Csodákat tehetnének az ukrán fronton az orvosok, de nem hagyják őket

Ukrajna orosz inváziója óta állandóan napirenden van a kérdés, hogy milyen veszteségeket szenvednek el a szemben álló haderők. Mivel egyik fél sem közöl megbízható veszteségadatokat (az ukránok egyáltalán nem tesznek közzé ilyesmit, az oroszok közlései pedig nyilvánvalóan a töredékei a valóságos számoknak), szinte lehetetlen megmondani, hogy állnak a felek veszteségei. Azonban azt, hogy egy haderőnek hány súlyos sebesültje és hány harcban elesett katonája van, nagyban befolyásolja annak az orvosi ellátásnak a minősége, amelyet katonáinak nyújtani képes vagy akar.

A történelem folyamán a harctéri orvoslás már az őskortól fogva jelen van, a rómaiak pedig már megszervezett orvosi személyzettel és létező higiéniai és orvosi protokollokkal küldték harcba légióikat. Azonban a legmodernebb kor előtti évszázadokban a katonákra leselkedő legfőbb veszélyek általában nem az ellenség fegyverei voltak. A 20. század előtti háborúkban átlagosan jóval több katona vesztette életét különböző betegségek miatt, mint az ellenség akcióinak következtében. Az így elszenvedett veszteségek ritkán mentek 60-70 százalék alá, de extrém esetekben, mint például egy európai haderő trópusi bevetése vagy éppen az Amerikában ismeretlen kórokozókkal „felszerelt” európai hódítók amerikai megjelenésekor egészen extrém, 80-90 százalék feletti arányok sem voltak elképzelhetetlenek.

Csodákra képesek, ha hagyják

A helyzet csak a modern orvoslás és gyógyszerek létrejöttével, a 20. század első felében kezdett megváltozni. Az amerikai haderő első olyan háborúja, amelyben több katona esett el az ellenség fegyverei okozta sérülések, mint betegségek miatt, a második világháború volt. A harctéri orvosok tehát csak a történelmileg közelmúltnak nevezhető időszakban koncentrálhattak elsősorban a harcban megsebesültek minél jobb ellátására. Közben viszont a fegyverek is nagyot fejlődtek: egy 19. századi muskéta vagy ágyú legfeljebb néhány száz méteren belül tudott komoly sebesüléseket okozni, míg a világháborúk során megjelent nehéztüzérségi ágyúk vagy éppen bombázórepülőgépek ugyanerre kilométeres távolságokból is képesek, és egy-egy lövedék vagy bomba rombolóereje is jóval nagyobb, mint korábbi változataiké.

Az orvostudomány is hatalmasat fejlődött persze időközben. A háborús filmekben a harctéri orvosok és orvosi csapatok általában vagy jelentéktelen háttérszereplők vagy angyalként érkező megmentők: a haldokló sebesülthöz odaér az orvos, esetleg beteszik egy helikopterbe, majd vágás, és a sebesült már a kórházban lábadozik.

Való igaz, hogy a modern orvostudomány már szinte csodákra képes a harctéri sebesülések ellátása terén (is). Olyan sebesülések esetén, amelyek korábban szinte száz százalékos biztonsággal halált okoztak volna, ma meglepő arányokban tudják az orvosok megmenteni a pácienseket. De ehhez megfelelő feltételek is kellenek.

A nyugati haderők nagyjából a vietnámi háború óta nem vívtak hagyományosnak tekinthető, nagyjából egyenlő erőkkel vívott háborút, miközben haderőik szinte kivétel nélkül professzionálissá váltak, tehát az egyes katonák „értéke” növekedett, ezzel szemben a haderő és a társadalom veszteségtűrő képessége csökkent. Az olyan háborúkban, mint mondjuk az iraki vagy az afganisztáni, az amerikai vagy NATO haderők megtehették, hogy hatalmas erőforrásokat fordítsanak arra, hogy minden egyes sebesült katona a lehető legjobb ellátást kapja, és ennek anyagi és egyéb feltételei is rendelkezésükre álltak (például különösebb kockázat nélkül küldhettek helikopteres mentőcsapatot a sebesültek evakuálására, olyasmitől pedig nem kellett tartaniuk, hogy a tálibok egyszer csak nagyszabású tüzérségi támadást indítanak egy bázisuk ellen).

Ráadásul az afgán vagy éppen iraki felkelők/ellenállók/gerillák/szabadságharcosok jellemzően nem a modern haditechnológia éppen csak a tömegpusztításon inneni vívmányaival, hanem kézi, esetleg házilagosan barkácsolt fegyverekkel támadtak. Ennek köszönhető, hogy az átlagosnak tekinthető, minden három harctéri sebesültre jut egy elesett katona arányhoz képest Afganisztánban például a 7:1-hez, sőt a 9:1-hez arányt is el tudták érni a nyugati szövetségesek.

