Az elmúlt napokban az ukrajnai fegyverszállításokról szóló hírek a tankok, pontosabban az általános vagy nehéz harckocsik (angol szakkifejezéssel Main Battle Tank, azaz MBT), elsősorban a Leopard 2-esek körül forogtak. Kedd-szerdán aztán megtörtént az áttörés: miután Németország beadta a derekát, özönleni kezdtek a felajánlások, és jelenleg ott tartunk, hogy összesen nagyjából 100 darab német harckocsi Ukrajnának átadását jelentették be az európai országok, e mellett pedig az Egyesült Államok is bedobott 31 M1A2 Abrams harckocsit a közösbe. Leopard 2-eseket Németországon kívül Lengyelország, Spanyolország, Hollandia, Finnország és Norvégia is felajánlott, a különböző országokból érkező darabok között vannak a már elavultnak számító, például jóval gyengébb páncélozottsággal rendelkező Leopard A4A2-es változatok, de a jelenleg legmodernebbnek számító A4A6-os változatok is.
A bejelentésekre való várakozás idején született cikkünkben arról írtunk, hogy ugyan a modernnek számító nehéz harckocsik elméletben mindenképpen jelentősen megnövelik az ukrán páncélosegységek harcértékét, és bevetésük esetén biztosan komoly fejfájást okoznának az orosz haderőnek, önmagában ezek nem fogják döntően megváltoztatni a háború menetét, különösen nem rövid, néhány hónapos időtávon belül.
A fenti dobozra kattintva olvasható cikkben arról is írtunk, hogy mire lenne most valójában szüksége rövid távon az ukrán haderőnek, és hogy a Leopardok körüli hercehurca arra is jó lehetett, hogy a sajtó és a közvélemény figyelmét elterelje más, gyorsabban bevethető, a front helyzetére közvetlenebb hatást gyakorolni képes fegyverek szállításáról.
De valóban ez történt? Valóban felpörögtek a nyugati szállítások és felajánlások az utóbbi hetekben? Ahhoz, hogy erre válaszolhassunk, összeszedtük, milyen bejelentések, felajánlások történtek január 1-je óta.
- Összesen nagyjából 100 Leopard 2-es tank (ezeket az egyes országoknál külön nem tüntetjük fel)
- Egyesült Államok: 31 Abrams tank, 8 M88-as lánctalpas műszaki mentőjármű, 59 Bradley gyalogsági harcjármű, 90 Stryker gyalogsági harcjármű, 100 M-113-as páncélozott csapatszállító, 18 155 mm-es önjáró tarack, 500 TOW tankelhárító rakéta (a Bradley-k fontos kiegészítője, amellyel harckocsik ellen is eséllyel veszik fel a harcot). Az amerikaiak ezen felül még több százmillió dollár értékben küldenek többek közt tüzérségi lőszereket, kézifegyverekbe való lőszereket, HIMARS-rakétákat.
