Izrael új politikai csillaga és a polgárháború előérzete

1947 novemberében az Egyesült Nemzetek Szervezete jóváhagyta Izrael létrejöttét a Szentföld arab és zsidó lakosai számára. Idén november 1-jén – 75 évvel később – úgy tűnik, hogy az erőteljesen jobbra tolódott izraeli választók döntése erőteljesen meg fogja terhelni az ország belső harmóniáját, kockáztatva az állam nemzetközi szövetségeseinek elidegenítését.

Erősödő szélsőjobb

Az izraeliek kedden már ötödször járulnak az urnákhoz 2019 óta. A jelenlegi kormány júniusban omlott össze, egy évvel azután, hogy Jaír Lapid miniszterelnök nagy erőfeszítések árán összehozott egy ideológiailag sokszínű koalíciót, hogy elmozdítsa a korábbi vezetőt, Benjamin „Bibi” Netanjahut, az ötszörös miniszterelnököt, aki az elmúlt 26 évből 15-ben kormányozta Izraelt.

A jelenlegi közvélemény-kutatások azt sugallják, hogy Izrael olvasztótégelye – amely magában foglalja a zsidókat (világi és ultraortodox), a muszlimokat, a keresztényeket és a drúzokat – továbbra is ugyanolyan megosztott, mint valaha.

Netanjahu jobboldali Likud Pártja az előrejelzések szerint a legtöbb mandátumot szerezheti meg – ahogyan az előző négy választáson is –, de egyelőre bizonytalan, hogy

elegendő mandátumot tud-e gyűjteni ahhoz, hogy átlépje a kormányalakításhoz szükséges 61 képviselői küszöböt.

Az egyik nagy változás ebben a ciklusban a három szélsőjobboldali párt elképesztő lendülete, akiknek Bibi folyamatosan udvarolt a kormányában. A három radikális párt együtt akár 14 mandátumot is szerezhet a 120 tagú Knesszetben, ami arra utal, hogy a szélsőséges arabellenes vonal földcsuszamásszerűen megerősödik az izraeli politikában.

Az ország vízválasztó előtt

A keddi választás minőségileg különbözik az azt megelőzőektől. Azok gyakorlatilag népszavazások voltak arról, hogy Netanjahu alkalmas-e Izrael állam vezetésére. Yossi Klein Halevi, a Shalom Hartman Intézet munkatársa szerint ezúttal sokkal nagyobb a tét: „akár tudatosan, akár nem, a szavazók most arról döntenek, hogy Izrael megmaradjon-e modern államnak”.

Halevi leszögezi:

„Az ultraortodox pártok az izraeli gazdaságot egy olyan gyorsan növekvő népességgel akarják tartósan megterhelni, amely képtelen élvonalbeli munkaerővé válni, és ehelyett a kormányzati csecseken lóg. A társadalmon belüli szeparatista társadalmukat körülvevő falak megőrzése érdekében az ultraortodox vezetők készek alkalmazkodni Netanjahu hedonizmusához és a szélsőjobboldali Itamar Ben Gvir pártvezér apokaliptikus meggondolatlanságához, mindezt a »Tórához hű judaizmus« nevében”.

Halevi hozzáteszi, hogy Gvirt terrorista tevékenység miatt eltiltották a katonai szolgálattól. Alig három évvel ezelőtt Netanjahu döntése, hogy Gvirrel megállapodást köt – amely a Knesszetbe való belépést eredményezhette volna –, annyira riasztó volt, hogy még az általában szűkszavú, Izrael-barát amerikai lobbi, az AIPAC is fölemelte a szavát.

De Netanjahu a napokban nyilvánosan ígéretet tett arra, hogy Ben Gvirt miniszteri posztra nevezi ki bármely felállású kormányában, amelyet a választások után megalakít, ezzel elismerve pártjának szárnyaló politikai befolyását.

Meghatározatlan ellenségek

A Ben Gvir által – akár a párt kiáltványában, akár szóban – megfogalmazott legjelentősebb politikai álláspontok közé tartozik

• az izraeli arab állampolgárok kivándorlásának ösztönzése;
• Ciszjordánia annektálása anélkül, hogy a palesztinoknak szavazati jogot vagy más polgári jogokat biztosítanának;
• a terroristák halálbüntetésének kiszabása;
• éles lőszer alkalmazása a palesztin tüntetők ellen;
• az izraeli hadsereg (IDF) katonáinak büntetőeljárás alóli mentessége az általuk végrehajtott katonai akciók során; és
• a Legfelsőbb Bíróság azon képességének korlátozása, hogy megsemmisítse a radikális kormány által hozott jogszabályokat.

Valóban, Bezalel Smotrics, a Netanjahu által összehozott Vallásos Cionizmus szövetségének vezetője a múlt héten bejelentette, hogy az izraeli igazságszolgáltatást a politikai többségnek kell alárendelni.

Nem véletlen, hogy a héten az Egyesült Államokban tett látogatásán Isaac Herzog elnök azért lobbizott Izrael legfontosabb szövetségesénél, hogy ne hagyja magára Izraelt, ha Netanjahu–Smotrics–Gvir-kormány kerül hatalomra.

De hát mi lenne azokkal az Ábrahám-egyezményekkel, és a gondosan ápolt egyiptomi és jordániai kapcsolatokkal egy olyan kormány esetében, amely kötődik vagy hajlik Ben Gvir radikális programjához? Az Egyesült Arab Emírségek egyébként már figyelmeztette Netanjahut az aggodalmaira. A palesztinokkal és az arab izraeliekkel kapcsolatos terveik pillanatok alatt elidegenítenék Izrael nemzetközi támogatóit.

Radikalizáció mindkét oldalon

Ráadásul a nemzetközi közösség által követelt kétállami megoldáson mind Izrael, mind a palesztinok mára túlléptek. Netanjahu legutóbbi, 12 éves kormányzása alatt Ciszjordániában a zsidó telepesek száma 40 százalékkal, Kelet-Jeruzsálemben pedig hatodával nőtt.

A kialakulóban lévő politikai válság éppen akkor csap le, amikor

az izraeli arab társadalom bajai legélesebben a fiatalabb generációban nyilvánulnak meg.

A 18 és 24 év közötti arab fiatalok körülbelül egyharmada már amúgy sem dolgozik és nem is tanul, így könnyű prédává válik a szervezett bűnözésbe vagy az intézményellenes mozgalmakba való toborzásnak.

Valóban, Izrael történelmi válaszúthoz érkezett.