Ukrajnában azonban nagyon más a helyzet. Ami ott folyik, az bizony egy valódi, nagyszabású, nagy létszámú erőkkel, nagyjából kiegyenlített erőviszonyokkal zajló háború, amelyben mindkét oldalon modern, hatalmas pusztításra képes fegyverek, például töméntelen tüzérségi eszköz vonul fel. A becslések szerint az ukrán fronton újra minden 3-5-ödik sebesült meghal, de az oroszok által teljesen „eldobhatóként” kezelt donyecki és luhanszki egységek esetében akár a 2:1-hez arány sem elképzelhetetlen.

Borzalmas sebek

Ennek okai számos tényezőben keresendő, amelyek kihívásokat állítanak azok elé, akik megpróbálják ellátni a harctéren megsebesült katonákat. Először is ott van a sebesülések súlyossága. Míg mondjuk egy kézifegyverből kilőtt golyó okozta sérülést – ha az nem létfontosságú szervet talál el – szinte száz százalékban túl lehet élni gyors orvosi ellátás mellett, addig egy tüzérségi lövedék becsapódása jellemzően több mechanikai sérülés (több repesz különböző súlyosságú találata) mellett a légnyomástól elszenvedett sérüléseket, vagy éppen töréseket, zúzódásokat, agysérüléseket is okozhat, ha a szerencsétlen katonát mondjuk nekivágja valaminek a robbanás ereje.

A sebesülések súlyosságának mérésére szolgáló ISS (Injury Severity Score – Sérülés Súlyossági Pontszám) skálán a maximális 75-ből az Ukrajnában (ukrán katonák által) elszenvedett, ellátott (tehát az összesítésben nincsenek benne sem a karcolások, sem azok, akik azonnal meghaltak vagy nem jutottak el élve orvosig) harctéri sérülések átlaga egy jelentés szerint 36 volt. Hogy ezt el tudjuk helyezni, 15 felett már súlyosnak számít egy sebesülés, 30 feletti pontszámot pedig gyakorlatilag nem lehet úgy összeszedni, ha valakinek csak egy testrésze sérül meg súlyosabban. Egy brit becslés szerint a megsebesült ukrán katonák 40 százaléka maradandó károsodásokat szerez.

Egy ilyen sérült állapotát stabilizálni, majd őt megfelelően ellátni még egy jól felszerelt kórházban sem egyszerű feladat. Hát még a frontvonalon. Hát még ellenséges tűz alatt. Hát még úgy, hogy adott esetben nem egy, hanem egy intenzív tüzérségi támadás következményeképpen mondjuk több tucat hasonló sérültet kéne kezelni.

Alapvetően ilyen esetben a sérült katonákat össze kéne gyűjteni, majd állapotuk lehető legjobb stabilizálása után minél gyorsabban evakuálni kéne a sebesülteket, hogy ne tábori körülmények között kelljen bonyolult műtéteket végrehajtani rajtuk. Csakhogy egy ukrajnaihoz hasonló csatatéren ez sem egyszerű feladat. A frontvonal környéke, de még annak 5-10-20 kilométeres környéke is nagyon veszélyes vidék. Drónok és egyéb – például az elektronikus kibocsátásokat – megfigyelő eszközök folyamatosan figyelnek, és minden olyan értékes célpontot, ami nincs elrejtve, megerősítve, vagy kellően szétszórva, azt záros határidőn belül támadás is ér. Egy egészségügyi személyzettel, drága orvosi eszközökkel, illetve sebesült katonákkal teli sebesültgyűjtő pont vagy tábori kórház – sajnos – értékes, és nehezen védhető célpont, ahogy az evakuációhoz használatos járművek is.

Erre a feladatra alkalmas járművekből pedig eleve kevés van. A célnak legjobban páncélozott, de mobil, különlegesen a sebesültszállítás igényeire átalakított járművek felelnének meg, amelyekben van hely például egy vagy több hordágyat elhelyezni és az orvosi eszközöknek is megfelelően kialakított helyek vannak – de ilyenből mindkét oldalon kevés van. Ezért aztán a felek mindent használnak ilyen célra civil mentőautóktól (amelyek nagyon sérülékenyek az aknák vagy akár nem közvetlen találatot elérő tüzérségi lövedékekkel szemben is) a páncélozott csapatszállítókig és gyalogsági harcjárművekig (amelyek ergonómiai szempontból gyakran nem alkalmasak erre, a szovjet-orosz BMP-2-eseknek például csak egy szűk oldalajtajuk van, amelyen egy hordágyat lehetetlen bejuttatni a belső térbe), a lánctalpas járművekig (amelyek ergonómiai problémáik mellett még lassúak is), és persze szükség esetén teherautókat, civil terepjárókat, vagy bármit, ami mozog, és a hátország felé tart.

