Forrongó Berlin – Németország válaszút elé került

Angela Merkel német kancellár a CDU berlini székházában tartott sajtóértekezleten 2018. február 7-én, miután megállapodással végződtek a CDU, a Keresztényszociális Unió (CSU) és a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) kormányalakítást célzó koalíciós tárgyalásai. (MTI/EPA/Hayoung Jeon)

Hamvazószerdán a többi pártelnökhöz hasonlóan Merkel kancellár is beszédet mondott hívei előtt, de egy szót sem pazarolt olyan kardinális kérdésekre, mint a szociáldemokraták válsága, a CDU-ban uralkodó forrongó hangulat, avagy a nagy centrista pártok folytatódó szabadesése a közvéleménykutatóknál. Márpedig az SPD minden idők mélypontjára zuhant 16,5 százalékos támogatottsággal, amely már csak másfél százalékkal magasabb az eurószkeptikus AfD-nél. Az SPD mára komoly örvénybe került Merkel személye kapcsán és ezzel újra valós lehetőséggé vált az előrehozott választás.

Tabuk dőlnek

A német politikai centrum tehát tovább omlik: az SPD-t a francia és olasz párt társak halál-közeli élménye járja át, míg a CDU meghatározó politikusa szerint a konzervatív néppártot egy példátlan bizalmi válság jellemzi jelenleg. Míg a CDU/CSU és az SPD egykor elvitték a szavazatok 90 százalékát, múlt szeptemberben már csak az 53 százalékát – és a helyzet azóta is folyamatosan romlik számukra.

Csoda-e hát, ha a koalíciós megállapodással súlyosan becsapottnak és elárultnak érzett CDU-ban a színfalak mögött megindult Merkel utódjának keresése. Hirtelen egyes CDU parlamenti képviselők kimondják az eddig kimondhatatlant: igen, a pártnak fel kell készülnie Merkel lecserélésére, miután már 12 éve vezeti Németországot és 18 éve a CDU-t. Már az amerikai sajtó is kiemeli, hogy bár papíron még Merkel a vezető, de „Németország elveszti a politikai kiszámíthatóságát – és talán a megbízhatóságát”.

Quo vadis, Berlin?

Washington teljes joggal aggódik a német politikai centrum beomlása miatt, pedig akkor még nem is szóltunk arról a késhegyre menő vitáról, amely a berlini biztonságpolitikai közösségben kialakult a transzatlanti viszony jövőjéról. A Német Külkapcsolati Tanács (DGAP) lapjának legfrissebb száma ugyanis beszámol a zárt ajtók mögött zajló adok-kapokról.  Két tábor alakult ki Berlinben:

• az „Atlantisták” abban reménykednek, hogy „hogy Trump hivatali idejének lejárta után Amerika visszatér a liberális világrend horgonyának szerepébe”, és „még Trump ideje alatt is fenn akarja tartani a transzatlanti kapcsolatot”.
• A „poszt-Atlantisták” attól tartanak, hogy „az Egyesült Államok visszavonulása véglegesnek tekinthető” és ezért Németországnak „emancipálnia kell magát Amerikától” és „sokkal erősebben koncentrálnia Európára”.

A cikk szerzői illúziónak tartják azt az elképzelést, hogy más európai országok hagyják majd „megvédeni magukat” Németország által. Emlékeztetnek arra, hogy az eurőpai integráció 1945 után csak az amerikai biztonsági garancia fényében vált lehetségessé. A szerzők hozzáteszik, hogy „a NATO-n belüli megosztottságok egyben belső európai megosztottságot is jelentenek”.

Káncz Csaba

Ha pedig Németország Franciaországra akar támaszkodni – „az EU-ban a Brexit után az egyetlen megmaradó nukleáris hatalomra és egyben az unió messze legnagyobb konvencionális katonai erejére”, akkor valamit-valamiért alapon Berlinnek „engedményeket kellene tennie a gazdaságpolitikájában, aminek eddig folyamatosan ellenállt”.

Két hónapja már beszámoltunk a poszt-Atlantista Sigmar Gabriel külügyminiszter nagyszabású előadásáról, amelyben az USÁ-tól való távolságtartásra és az érdekalapú német nagyhatalmi politika megvalósítására szólított föl. Gabriel akkor kifejtette, hogy bomlásnak indult Amerika védelmi szerepköre Európában, amelyet a Trump-kormányzat „sok régió közül az egyiknek tekint, versenytársként, sőt néha ellenfélként.” Most tehát, amikor forrnak az indulatok a zárt ajtók mögött Berlin jövőbeli stratégiai irányultságáról, érthetőbbé válik, hogy Gabriel miért nem kapott még felkérést a külügyminiszteri szolgálatainak folytatására.

Káncz Csaba jegyzete