A menekült-, illetve migránskérdés röpke pár év alatt a nemzetközi politika egyik legélesebben vitatott, legneuralgikusabb témája lett. Az ökológiai okokból menekülőkre eközben még elfogadott nemzetközi jogszabályok sincsenek. Mennyire látja súlyosnak a helyzetet - akár már a közeljövőben - tekintettel a kiszáradó térségekre Dél-Ázsiában és Afrikában?
Nos, a helyzet már régóta súlyos, csak a háttérben hosszú ideje eddig látensen zajló folyamatok hatásai érnek el napjainkra egyre gyakrabban és egyre kritikusabb szinteket. Ezt a közvélemény is tapasztalhatta, amikor tavaly Fokváros vagy az elmúlt hetekben a 7 millió lakosú indiai Csennai jutott közel az abszolút vízhiányhoz. Persze minden sokmilliós Fokvárosra vagy Csennai-ra sok ezer, vagy sok tízezer ázsiai vagy afrikai kistelepülés jut, amely nem csak megközelíti, hanem át is lépi ezt a kritikus határt, mindenfajta sajtóvisszhang nélkül. De ha már a kiszáradás lehetősége szóba került, az ENSZ 1997 óta pár évente rendszeresen kiadott és a klímajelentéseknél átfogóbban foglalkozó - csak kevésbé ismert és magyarra eddig soha le nem fordított - Globális Környezeti Kilátásoknak (GEO) már a 2000-es kiadásában feketén-fehéren megjelent, hogy az integrált regionális modellek eredményei szerint Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika országaiban strukturális és állandósult vízhiánnyal kell számolni a századunk 30-as éveitől, forgatókönyvektől függően. Nem tartom túlzásnak az állítást, hogy ezek és az ehhez hasonló felhívások mind a nagypolitika, mind a tömegtájékoztatás, mind pedig ennek eredményeképpen a közvélemény részéről évtizedeken át jórészt süket fülekre találtak.
Persze naivitás lenne a migrációt kizárólag a környezet számlájára írni anélkül, hogy figyelembe vennénk például a krónikus szegénység, felelőtlen katonai kalandorpolitika vagy az intézményesült korrupció hatásait. Viszont az is nyilvánvaló, hogy az élethez elengedhetetlen természeti erőforrások mennyiségének, illetve minőségének csökkenése a fenyegetettség érzésének - és a tényleges fenyegetettség - szorzójaként (’threat multiplier’) működik.
Az említett régiókban ezek a folyamatok nem újak, csak korábban vagy el sem érték a nagypolitika, illetve a sajtó, ezen keresztül pedig a társadalom zömének ingerküszöbét, vagy pedig átmeneti, illetve a segély vagy fejlesztési politika hagyományos eszközeivel általában kezelhető problémának tekintették őket. Ezek egyik fő gyengéje, hogy sokszor elsősorban az okozatokat kezelik tüneti szinten, míg a komolyabb erőfeszítést igénylő kiváltó okok továbbra is megmaradnak. Ahhoz, hogy ezen túl tudjunk lépni, mind a politikában mind a gyakorlatban szemléletváltásra van szükség. Évtizedek óta tudjuk, hogy nem egyszerűen víz-, klíma-, vagy termőföld-, hanem rendszerszintű fenntarthatósági - pontosabban fenntarthatatlansági - probléma van.
A kérdéséhez visszakanyarodva, az alapvető kiváltó okok, mint például a népesség, illetve a fogyasztás növekedése, az urbanizáció, a természeti erőforrásokra nehezedő nyomás, illetve az információs társadalom térnyerése közismerten nagy inerciájú (tehetetlenségű, a szerk.) folyamatok. Mivel ezek elég gyorsan és elegendő mértékben szerintem még a legjobb szándékkal sem befolyásolhatók, rövid és középtávon a migrációs nyomás fennmaradásával számolok, a jelenleginél kritikusabb szinten.
A 2008-as globális pénzügyi válság óta a vezető jegybankok ultra-alacsony kamatkörnyezettel próbálják elhitetni, hogy a múlt század jóléti- és fogyasztási modellje még fenntartható. A G20-ak államadóssága 2009 óta 72 százalékkal növekedett, miközben a gazdasági teljesítmény csupán 31 százalékkal. A valóságtól elszakadt és a jövőt elzálogosító monetáris politika Ön szerint mennyiben járul hozzá a globális környezeti válsághoz?
Ennek a megválaszolásához szeretnék először egyet visszalépni. Egyetértek azokkal, akik szerint a 20. századból örökölt és azóta csak súlyosbodó fenntarthatatlansági problémák kezelése eddig szinte soha nem látott méretű erőfeszítést és ennek megfelelő finanszírozást igényel. Hogy milyen nagyságrendű befektetésekről van szó, ahhoz érdemes idézni a nemzetközi szinten tárgyalt és minden ENSZ tagállam által példátlan konszenzussal elfogadott fenntartható fejlesztési célok éves finanszírozási igényét, amely az ENSZ szerint nagyságrendileg 2.5 ezermilliárd dollár. Hangsúlyozottan nem luxuskiadásokról van szó, mivel a célok sok esetben csak a legkisebb közös nevezőt és nem az elvárható ideális célokat jelentik, a környezeti célok esetében pedig annak megelőzését, hogy a Föld természeti infrastruktúrájának – víz, termőtalaj, éghajlat, levegő, természetes ökoszisztémák – számtalan esetben már így is kritikus állapota tovább romoljon.
A történelmien és tartósan alacsony kamatkörnyezet és a célokban kifejezett pozitív politikai szándék alapján azt lehetne gondolni, hogy a pénz rendelkezésre áll és arra áll rendelkezésre, amire ténylegesen kell. A helyzet azonban közel sem ilyen egyszerű és pláne nem ilyen rózsás. Az irreálisan alacsony kamatkörnyezet következtében ugyan jelentős a tőkepiaci likviditás, de néhány jószándékú próbálkozástól eltekintve (például Dél-Korea, Németország) a világ nem használta ki a pénzügyi válságot alapvető strukturális változások bevezetésére. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a befektetések zöme továbbra is azoknak a makroszintű túltermelési és túlfogyasztási rendszereknek a túlélését finanszírozza, amelyeknek elsődleges felelősségük van a fenntarthatatlansági problémák generálásában és további elmélyülésében.
|
| Pintér László, a CEU tanszékvezetője, a Nemzetközi Fenntartható Fejlődési Intézet (IISD) főmunkatársa. |
Úgy látom tehát hogy az alacsony kamatkörnyezet alapvető, a fenntarthatóság logikáján alapuló strukturális változások nélkül nagyon finoman fogalmazva is öngól. Némileg biztató, hogy ezt olyan vezető szervezetek mind az OECD is világosan belátják, és az is pozitív, hogy növekszik a zöldgazdaságba irányuló befektetések aránya, de az olcsó pénz még mindig döntően a fenntarthatatlan gazdaságot finanszírozza, az idő pedig fogy.
(Az interjú második részét holnap olvashatják.)
74,5 milliárd a kasszában. 