Összességében az elérhető adatok szerint ukrán oldalon nagyjából átlagosan 3-tól 72 óráig tart, amíg egy sebesült megfelelő, kórházi minőségű orvosi ellátást kaphat. Orosz oldalról nem állnak rendelkezésre adatok, ám maguk az orosz katonák számtalan közösségi médiás bejegyzésben, videóban panaszkodnak arra, hogy a sebesülteket napokig, vagy éppen soha nem szállítják el a frontvonalról, különösen annak „forró” szakaszain, ahol jelentősebb ukrán vagy orosz hadműveletek zajlanak.

Russian soldiers of the ill-fated 488th Regiment are asking Shoygu and Gerasimov to help: under relentless assault of the Ukrainian Defence Forces, Russians can't evacuate the wounded, and have an acute shortage of provisions and ammo. pic.twitter.com/vuBRMQHoPx

— Dmitri (@wartranslated) October 2, 2023

Természetesen a 3 vagy pláne a 72 óra is túl sok lehet egy súlyos sebesülés esetén, az ukránok ezért – nyilván nyugati kiképzés és eszközök segítségével felállítottak előretolt sebészeti csapatokat is, amelyek akár a frontvonaltól akár néhány száz méterre is végrehajtanak viszonylag komplex, életmentő beavatkozásokat. Nem kell hozzá orvosnak lenni, hogy elképzeljük, ez mennyire nehéz feladat, de ráadásként még nagyon komoly logisztikai kihívást is jelent.

Vegyünk csak egy példát, a vért. A megfelelő vérellátás néha még békében, jól ellátott kórházi központokban is problémás lehet, de a fronton szinte megoldhatatlan feladat, ugyanis a vér csak hűtve, a vérplazma pedig fagyasztva tárolható és szállítható, márpedig egy lövészárokban kucorgó, ellenséges tűz alatt álló, vagy annak állandó fenyegetésében lévő orvosi csapatnak nemhogy hűtő- és fagyasztógépei, de általában áramellátása sincsen – ezért aztán az esetleg lefagyasztottan mégis elérhető vér gyors felolvasztása sem magától értetődően megoldható feladat.

Márpedig amerikai adatok szerint az előretolt sebészeti csapatokhoz eljutó sebesültek 25 százaléka már jelentős vérveszteséggel érkezik meg, és még legalább 15-20 százalékuknak van szüksége vérre. Ez különösen drámai annak fényében, hogy szintén amerikai adatok alapján a harctéri halálesetek negyede megfelelő ellátás mellett megelőzhető lenne, és az ilyen, elkerülhető halálesetek 90 százaléka elsődlegesen a vérveszteség miatt következik be.

Ennek ellenére az ilyen ukrán harctéri orvosi csapatok elképesztő mennyiségű munkát végeznek, egy feljegyzés szerint például az ukrán különleges egységek egy ilyen csapatának utánpótlás nélkül is képesnek kell lennie 48 órán belül 10 kritikus műtét végrehajtására, 15 válságos állapotú beteg életben tartására – ez nagyjából egy közepes kórház intenzív osztályának a szintje.

Az az ukrán katona, aki túléli az első órákat és stabilizált állapotban kerül a hátországba, az minden híradás szerint elég jó ellátásban részesül, részben szintén a nyugati segítség hatására, illetve az ukrán egészségügyi személyzet emberfeletti munkájának köszönhetően. Arról is lehet tudni, hogy a szállítható állapotban lévő páciensek közül többen kerültek nyugati kórházakba, rehabilitációs intézményekbe – ezzel nemcsak ők kapnak jó ellátást, hanem egyben csökken a túlterhelt ukrán egészségügyi rendszerre nehezedő terhelést is enyhíti.

Megelőzés és utókezelés

Ha további árulkodó adatokat keresgélünk a harctéri orvoslás kapcsán a frontról kikerülő információk között, akkor találhatunk még néhány érdekességet. Az ukrajnai háborúban a legrémesebb fegyverek közé tartoznak az orosz haderő által bevetett termobárikus robbanótöltetek (más néven vákuumbombák), amelyeket elsősorban TOS-1 rendszerek által kilőtt rakéták formájában lőnek ki az oroszok.

