Önmagában nem túl meglepő, hogy a vagyon, az energiafelhasználás, valamint az áruk és szolgáltatások fogyasztása párhuzamban áll az egyének károsanyag-kibocsátásával, ezen belül a szén-dioxid-kibocsátás mértékével. Az azonban már egészen megdöbbentő, hogy milyen brutálisak az egyenlőtlenségek az emberek között a szennyezés terén. Az IEA tanulmánya arra mutat rá, hogy a kibocsátásbeli eltérés leginkább a jövedelmi csoportok között mutatkozik meg.
Egy átlagos észak-amerikai CO2-kibocsátása tizenegyszer haladta meg egy átlagos afrikaiét 2021-ben. A regionális eltéréseknél azonban sokkal jelentősebbek a jövedelmi csoportok közötti eltérések. A legnagyobb egyéni kibocsátók felső egy százalékának egyenként 50 tonna CO2-t meghaladó szénlábnyoma volt 2021-ben, ami több mint ezerszer nagyobb, mint a kibocsátók alsó 1 százalékának a szénlábnyoma.
Eközben a globális átlagos szén-dioxid-lábnyom személyenként körülbelül 4,7 tonna – ez megfelel két oda-vissza repülőútnak Szingapúr és New York között, vagy egy átlagos utcai terepjáró 18 hónapig tartó használatának. Az óriási eltérések a jövedelem és a vagyon, valamint az életmód és a fogyasztási szokások közötti hihetetlen különbségeket tükrözik.
Világviszonylatban a kibocsátók felső 10 százaléka volt felelős a globális CO2-kibocsátás majdnem feléért 2021-ben, míg az alsó 10 százalék annak csupán 0,2 százalékát adta. A felső 10 százalék 2021-ben átlagosan 22 tonna CO2-t bocsátott ki fejenként, ami több mint kétszázszorosa az alsó 10 százalék átlagának. A kibocsátók felső 10 százalékába 782 millióan tartoznak, ami jóval több, mint a szupergazdagnak tekintett emberek köre. Összehasonlításképpen, a világ mintegy 0,6 százaléka – becslések szerint 46,8 millió ember – tekinthető dollármilliomosnak.
A kibocsátók felső 10 százalékából minden kontinensre jut. Mintegy 85 százalékuk a fejlett gazdaságokban él – beleértve Ausztráliát, Kanadát, az Egyesült Államokat, az Egyesült Királyságot, az Európai Uniót, Japánt, Koreát és Új-Zélandot. A többiek Dél-Afrikában, Kínában, a Közel-Keleten, Oroszországban élnek, azaz olyan országokban, ahol viszonylag nagy a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenség, és kibocsátás-intenzív az energiaelőállítás tüzelőanyag-összetétele.
A globális kibocsátók alsó 10 százaléka Afrika és Ázsia fejlődő gazdaságaiban él, ahol viszonylag kis mennyiségű árut és szolgáltatást fogyasztanak, és sok esetben nem férnek hozzá az elektromos áramhoz és a tiszta főzéshez.
A jövedelmi csoportokat közelebbről megvizsgálva még drámaibb egyenlőtlenségeket fedezhetünk fel, főként a görbe tetején. A Stockholmi Környezetvédelmi Intézet becslése szerint a világ népességének leggazdagabb 0,1 százaléka tízszer több CO2-t bocsát ki, mint a leggazdagabb 10 százalék többi tagja együttvéve, és az egy főre jutó CO2-lábnyomuk meghaladja az évi 200 tonnát. Ebbe a 0,1 százalékba tartoznak a milliárdosok és multimilliomosok, akiknek nagy kibocsátású szuperjachtjai, magánrepülőgépei és kúriái vannak. Nem véletlen, hogy fel is keltették az éghajlatvédelmi aktivisták figyelmét.
A személyi közlekedés a legegyenlőtlenebb
Az egyéni kibocsátás nagyjából a háztartási fogyasztásra (a lakóhelyen belüli összes villamosenergia- és tüzelőanyag-felhasználás), a személyi közlekedésre (közúti, vasúti, légi és hajózási személyszállítás, és nem teherszállítás), valamint a fogyasztott árukban és szolgáltatásokban megtestesülő kibocsátásra bontható. A háztartások hő- és villamosenergia-fogyasztása a jövedelmi csoportok között egyenletesebb. Eközben a személyszállításhoz kapcsolódó energiafogyasztás különösen nagy eltéréseket mutat.
