A magyar bankszektor tőkehelyzete megnyugtató. Az MNB féléves jelentése szerint a bankrendszer konszolidált tőkemegfelelési mutatója 2025. június végén 20,7 százalékot tett ki – ez igen nagy érték. Ugyanennek a jelentésnek a jegybanki gazdálkodással foglalkozó fejezetében viszont az olvasható, hogy 2025 első félévében az MNB eredménye 248 milliárd forint veszteség volt, a saját tőke állománya 2025. június 30-án 1833,4 milliárd forint negatív egyenleget mutatott. Az előző év végéhez képest a negatív egyenleg 168,2 milliárd forinttal nőtt.
Hatalmas a kontraszt. Magyarázatot igényel, hogy a központi bank, amely egyben bankfelügyeleti intézmény, Magyarország monetáris hatósága, miként került ebbe a helyzetbe, majd pedig azt kell megvizsgálni, hogy melyek a kialakult helyzet következményei.
Vannak a szokásos viszonyok – és van a magyar forgatókönyv
Az adat annak meglepő, aki nem követte figyelemmel az utóbbi éveket. Amint ezzel korábban foglalkoznunk kellett, az MNB a korábbi nyereséges évek után idővel veszteséget mutatott fel, és 2023-ban következett be az, hogy a tőkéjét is elvesztette (Bod Péter Ákos: Magyarázatok egy kolosszális veszteségre >>). Már a 2022-es eredménysoron is nagy veszteség mutatkozott, 401 milliárd forint, de erre jött a 2023-as év mínusz 1763 milliárd forintos egyenlege. A tőkevesztés mértéke azóta tovább dagadt.
A központi bank nem üzleti vállalkozás, hanem külön joganyag (a jegybanktörvény) hatálya alatt álló állami intézmény. Működési hatékonyságát nem az mutatja, hogy termel-e nyereséget a tulajdonosnak, esetünkben a magyar államnak, melyet e minőségében a Pénzügyminisztérium testesít meg (mármint ha lenne ilyen – jelenleg a Nemzetgazdasági Minisztérium látja el ez a funkciót). A központi bank alaprendeltetése a valuta értékállósága feletti őrködés – ami a gyakorlatban azt jelentené, hogy a forint nem inflációs fizetőeszköz. Ez sajnos nincs így. Ám ehhez még a nagyméretű tőkevesztés jelensége is társul most.
A nemzetközi gyakorlat alapképlete a központi bankok eredményelszámolását illetően: amikor nyereség keletkezik, akkor az – valamilyen rendezett elszámolási eljárás keretében – az államkincstáré lesz, ha pedig veszteségtérítésre szorul egy jegybank, akkor az illető állam, végső soron persze az adófizető, állja a veszteséget.
Általában azonban a központi bank nyereséges. Önmagában nagy a kibocsájtási nyereség (seigniorage, a „kamara haszna”) a pénzteremtés során. A bankjegy a központi bankra szóló lejárat nélküli váltó, amelyet az országon belül köteles mindenki névértéken elfogadni („fiat-pénz”, utalva a latin fiat, azaz legyen szóra). Márpedig a bankjegy előállítási költsége sokkal kisebb, mint amekkora összeg rá van írva. A seigniorage viszonylag nagy és stabilan növekvő összeg szokott lenni, ahogyan a készpénzállomány növekszik. Nálunk ez körülbelül 9 ezer milliárd forint, ami a jegybank könyveiben a passzívák között szerepel.
Ami viszont változó tétel, és az eredményt mozgatja évről évre, az a kamategyenleg. A központi bank maga állapítja meg a kamatait, a modern intézményi rendben teljesen önállóan, politikai befolyástól elvileg mentesen. Azt lehetne gondolni, hogy mint betétet elfogadó és hitelt nyújtó pénzintézet, e műveleteken keres. A valóság azonban más. Létrejöhet olyan helyzet, amelyben a jegybank az alaprendeltetése betöltése érdekében nagy kamatkiadással járó kamatokat állapít meg a kereskedelmi bankokkal folytatott műveleteiben: drágán szívja ki a túl soknak ítélt likviditást a pénzügyi rendszerből. Ha pedig valamilyen megfontolásból kedvezményes feltételek mellett nyújt hiteleket gazdasági szereplőknek, és azokból nem sok kamatjövedelemre tesz szert, akkor igen nagyra duzzadhat a kamatozó műveleteken elszenvedett veszteség.
A magyar esetben keveredett a két ügy: amikor az infláció nekilódult, nagyon drágán, magas kamatszint mellett vont ki likviditást a hitelszektorból. Jelenleg is magasnak mondható a 6,5 százalékos alapkamat, amelyet az MNB megad a kereskedelmi bankoknak a nála elhelyezett tartalékok után, de az alapkamat volt még sokkal nagyobb is. Másfelől az MNB a Matolcsy-érában rendszeres hitelezésélénkítő tevékenységet folytatott, melynek keretében hosszú lejáratra igen kedvezményes kamatozású hitelkonstrukciókat működtetett.