Az orvosi beszámolók szerint ezek valóban felnőnek rettenetes hírükhöz, az ilyen robbanótöltetek ugyanis egyszerre okoznak vágott sérüléseket (a repeszek révén), tompa tárgyak okozta sérüléseket (a robbanás ereje dobálja a katonák testét), súlyos égési sérüléseket (az ilyen bombák gyakorlatilag a levegőt gyújtják be nagy területen), valamint mérgezést is (a felhasznált toxikus anyagok miatt). Egy dokumentált eset során például egy TOS-1 támadásban a becsapódástól számított 20 méteren belül 12 ukrán katona halt meg, de egy, a robbanás epicentrumától 60 méterre tartózkodó katona is belehalt az elszenvedett, 80 százalékosra becsült égési sérüléseibe néhány nappal később.

Meglepő, hogy nagyon magas halálozási arányt produkálnak a vállról indítható irányított páncéltörő rakéták is, amelyeket „puha” – tehát gyalogsági, illetve gyengén páncélozott – célpontok ellen is előszeretettel vetnek be, és ilyen esetekben 75 százalékos halálozási arányt mutattak ki.

Valamivel szívderítőbb konklúziója a témáról született jelentéseknek, hogy az ukrán katonák által viselt védőfelszerelések nagyon hatékonynak bizonyultak (ilyeneket már a háború első szakaszában is számos, akkor még fegyvereket nem küldő ország juttatott el Ukrajnába, és azóta is nagy számban érkeznek Nyugatról). Az ellátást igénylő sebesülést okozó repeszek, illetve más, „nagy sebességgel mozgó” tárgyak 60 százaléka oldalról, 30 százaléka alulról érte el a katonák testét, és csak 10 százaléknál jegyezték fel azt, hogy az érintett katona nem viselt védőfelszerelést, illetve hogy a tárgy áthatolt azon.

Ennek fényében is érdemes belegondolni, mit jelentenek a harcoló katonák túlélése szempontjából azok a hírek, hogy az orosz haderő sorozott katonái közül sokaknak maguknak kellett – legalább megpróbálni – beszerezni a katonaival jellemzően nem felérő minőségű védőfelszerelést, mások arra panaszkodtak, hogy hiányos, illetve airsoft-lövedékek ellen tervezett „golyóálló” mellényeket kaptak.

Összességében az ukrán fronton jól látható, hogy egy modern fegyverekkel vívott nagyszabású, főként a gyalogság és tüzérség által vívott háború bizony iszonyatos terhelést helyez nemcsak a haderők azon képességeire, amelyek a szorosan vett harchoz kapcsolódnak, hanem például a harctéri orvosi ellátásra is. A helyzet az ukrajnai fronton bizonyos szempontból még nehezebb, mint korábban bármikor, ugyanis a frontvonalak sok kilométeres körzetében „mindent” látnak a drónok és más megfigyelési eszközök, a két oldal pedig tüzérséggel és drónokkal is minden nem megfelelően elrejtett vagy védett célpontot szinte azonnal megtámad – és ebbe a sebesültek ellátását, szállítását végző emberek és eszközök is beletartoznak. És miközben a rombolásra a felek bevetik a legmodernebb technológiákat, a sebesültek ellátására és mentésére vagy nincs elég a legjobb eszközökből (például páncélozott, e célra átalakított csapatszállító járművekből), vagy egyszerűen még nem jöttek létre azok a technológiai megoldások (például repülő vagy a földön közlekedő, vezető nélküli sebesültmentő járművek), amelyek segíthetnék a katonaorvosok munkáját – és a sebesültek életben maradását.

Az egyértelmű, hogy a katonái életét nagyobb becsben tartó ukrán haderő a nehézségek ellenére több tekintetben is az orosz fölé tudott nőni e tekintetben is. A kiterjedten használt, zömmel nyugati védőfelszerelések, a katonák életét jobban védő nyugati harcjárművek, a frontvonalban tevékenykedő orvosi csapatok, illetve a sebesültek gyorsabb kimentése és a hátországban kapott jobb minőségű ellátás is mind afelé mutatnak, hogy kevesebb ukrán sebesült hal meg vagy válik tartósan harcképtelenné, mint orosz.

De pontos számokat nem tudhatunk, és az is biztos, hogy – ha egyszer, valamikor végre – véget ér ez a háború, akkor mindkét oldalon rengeteg, tartós fizikai és/vagy lelki sérülésekkel tovább élni kénytelen embert hagy majd maga után. A civil és katonai orvosok, illetve civil és katonai egészségügyi, szociális szervezetek következő nagy kihívása az ő ellátásuk, rehabilitálásuk lesz.

A cikk alapjául Perun szokásosan kiváló videós összefoglalója szolgált, amely itt is megtekinthető: