A világ egyik legfontosabb klímakutató szervezete, a Kormányközi Panel a Klímaváltozásról (IPCC) tavalyi jelentése a globális felmelegedés 1,5 Celsius-fokos növekedésének várható következményeit elemezte. A melegedés 1,5 Celsius-fok alatt tartásához szükség lesz életmódváltásra és innovatív technológiákba való beruházásra a gazdaság és az élet minden területén. Ön látja-e az átütő politikai szándékot a világban ehhez a paradigma-váltáshoz?
Átütő politikai szándékról szerintem nem lehet beszélni, legalábbis olyan értelemben, hogy a szándék a problémához mérhető szintű és időzítésű változásokat indukálna mindenütt, ahol leginkább szükséges. Bár helyenként vannak a korábbiaknál ambiciózusabb próbálkozások, az üvegház gázok emissziója és azok légköri koncentrációja, illetve az ebből eredő sugárzási kényszer továbbra is nő – 1990 és 2017 között összesítve 41 százalékkal - tehát nyilvánvaló, hogy mindazok a válaszlépések, amik eddig történték elégtelenek[1]. Világosan látszik az is, hogy politikai szándék csak akkor vezethet tényleges változásokhoz, ha társadalmi támogatottsággal párosul. A társadalmi támogatottság pedig nagyon soktényezős, nem csak az adott szakpolitikai kérdéstől függ. A francia szavazópolgárok reakciója a szén-dioxid adó ötletére erre tanulságos példa.
Átütő hatáshoz szerintem egyrészt generációváltás szükséges mind vezetői mind tágabb értelemben vett társadalmi szinten, másrészt pedig olyan események, amelyek egyértelműen ráébresztik a társadalmat, hogy a status quo nem fenntartható, az annak megőrzésére irányuló törekvésekkel pedig csak az elkerülhetetlen átállás költségei nőnek - politikai, gazdasági, emberi és ökológiai értelemben egyaránt.
Az átütő hatás további feltétele az éghajlatváltozással kapcsolatos, semmi esetre sem könnyű politikai döntések alapos előkészitése. Ennek fontosságának aláhúzására pedig Angela Croppert[2] szeretném idézni, aki a kérdésre, hogy mi a szerepe az integrált környezeti-gazdasági-társadalmi elemzéseknek a stratégiai döntéshozatalban azt a választ adta, hogy „csökkentik a politikai kockázatát annak, hogy azt tegyük, amit tenni kell”.
Ön az egyik előadásában hangsúlyozta, hogy az „életet fenntartó mechanizmusok” (life support systems) olyan szinten roncsolódtak a világban, hogy ennek figyelembevétele nélkül már nem lehet átfogó globális biztonságpolitikai elemzést letenni az asztalra. Mire gondolt itt pontosabban?
A globális biztonságpolitikai elemzéseknek van egy általánosan ismert hagyománya, amely elsősorban hadászati, illetve gazdasági kérdésekkel foglalkozik és ennek alapján próbál következtetéseket levonni a különböző szereplők erőviszonyairól. Az idézett kijelentésben arra utaltam, hogy a természeti környezetben bekövetkezett változások sok esetben olyan mértékűek, hogy alapvetően megváltoztathatják a képünket, amit egy adott társadalom geopolitikai erőtérben kifejtett képességeiről és lehetőségeiről feltételeznénk pusztán a hagyományos hadászati vagy gazdasági-politikai eszközrendszer alapján.
Mindezzel abból a szempontból nem mondtam újat, hogy a víz, élelem, energia vagy akár éghajlat-biztonság már jó ideje ismert és elfogadott fogalmak. Azt viszont nem hiszem, hogy kellőképpen értékeljük a hatását, ha megváltozik korábban állandónak feltételezett környezeti folyamatok mintázata – eddig ismeretlen özönfajok vagy kórokozók tűnnek fel, a folyók vizhozama a korábban lehetséges minimumnak tartott szint alá csökken, vagy például a talajleromlás miatt felborul az élelmiszerellátás egyensúlya.
|
| Pintér László, a CEU tanszékvezetője, a Nemzetközi Fenntartható Fejlődési Intézet (IISD) főmunkatársa. |
Mivel több ilyen jellegű folyamatban is kritikus határértékek felé tartunk - vagy afölött vagyunk -, amintazt a bolygószintű korlátok pár éve ismert elmélete hangsúlyozza[3], további új kockázatokkal és bizonytalansági tényezőkkel kell számolni. Ezek hatása és kezelése időt, pénzt és energiát követel, és azok az országok, amelyek nem ismerik fel ezek stratégiai vonzatait hátrányba kerülhetnek a geopolitikai erőtérben.
Azon túl, hogy mindezeket a szempontokat integrálni kell a biztonságpolitikai fősodor gondolatvilágába és gyakorlatába, amire leginkább szükség van, az a kihivások természetének és mértékének megfelelő multilaterális együttműködési rendszer, bizalomerősitő, de-eszkalációs és kapacitásfejlesztési mechanizmusokkal. Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal, ha úgy gondolom, hogy ma nem ebbe az irányba tartunk!
Az interjú tegnapi, első részét itt olvashatják.
Nem máshova, mint egyenesen Észak-Koreába indítanak repülőket. 