El lehet képzelni, hogy ha 2 százalék hitelkamat mellett helyeznek ki nagy összegeket, és ennek sokszorosát kitevő kamat mellett vesz fel hitelt maga a jegybank, akkor ezen az önként vállalt gazdaságélénkítő tevékenységen csakis veszteség keletkezik, és nem is csak rövid távra.
Tegyük félre most az önmagában ellentmondásos alaphelyzetet, amelyben a jegybank egyfelől fellép monetáris hatóságként a túlzottnak ítélt pénzmennyiség korlátozása szándékával, másfelől viszont kvázi-fiskális feladatot vállalva növeli a hitelkeresletet. Elég itt csak arra utalni, hogy nagy és gyorsuló infláció mellett elkerülhetetlen a kamategyenleg nagymérvű romlása.
A végső eredménysor sok más tételtől is függ. Érinti a devizaműveletek eredménye, például a hazai fizetőeszköz árfolyamának védelmében folytatott intervenciók során. Felléphetnek nyereségek, ám veszteségek is a nemzetközi tartalékállományon is. Ezeken túl, amennyiben bankfelügyeletként működik, akkor bírságokat is kivethet.
Összességében tehát kézenfekvő, hogy szokásos viszonyok között a jegybank nyereséges. Újabban viszont számos ok miatt fordult veszteségbe az éves eredménymérleg.
Mi van, ha veszteséges a jegybank?
És itt kezdődnek a bonyodalmak: mi van akkor, ha a központi bank mint pénzintézet veszteséges, és nem kis mértékben?
Mint minden üzleti vállalkozásnál, az éves veszteséggel szemben áll a saját tőke és a korábban felhalmozott eredménytartalék, ha van. Az MNB jegyzett tőkéje hagyományosan csekély, 10 milliárd forint. A korábbi tartalékjai pedig elfogytak a kiugró veszteséget hozó években, így állt elő az a helyzet, hogy 2023 végére a központi bank tőkéje hatalmas negatív szám lett: a saját tőke soron található szám mínusz 1854 milliárd forint.
Az azóta eltelt idő alatt sokféle átértékelődés ment végbe az intézmény követelései és tartozásai között a mérlegfőösszegen belül, így az eredményszámok tovább változtak. A tény maradt:
a magyar jegybanknak negatív a tőkéje, mégpedig hatalmas mértékben.
A mérték számít, hiszen ha az éves veszteség-nyereség ingadozása nyomán néhány tízmilliárd forint lenne a hiányzó tőke, azt az állami költségvetés könnyen kipótolná, egy átutalással. Négyszáz milliárd forint viszont már túlságosan nagy a magyar állam költségvetés számára.
Amikor a nemzetgazdasági méreteket öltő jegybanki veszteségek megjelentek, a magyar kormány többször is hozzányúlt az addigi eljárásrendhez. Az állami költségvetés siralmas helyzetének ismeretében legutóbb úgy alakították át a szabályokat, hogy az MNB tőkehelyzetének a rendezését a távoli jövőbe tolták. Ahogy a dolgok kinéznek, hosszú-hosszú éveket tölt el az MNB olyan tőkeviszonyok között, amelyre üzleti vállalkozás esetében az inszolvencia lenne a megfelelő jellemzés.
Az inszolvens cég életképtelen, a piacról el kell tűnnie, hiszen nem képes teljesíteni az összes fizetési kötelezettségét. Ha a tulajdonosa nem áll friss pénzbefizetéssel az ilyen helyzetű cég mögé, akkor jön a felszámolás. Csakhogy a jegybank esetében nem üzleti cégről van szó. Ettől azonban a gond még fennáll.
Mielőtt a magyar viszonyokról azonnal súlyos következtetést vonnánk le, érdemes egy kis kitekintést tennünk. Átmenetileg megugró infláció idején előfordul a jegybanki veszteség. A lengyel nemzeti bank, sőt az ECB is veszteséges. Ám mindkettőnek még pozitív a tőkéje, mert kitart a korábbi években keletkező tőketartalék. Ritka, de nem példa nélküli a jegybank tőkevesztése. A cseh nemzeti bank 2017-től egzisztál negatív tőkével – ettől azonban a jegybanki feladatait jól ellátja, a cseh korona külső árfolyama stabil, sőt évek óta inkább erősödik is az euróhoz képest.
Amíg tehát a saját tőke elvesztése, az inszolvencia az üzleti világban azonnali feltőkésítést követel, vagy a működés végét jelenti, addig a jegybankok esetében nem ez a helyzet. A központi bank mögé oda kell képzelnünk az államkincstárt, a tulajdonos államot. Az attól kapott hihető feltőkésítési ígéret lényegében tőkével ér fel. Egyébként ilyesmi volt a 2023. végi törvényi megoldás minálunk: annyi pénz ugyan nem állt rendelkezésre a költségvetésben, amely egyszerre eltüntette volna a tőkehiányt, ehelyett azt írták a törvénybe, hogy az elvesztett tőkét 5 év alatt egyenlő részletekben pótolja a központi költségvetés.