- Egyesült Királyság: 100 páncélozott jármű, köztük Bulldog csapatszállítók, aknamentesítő járművek, 14 Challenger 2-es harckocsi, 30 AS-90 önjáró löveg
- Franciaország: Nagyjából 30 AMX-10 RC könnyű harckocsi, Bastion páncélozott csapatszállítók
- Finnország: Összesen 434 millió dollár értékű csomag, amelyben a Leopardok mellett önjáró lövegek is helyet kapnak, egyelőre nem pontosított számban
- Svédország: 50 CV-90 gyalogsági harcjármű, 12 Archer tüzérségi rendszer, aknamentesítő járművek, NLAW tankelhárító fegyverek
- Dánia: 19 Caesar önjáró tarack
- Litvánia: 2 Mi-8-as helikopter, L-70-es légvédelmi ágyúk
- Észtország: 60 FH-70-es és D-30-as vontatott löveg, gránátvetők
- Lettország: 2 Mi-7-es helikopter, Stinger légvédelmi eszközök, pilóta nélküli eszközök
- Portugália: 14 M-113 páncélozott csapatszállító
- Lengyelország: „több tucat” S-60 légvédelmi ágyú
- Kanada: 200 Senator páncélozott csapatszállító, egy NASAMS légvédelmi rendszer
- Hollandia: 2 Patriot légvédelmi rendszer
- Németország: 40 Marder gyalogsági harcjármű, egy Patriot légvédelmi rendszer
- Szlovákia: 8 Zuzana önjáró tarack (és további 16 szállítását ígérik erre az évre)
- Olaszország: egy SAMP/T légvédelmi rendszer
Átlépett vonalak
Ha az a kérdés, ez mennyiségi és minőségi ugrás-e a korábbiakhoz képest, akkor azt lehet mondani, hogy a harckocsik mindenképpen új minőséget képviselnek. Még ha sokáig nem is lesznek bevethetők, és nem is feltétlenül ezekre van most a legnagyobb szüksége az ukrán haderőnek, szimbolikusan akkor is nagy jelentőségük van. Eddig is azt láthattuk, hogy minden ilyen „vörös vonal” átlépése után egyrészt újabb államok merik bevállalni hasonló kategóriás eszközök küldését, másrészt azok az eszközök, amelyek egy körrel korábban nagy figyelmet kaptak, orosz fenyegetéseket vontak maguk után, már normalizálódnak, és a rutin részeivé válnak.
Az elmúlt napokban például valószínűleg kevesen kapták fel a fejüket arra, hogy újabb, nagyjából száz darab önjáró löveget kapott Ukrajna, pedig az első Caesarok vagy éppen a lengyel-koreai Krabok Ukrajnába küldése idején azok a hírek is elég nagy figyelmet kaptak mind nyugaton, mind Oroszországban, ahol a Kreml és más vezető politikusok akkor is végigmentek a most már szokásosnak nevezhető stációkon. Először menetrendszerűen érkeznek a fenyegetések, hogy ez már háborút jelent a nyugattal, aki ilyet tesz, az készüljön a borzalmas következményekre, majd az, hogy az épp aktuális új eszközök nem is érnek semmit, és különben is már az odaúton megsemmisítik őket, aztán az, hogy a harctéren majd a dicső orosz fegyverek megmutatják, mennyivel fejlettebbek, aztán jönnek a bejelentések arról, hogy egymás után semmisítik meg ezeket (általában nagyobb számban, mint amennyit összesen kapott Ukrajna), és végül az, amikor a harctéri kudarcok esetén az az indoklás, hogy mit is tehetnének, hiszen az egész NATO-val és annak legmodernebb eszközeivel kell harcolnia a hősies, de hátrányban lévő orosz katonáknak. (Ennek egy talán minden eddiginél szebb megnyilvánulása, hogy Leopard 2-esekből már most, a legelső darab leszállítása előtt is többnek a megsemmisítésével dicsekedtek egyes orosz csatornákon, persze a szokásos eszkalációs fenyegetőzésekkel együtt.)
Közben az önjáró lövegek mellett már a HIMARS-rakéták újabb és újabb szállítmányain sem lepődik meg senki, de akár a fenti listáról is látható, hogy az első Patriot légvédelmi rendszer felajánlása a vártnak megfelelően megnyitotta a csapokat, és már Németország és Hollandia is beállt a sorba, de a Patriotok farvizén más fejlett nyugati légvédelmi rendszerek is csörgedeznek már Ukrajnába.
Féltávnál járunk?
De mit érhet mindez a harctéren, várható az erőviszonyok gyökeres megváltozása? Eddig arról lehetett beszélni, hogy a nyugati katonai segítség ugyan nagyon jelentős és nagyon fontos volt az ukrán haderő számára, azonban inkább az orosz fölény ellensúlyozására volt elegendő. Mintha a nyugat mindig pont annyi segítséget csorgatna az ukránoknak, amely elég ahhoz, hogy az orosz nyomást kibírják, de nem annyit, hogy ők maguk kerüljenek végre döntő fölénybe a csatatéren.
