumnak tartott szint alá csökken, vagy például a talajleromlás miatt felborul az élelmiszerellátás egyensúlya.
|
| Pintér László, a CEU tanszékvezetője, a Nemzetközi Fenntartható Fejlődési Intézet (IISD) főmunkatársa. |
Mivel több ilyen jellegű folyamatban is kritikus határértékek felé tartunk - vagy afölött vagyunk -, amintazt a bolygószintű korlátok pár éve ismert elmélete hangsúlyozza[3], további új kockázatokkal és bizonytalansági tényezőkkel kell számolni. Ezek hatása és kezelése időt, pénzt és energiát követel, és azok az országok, amelyek nem ismerik fel ezek stratégiai vonzatait hátrányba kerülhetnek a geopolitikai erőtérben.
Azon túl, hogy mindezeket a szempontokat integrálni kell a biztonságpolitikai fősodor gondolatvilágába és gyakorlatába, amire leginkább szükség van, az a kihivások természetének és mértékének megfelelő multilaterális együttműködési rendszer, bizalomerősitő, de-eszkalációs és kapacitásfejlesztési mechanizmusokkal. Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal, ha úgy gondolom, hogy ma nem ebbe az irányba tartunk!
Az interjú tegnapi, első részét itt olvashatják.
Erősödni tudott a reggeli borzalmas kezdés után.
