Összértéket tekintve az éghajlatváltozás nagyjából a világ ingatlanállományának 10 százalékát sodorja aktívan veszélybe, köztük sok olyan házat is, amelyek a közelében sem állnak a tengerpartoknak – kezdi cikkét az Economist. Az amerikai középnyugati városokat sújtó tornádóktól kezdve az olasz villák tetejét szétzúzó teniszlabda méretű jégesőig, a zord időjárás millióknak okoz komoly fejtörést.
Költséges küzdelem
Az éghajlatváltozás elleni küzdelem alapvetően sem olcsó, hiszen a károsanyagok kibocsátását korlátozó intézkedések betartása szinte biztosan mindig pluszköltséget jelent, ez azonban kéz a kézben jár az időjárás okozta károkkal is, amelyek a helyzet romlásával csak súlyosbodni fognak. A cikk emlékeztet, becslések szerint klímánk átalakulása és annak következményei 2050-re a világ ingatlanállományának 9 százalékát semmisítheti meg – ezek jelenlegi összértéke 25 milliárd dollár, ami nem sokkal kevesebb, mint az Amerikai Egyesült Államok éves GDP-je.
A brutális számla tehát adott – de mégis, kinek kéne ezt kifizetnie? Nos, ez az, amiben egyelőre úgy tűnik, egyáltalán nincs egyetértés.
Fotó: Depositphotos
Ki állja a cechet?
A legnyilvánvalóbb válasznak erre a kérdésére az ingatlanok tulajdonosai tűnnek, azonban a portál cikke szerint erről egyelőre nincsen szó, a piacon tapasztalható árak nem mutatják azt, hogy azok alkalmazkodnának az éghajlati kockázatokhoz. Például Miamiban, ahol a tengerszint emelkedése miatt sokan aggódnak, az árak ebben az évtizedben négyötödével emelkedtek, sokkal nagyobb mértékben, mint az amerikai átlag. Ráadásul, mivel az éghajlatváltozás hatása még mindig bizonytalan, sok tulajdonos talán nem is tudta, hogy mekkora kockázatot vállal, amikor megvásárolta a házát.
Alapvetően a biztosítók állják a felmerülő költségeket, ha egy vihar tönkreteszi a tetőt, vagy tűz pusztít az ingatlanban – az éghajlat romlásával és a természeti katasztrófák gyakoribbá válásával ezért is egyre drágábbaka lakásbiztosítások. Egyes szakértők emiatt már „éghajlat-biztosítási buborék” kialakulására figyelmeztetnek – mindez azt jelenti, hogy az egyre szaporodó extrém időjárási jelenségek olyan méretű kifizetésekhez vezetnek, amelyek finanszírozása meghaladja a biztosítók által hagyományosan szedett díjakat, így okozva brutális áremelést.
A kormányok előtt így két opció áll: tudomásul vehetik, hogy a természeti katasztrófák okozta károkat az ingatlantulajdonosok állják, vagy maguk rendezik a számlát – így történt például az erdőtüzeknek kitett Kalifornia és a hurrikánoknak kitett Florida egyes részein. Az államilag támogatott biztosítók együttes kitettsége ebben a két államban a 2017-es 160 milliárdról 633 milliárd dollárra nőtt.
Sok a kérdés, kevés a válasz
Az Economist szerint a károk megelőzhetők lennének, az ingatlanok vagy az infrastruktúra védelmébe, és az élhetőségébe fektetett pénzekkel – legyen szó akár az extrém hőség ellen légkondicionálással történő védekezésről, vagy a megfelelő árvízvédelemmel. Ez utóbbi különösen fájó kérdés azt szem előtt tartva, hogy a sűrűn lakott tengerparti városok, amelyeknek a leginkább szükségük van a vízszint hirtelen megugrás elleni védelemre, gyakran országuk gazdaságának és társadalmának koronaékszerei – gondoljunk csak Londonra, New Yorkra vagy Sanghajra.
Nem jó előjel
Sok olyan, az otthonokhoz kötődő intézkedés létezik, amellyel fékezni lehetne a klímaváltozást, hiszen a házak a globális energiakibocsátás 18 százalékát teszik ki. Például az épületek számottevő részében hőszivattyúkra lenne szükség, ezek leginkább padlófűtéssel vagy nagyobb radiátorokkal és vastag szigeteléssel működnek jól; az utólagos átalakítás pedig rendkívül költséges.
Németország példája azt is megmutatja, hogy az ingatlantulajdonosokra hárítani a költséget nem egyszerű, hiszen tavaly a kormánykoalíció megpróbálta betiltani a gázkazánokat, a tiltakozások miatt azonban végül ezt nem tette meg. Olaszország más utat választott, az azonban a nemzetgazdaság szempontjából nem biztos, hogy kifizetődő, hogy 219 milliárd eurót, azaz nagyjából a GDP 10 százalékát szórták el az ilyen felújításokat végző háztartásoknak nyújtott támogatásokra.
A jó hír az, hogy úgy tűnik, a jelenség kezelésére még van időnk, hiszen a klímaváltozás teljes hatása egyelőre még nem érezhető, és még nincsen arról szó, hogy hetente történnének természeti katasztrófák – az ingatlanárak is csak azok bekövetkezése után reagálnak, az, hogy a kockázati területen áll egy épület, egyelőre még nem elegendő. Ez alapján tehát a tulajdonosoknak is megérné addig végrehajtani a szükséges változtatásokat, amíg még azok opcionálisak, nem létfontosságúak.
Mint a 18. századi Hollandia?
Az azonban nem kérdés, hogy a kormányoknak meg kell tenniük a magukét. A cikk szerint a 18. században Hollandia nagyrészt azt az elvet követte, hogy csak a közeli települések tartottak fenn gátakat – ennek következtében alulfinanszírozottság és felesleges áradások sújtották a rendszert. Na, ez az a példa, amit nem kéne követni.
Az Economist kiemeli, kormányzati szinten léteznek az eszközök ahhoz, hogy kiépítsék a szükséges védelmi infrastruktúrát, valamint az ingatlantulajdonosokat ösztönözzék arra, hogy végrehajtsák a kellő fejlesztéseket az otthonaikban is, ezzel csökkentve a környezetszennyezést és lassítva a klímaváltozást, hiszen végül is alapvetően mindenkinek ez az érdeke.