Amikor az orosz tüzérség gőzhengere mögött haladva az orosz haderő tavaly sikereket ért el Luhanszkban és Donbaszban, megérkeztek nyár közepén a HIMARS-ok, amelyek szétzilálták az orosz logisztikát, és azok a nyugati lövegek, amelyek fejlettségük révén ki tudták valamelyest egyenlíteni az orosz tüzérségi fölényt. Amikor orosz rakéták és drónok kezdtek záporozni az ukrán energiainfrastruktúrára, elkezdtek jönni azok a légvédelmi eszközök, amelyek segítségével az ukránok már a támadóeszközök 70-80-90 százalékát le tudják lőni. De nem jött annyi tüzérségi löveg, lőszer és rakétavető, hogy az ukránok porig lőjék az orosz védelmi állásokat, sem annyi légvédelmi eszköz, hogy az orosz légierő tevékenységét mélyen a frontvonalak mögé szoríthassák vissza az ukránok. Persze mindennek nemcsak az akarat hiánya volt az oka, hanem néha a rendelkezésre álló készletek szűkössége is, de mint a mostani felajánlási hullámból látjuk, lett volna és még lenne is tér a segítség jelentős növelésére.
Az ukránok által Harkivnál majd Herszonnál elért nagy sikerek persze részben nyugati fegyverek segítségével, de nem az azok által biztosított döntő fölény révén valósultak meg. Harkivnál az orosz hadvezetés hibái, az orosz védelem hiányosságai, Herszonnál pedig alapvetően a földrajzi tényezőkre visszavezethető utánpótlási problémák tették lehetővé, hogy az ukránok jelentős területeket foglaljanak vissza.
A front azóta lerövidült, megtörtént az orosz részleges mozgósítás, és most látható, hogy az ukránok az eddig kapott fegyverekkel éppen csak tartani képesek e frontokat (bár minden bizonnyal érzékeny, de jóval kisebb veszteségeket szenvedve, mint a rohamot roham után indító oroszok), azt pedig csak találgatni lehet, készülnek, készülhetnek-e valamilyen nagyobb szabású, váratlan offenzívára.
Érdemes megint elővenni Valerij Zaluzsnij ukrán főparancsnok december eleji szavait.
„Tudom, hogy lehet legyőzni ezt az ellenséget. De erőforrásokra van szükségem: 300 tankra, 6-700 gyalogsági harcjárműre és 500 lövegre van szükségem. Ha ezek megvannak, akkor teljesen reális a [2022.] február 23-ai határok elérése.”
Ha összeadogatjuk a fenti lista releváns számait, akkor azt láthatjuk, hogy azóta Ukrajna nagyjából 145 harckocsit, körülbelül 180 gyalogsági harcjárművet (és 500 páncélozott csapatszállítót, ebből a 90 amerikai Stryker a két kategória közti határon van), illetve 100 körüli önjáró és 90 vontatott tüzérségi löveget kapott. Ha a tankokon kívül ezekhez hozzászámolunk valamennyit a korábbi adagokból is, akkor nagyjából a felénél járunk annak a támadókapacitásnak, amelyre Zaluzsnij szerint szükség van jelentős, megerősített és feltöltött orosz állások ellen indított ukrán offenzívákhoz. Erre megint csak azt lehet mondani, hogy sokat kaptak az ukránok, de nem eleget. Ha viszont innentől ez a mostani lesz a norma a nyugati fegyverszállításokban mind minőség, mind mennyiség terén, akkor nyárra az ukrán vezérkar kezében lehet az ehhez szükséges erő. Kérdés persze, hogy addig mi történik, mert feltehetően az oroszok sem tervezik ezt ölbe tett kézzel megvárni.
Sikeresen indították a Szarmat rakétát. 