A közlekedésen belül a légi közlekedéssel kapcsolatos kibocsátások különösen egyenlőtlenek. A világ népességének mintegy 90 százaléka évente csak egyszer vagy egyáltalán nem repül, míg körülbelül 6 százaléka repül évente több mint kétszer, és mindössze 1 százaléka repül évente több mint ötször. A repülőgépek üléseinek helyigénye miatt a prémium osztályon utazók háromszor annyi olajat fogyasztanak, mint a turistaosztályon utazók.
Így egyes régiókban a felső tized légi közlekedésből származó kibocsátása önmagában magasabb, mint az alsó tized teljes ökológiai lábnyoma.
Nem is az országok között, hanem azokon belül a legnagyobbak az eltérések
Miközben az országok közötti kibocsátási lábnyomok különbségei továbbra is jelentősek, egy ideje ennél is jelentősebbek lettek az országokon belüli üvegházhatásúgáz-kibocsátási különbségek.
Az Egyesült Államokban a leggazdagabb tized évente fejenként több mint 55 tonna CO2-t bocsát ki. Más régiókkal összehasonlítva a közúti közlekedés különösen nagy arányt – egynegyedét – teszi ki a legfelső tized szén-dioxid-kibocsátásának. Az Európai Unióban a leggazdagabb tized egy főre vetítve körülbelül 24 tonna CO2-t bocsát ki. Az EU minden jövedelmi csoportja alacsonyabb lábnyommal rendelkezik, mint az Egyesült Államokban, részben a kevésbé emisszió-intenzív villamosenergia-termelésnek köszönhetően.
A belső egyenlőtlenségek azonban az Egyesült Államokon és az Európai Unión belül is hasonlóan nagyok. Mindkettőben a legfelső tizednek háromszor–ötször nagyobb a kibocsátása, mint a mediáné, és körülbelül tizenhatszor több, mint a legszegényebb tizedé. Az Egyesült Államok, Kanada, Japán és Korea legszegényebb 10 százalékának még így is nagyobb a kibocsátása, mint a globális mediáné.
Kínában a leggazdagabb tized egy főre vetítve évente majdnem 30 tonna CO2-t bocsát ki, míg Indiában a leggazdagabb tized egy főre vetítve mindössze 7 tonnát. A gyors gazdasági fejlődés időszakát követően Kína felső tizedének kibocsátása 30 százalékkal haladja meg az egy évtizeddel ezelőtti szintet. A kibocsátási egyenlőtlenségek Kínában és Indiában – valamint Latin-Amerika, Afrika és Ázsia más fejlődő gazdaságaiban – nagyobbak, mint a fejlett gazdaságokban: a legfelső tized kibocsátása ötször–nyolcszor nagyobb, mint a mediáné.
A leggazdagabbaknak számos lehetőségük van a kibocsátásuk csökkentésére
A leggazdagabb 10 százalék jelentős és gyors fellépése elengedhetetlen, hogy a szén-dioxid-kibocsátás elég gyorsan csökkenjen ahhoz, hogy az 1,5°C-os felmelegedés ne következzen be.
A leggazdagabb csoport feltehetően a legnagyobb pénzügyi eszközökkel is rendelkezik ahhoz, hogy olyan energiahatékony és alacsony kibocsátású megoldásokat alkalmazzon, amelyek magas kezdeti költségekkel járnak. Ezáltal ők alkothatják azt a kezdeti vásárlói bázist, amely segíthet abban, hogy e technológiák gyártása mérethatékony legyen. A tehetős magánszemélyek befektetési döntései szintén rendszerszintű hatással vannak a tiszta energetikai megoldások fejlesztésére.
Az energiafelhasználás egyéni átalakítása is hozzájárulhat a kibocsátás csökkentéséhez. Ezek közé tartozhat a többi között: a helyiségek fűtési hőmérsékletének szabályozása (ahol lehetséges, 19–20 °C-os átlagot célozva meg), a rövidtávú légijáratok nagysebességű vasúttal való helyettesítése, az üzleti találkozók miatti hosszútávú légiutak számának csökkentése, a belső égésű motorral hajtott autók fokozatos kiváltása alacsony kibocsátású autókkal, városi autómegosztás, üzemanyag-takarékos vezetés, pl. az autópályák sebességének 100 km/óra alá csökkentése, és az autók légkondicionálóinak használatának csökkentése, vagy netán a közösségi közlekedés előnyben részesítése az egyéni közlekedéssel szemben és más hasonló megoldások.
A jobboldali Svájci Néppárt kezdeményezésére. 