Csakhogy a következő évre szóló állami költségvetés nem tartalmazott 400 milliárd forintot erre a célja. Ekkor tehát új törvényt alkottak, az pedig a beláthatatlan jövőbe tolta ki a tőke pótlását. A „megoldás” ugyanis ez:
a majdan keletkező nyereségéből tölti vissza az eredménytartalékot az MNB. A nyereségéből, amikor lesz, és amennyi lesz.
De fennáll akkor jelenleg és még hosszú évekre a fizetésképtelenség állapota? Formailag valóban inszolvens a jegybank: a tartozik oldal nagyobb, mint a követel oldala. Csakhogy a központi bank mérlege nagyon sajátos. A követelések, azaz az eszközök között található a nemzetközi tartalék (deviza és aranytartalék) valamint egyéb pénzbeli követelés pl. bankokkal, vállalatokkal szemben. A tartozik oldalon található nagy tételek között van devizában és a forintban fennálló tartozás, ami szigorúan törlesztendő, ám ott van a forgalomban levő készpénzállomány, ami a 27 ezer milliárdos főösszeg harmadát teszi ki. Ez utóbbi pedig sajátos követelés.
A lakosság, vállalatok birtokában levő készpénz is követelés, egyfajta váltó. Ám kire-mire is szól? Magára a jegybankra. A fizetésképtelenség akkor állna fenn, ha a bel- és külföldi szereplőkkel szembeni követelést nem tudná teljesíteni a jegybank. Az 5 ezer milliárd forintnyi devizatartozás különös kritikus, mert devizát nem tud szaporítani a bank, míg saját fizetőeszközt technikailag képes kibocsátani.
A fedezetlen pénzmennyiség-szaporítás persze ellentmond a központi bank rendeltetésének, a pénz értékállóságának. A pénzromlás sok bajjal jár. A vásárlóerő romlása esetén, ha van választási lehetőség, akkor a gazdasági szereplők más fizetési eszköz felé fordulnak, legyen az arany, más ország valutája, esetleg újabban stablecoin. Amíg azonban a hivatalos fizetőeszköz betölti alapfunkcióit, a hazai pénzállomány a többi passzívától eltérő módon viselkedik a jegybank számára.
Máshol csak akarat kérdése a tőkepótlás – nálunk nem
A végkövetkeztetés: fiat pénz esetében nem a jegybanki tőke mértéke a kulcskérdés, hanem az állami költségvetés fenntarthatósága. A masszív pénzügyi helyzetű, töretlen bizalmat élvező országok, mint amilyen Svájc, és ilyen az eurózóna is még a maga bonyodalmaival együtt is, vagy Dánia illetve Svédország a maguk koronájával, akár Csehország is – nem a jegybanki tőkeellátottság miatt stabilak pénzügyileg. Lehet veszteséges a jegybank, de csak döntés kérdése a hiányzó jegybanki tőke kipótlása.
Más, és sokkal kellemetlenebb pozícióban van a magyar állam. Kétezer milliárd forint tőketartalék-feltöltés most azonnal eltüntetné a jegybanki tőkehiányt – de ennyi pénz, sőt annak töredéke sem állítható be most a büdzsébe. Pedig ha nyereségesre fordulna az MNB, akkor onnan még az éves költségvetésbe csordogálna az osztalékjövedelem. Ehelyett most hosszú időre, akár évtizedekre is, elesik az állami költségvetés a békeidőkben megszokott bevételi tételtől: majd csak akkor jelenik meg a seigniorage a bevételi soron, amikorra az akkori MNB ledolgozta a 2022 és 2025 (2026? 2027?) során fellépő nagy veszteségeket.
Az már a történet hungarikum-része, hogy mi is történt az MNB-nél a „normális évek” idején keletkezett nyereséggel. Az alapképlet, mint láttuk: a jegybanki nyereség a költségvetést illeti, míg a veszteség – teljes biztonsággal mondható – előbb-utóbb az állami költségvetés ügye lesz. Az adófizetőké. Nálunk azonban a nyereséget hozó években a jegybanki eredmény nem a tartalékokat duzzasztotta.
Lehet-e így jegybanknak működni? Láthatóan igen. De az általános országkockázatba beszámít valamilyen módon az a komoly deficittétel, amely nem csupán egy szám a jegybanki mérlegben.
Jó befektetésnek bizonyult az alap, amely azokra a cégekre tett, amelyek a mesterséges intelligenciák fejlesztéséhez és alkalmazásához kínálnak megoldásokat. 
