Irak 2003-as amerikai megszállása után Paul Bremer kormányzó a modern történelem égbekiáltó politikai baklövéseit követte el. Betiltotta az állampártnak tekinthető Baath pártot, elbocsátott mintegy 700 ezer (többségében szunnita) kormány- és pártalkalmazottat és feloszlatta a 380 ezer fős hadsereget (amely szintén 80 százalékban szunnitákból állt). Bremer gyakorlatilag egyszemélyben megteremtette a szunnita felkelő hadsereget, amelyet a világ Iszlám Államként ismer azóta.
A megroppant állam vitustánca
A területileg és politikailag megrendült állam július 26-án szembesült Biden elnök bejelentésével, miszerint az Egyesült Államok befejezi harci misszióját ez év végére, és csupán kiképzési és tanácsadói céllal maradnak a csapatok az országban. Mindennek ellenére Washington nem hajlandó az iraki ellenőrzést átadni Iránnak. A Fehér Ház és a Pentagon együtt tud élni egy patthelyzettel Libanonban, Szíriában és Jemenben. De ha teljesen feladná Irakot, akkor elbukna a befolyása a teljes Arab-öbölben.
Afganisztánra pillantva és az Iszlám Állam ottani ágának megerősödését látva különösen az iraki kurdok tartanak Irán és milicistáinak megerősödésétől. Irakban évek óta igen feszült a helyzet többek között az amerikai katonák és az Irán-barát milíciák konfliktusai miatt.
Ez tavaly januárban érte el tetőpontját, amikor az Egyesült Államok a bagdadi repülőtéren végrehajtott rakétatámadásban megölte Kászim Szulejmáni iráni tábornokot és Abu Máhdi al-Muhandisz iraki milicista vezetőt. Ez az iraki törvényhozásban olyan szintű felháborodást idézett elő, hogy határozatban követelték minden külföldi katona kivonását az országból.
Afganisztán sötét árnya
Kabul villámgyors elestének árnyékában a Közel-Kelet megrettent országai és önkényurai most saját, regionális megoldásokat keresnek. Múlt szombaton ezzel a céllal találkoztak Bagdadban az egymással rivális Szaúd-Arábia és Irán magas rangú képviselői, illetve más térségbeli országok. Noha Szaúd-Arábia és Irán 2016 óta nem tartanak fenn egymással diplomáciai kapcsolatokat, mindkét állam elküldte külügyminiszterét az iraki fővárosba. Törökország, Egyiptom és Jordánia is képviseltette magát.
Januári kiegyezésük óta először a csúcstalálkozó oldalvizein találkozott egymással Abdel Fatah asz-Sziszi egyiptomi elnök és Tamim ibn Hamad katari emír. Egyiptom, Szaúd-Arábia ás az Egyesült Arab Emirátusok (UAE) 2017 júniusában gazdasági blokádot vezettek be Katar ellen. Szemére hányták, hogy Iránnal és a Muszlim Testvériséggel túl szoros kapcsolatokat ápol. Szaúd-Arábia azonban új politikai kurzusának részeként – az egyébként teljesen hatástalannak bizonyult – a blokádot januárban befejezte.
Az egyik legfőbb támogatója a gazdasági blokádnak a UAE számított, amely aggodalommal figyelte a Muszlim Testvériség megerősödést a 2011-es Arab Tavaszt követően Egyiptomban, Tunéziában és Líbiában. Míg Katar és Törökország támogatta ezeket a folyamatokat, addig a UAE 2013-ban pénzügyileg támogatta asz-Sziszi puccsát Kairóban, Líbiában pedig fegyvereket szállított Haftar tábornoknak.
Ezért is volt áttörésnek tekinthető az a találkozó, amelynek keretében Bagdadban találkozott most a katari emír és a UAE alelnöke, egyben miniszterelnöke, Mohammed bin Rásid Ál Maktúm. A találkozó megkoronázásaként aztán Maktúm mikroblogjában az emírt „testvérének és barátjának” nevezte.
Elővigyázatosság ajánlott
A találkozón Emmanuel Macron is részt vett. A francia elnök elmondta, meg kell teremteni a megfelelő feltételeket a fiatalok számára ahhoz, hogy ne sodródjanak a „szélsőségesség és a terrorizmus” felé. Macron hangsúlyozta, „mindaddig fenntartjuk jelenlétünket a terrorizmus elleni küzdelemben, amíg a terrorista csoportok folytatják tevékenységüket, és amíg az iraki kormány erre kér bennünket”. Macron elmondása szerint Franciaország jelenleg mintegy 800 katonát állomásoztat Irakban és Jordániában.
De a szép szavak ellenére a bagdadi csúcstalálkozót elővigyázattal kell kezelnünk. Nem történtek konkrét megállapodások, sőt még a közös csoportkép is idegességet váltott ki. A frissen kinevezett iráni külügyminiszter, Hoszein Amir-Abdollahian ugyanis az első sorba állt, az államfőkkel, nem pedig a másodikba, a többi külügyminiszterrel.
Ráadásul Szíriát nem hívták meg a csúcstalálkozóra. Már csak ez az egyetlen tény mutatja, milyen távol áll még a térség a valódi megbékéléstől.
Mindkét háborúzó fél kikötőket támadott.
