Párizstól kezdve Berlinen át Londonig kezdik elveszíteni lendületüket az eddig klímabarátnak mutatkozó politikai erők. Holott csak két hónap van hátra az ENSz éghajlat-változási tárgyalásaiig Dubajban – ahol az országoknak jelentős további erőfeszítéseket kell(ene) tenniük 2030-ra kitűzött céljaik elérése érdekében.
Mit mond a friss tanulmány?
Három évtizede a nemzetközi klímatárgyalások célja az 1,5 ℃ feletti „veszélyes” felmelegedés elkerülése. A napjainkban elért 1,2 ℃ körüli felmelegedés mellett még nem értük el azt a zónát, amelyet a döntéshozók veszélyesnek minősítettek.
A legújabb tudományos értékelések azonban azt sugallják, hogy e mérföldkő túllépésének küszöbén állunk. Ezen az évtizeden belül a globális éves hőmérséklet valószínűleg legalább egy évig 1,5 °C-kal meg fogja haladni az iparosodás előtti átlagot. Ezt a küszöböt egyébként már rövid időre átléptük idén júliusban az északi féltekén.
A kérdés az, hogyan kezeljük ezt a „túllépés” időszakát, és hogyan hozzuk vissza a hőmérsékletet? A cél a lakhatóbb éghajlat mielőbbi helyreállítása lesz.
Két hete figyelemreméltó jelentés került napvilágra. A „Climate Overshoot Commission” útmutatást ad számunkra ebben a döntő pillanatban. A jelentést 12 globális vezető írta – köztük Niger, Kiribati és Mexikó korábbi elnökei –, akik egy ifjúsági testület és egy tudományos tanácsadó csoport mellett dolgoztak.
Hogyan reagálhatunk a túllépésre?
Történelmileg az éghajlat-politika a mérséklésre (az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére) összpontosított. Az utóbbi időben azonban az alkalmazkodás került előtérbe.
Az éghajlati túllépésről szóló jelentés legalább négy különböző reakciótípust azonosít az 1,5 ℃ feletti felmelegedésre:
- a kibocsátás csökkentése a felmelegedés mérséklése érdekében
- alkalmazkodni a változó éghajlathoz
- eltávolítani a már a légkörben vagy az óceánban lévő szenet
- visszaverni a napfény egy töredékét az űrbe.
A négy lépésből álló terv a felmelegedés megfékezésére
Nem meglepő, hogy a bizottság azt állítja: központi feladatunk a mérséklés. A fosszilis tüzelőanyagoktól való átállás továbbra is az első számú prioritás.
De a nettó nulla kibocsátás elérése csak az első lépés. A bizottság leszögezi, hogy a fejlett országoknak tovább kell menniük, és a nettó negatív kibocsátásra kell törekedniük.
Miért nettó negatív? Nos, rövid távon a szén-dioxid-leszívás teret nyithat a legkevésbé iparosodott országok számára a szegénység elleni küzdelemre, miközben áttérnek a tiszta energiára. Hosszabb távon az egész globális gazdaságnak nettó negatív kibocsátást kell elérnie, hogy a bolygó vissza tudjon térni a jelenlegi „biztonságos” éghajlati övezetünkbe.
A második lépés az alkalmazkodás. Csupán néhány évtizeddel ezelőtt Al Gore, az USA korábbi alelnöke „lusta kifosztásnak” bélyegezte az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodást. Ma viszont már nincs más választásunk, mint alkalmazkodni a változó körülményekhez.
Az alkalmazkodás azonban drága – legyen szó új növényfajták nemesítéséről vagy a part menti infrastruktúra újjáépítéséről. Mivel az éghajlati ártalmaknak leginkább kitett legszegényebb közösségek képesek a legkevésbé alkalmazkodni, a bizottság nemzetközi segítséget ajánl a helyileg ellenőrzött, kontextus-specifikus stratégiákhoz.
Harmadik lépésként a bizottság egyetért azokkal a tudományos értékelésekkel, amelyek szerint a szén-dioxidot „jelentős mértékben el kell távolítani a levegőből, és biztonságosan kell tárolni”, ha el akarjuk kerülni az 1,5 ℃ feletti tartós túllépést. De hogyan lehet nagy léptékű, tartós széneltávolítást elérni?
Egyes környezetvédelmi aktivisták támogatják a természetes megoldásokat, például a fák ültetését, de ellenzik az olyan ipari módszereket, amelyek a szén szervetlen formában történő tárolására törekszenek, mint például a szén leválasztása és a föld alatti tárolás. A bizottság egyetért azzal, hogy a szerves/szervetlen megkülönböztetés fontos. Ugyanakkor rámutat arra, hogy bár az erdők számos előnnyel járnak, az ökoszisztémákban tárolt szén gyakran újra felszabadul – például erdőtüzek során.
A bizottság aggodalmát fejezi ki, hogy számos szén-dioxid-eltávolítási megközelítés káros társadalmi és környezeti hatásokkal jár. Ahelyett azonban, hogy ideológiai okokból kizárna bizonyos technológiákat, kutatást és szabályozást javasol annak biztosítására, hogy a szén-dioxid-eltávolításnak csak a társadalmilag előnyös és magas integritású formáit növeljék.
A negyedik lépés – a „napsugárzás-kezelés” – olyan technikákra vonatkozik, amelyek célja a Nap energiájának egy részének az űrbe való visszaverése által okozott éghajlati ártalmak csökkentése. Ez az ötlet bizony kevés embernek nyerte el a tetszését. Míg az éghajlati modellek azt sugallják, hogy a napsugárzás kezelése csökkentheti az éghajlati ártalmakat, még nem értjük megfelelően a kapcsolódó kockázatokat.
Ideje megvizsgálni az éghajlati rendszerbe való beavatkozást?
A széles körben elterjedt remény, hogy „még van időnk”. Márpedig egyre több okunk van arra, hogy szkeptikusak legyünk azon elterjedt véleménnyel kapcsolatban, miszerint elegendőek lesznek a fokozatos intézkedések. Hamarosan esetleg kénytelenek leszünk túllépni a nem-beavatkozó, természetvédelmi paradigmán.
Függetlenül attól, hogy elfogadják-e az ajánlásait, a bizottság munkája rámutat, hogy a nemzetközi közösség mennyire nem tudta megakadályozni a veszélyes éghajlatváltozást. Ennek a kudarcnak a következményeivel való számolgatás a következő évtizedekben uralni fogja a közpolitikát. Ez az új jelentés egy lépéssel előbbre visz a megoldáshoz.
