Az izraeli tudósítókat és drukkereket a katari világbajnokságon eddig finoman fogalmazva „hűvösen” fogadták. Az elmúlt napokban a közösségi médiában közzétett videókon olyan országok – például Libanon, Tunézia és Algéria – arab futballszurkolói láthatóak, akik elkerülik a Katarban tartózkodó izraeli újságírókat, amint azok interjút akarnak készíteni velük.
Vagy egyszerűen közlik velük, hogy csak Palesztina létezik, Izrael nem! Dor Hoffman izraeli újságíró a hét elején pedig arról számolt be, hogy egy helyi taxisofőr kirúgta őt a kocsijából azzal a szöveggel, hogy a „testvéreit gyilkolja”.
Mennyit ér az Ábrahám Egyezmény?
Ahogyan a Jerusalem Post írja, a foci vb rámutat arra, hogy az Ábrahám Egyezmények nem változtattak lényegesen a rendkívül feszült izraeli-arab viszonyrendszeren.
2020. szeptember 15-én a Fehér Ház gyepén írták alá az úgynevezett Ábrahám Egyezményt az USA, Izrael, az Egyesült Arab Emirátusok és Bahrein között. Az Arab-öböl menti kis királyságok számára a megegyezés magasabb szintű amerikai biztonsági garanciát jelentett és a lehetőséget csúcstechnológiájú amerikai hadieszközök vásárlására.
Az egyezmény viszont a palesztin kérdést megoldatlanul hagyta. S noha a palesztin államiságot követelő 2002-es Arab Béke Kezdeményezés aláíróinak eltökéltsége gyengül, a vákuumot egyre inkább nem arab muszlim hatalmak töltik ki, így Irán és Törökország. Izrael alapvető geopolitikai kérdése tehát megoldatlan maradt.
Biden Fehér Háza távolodóban
Jared Kushner, Trump volt elnök veje – egyben az Ábrahám Egyezmény egyik atyja – tavaly tavasszal diadalittasan jelentette be a Wall Street Journal hasábjain, hogy a hét évtizedes arab-izraeli konfliktus végjátékát látjuk. Nos, ez a kijelentés illúziónak bizonyult.
Mindennek tetejébe a neves Politico jelentette múlt tavasszal, hogy Joe Biden elnök elszántsága az izraeli-palesztin vita megoldására gyakorlatilag megszűnt a téma komplexitása miatt.
Az izraeli radikalizáció lesz a végső tőrdöfés?
A regionális normalizációt tovább veszélyezteti az izraeli arabellenes párt felemelkedése a pár héttel ezelőtt lezajlott általános választásokon. Az Egyesült Arab Emírségek egyébként azóta már figyelmeztette Benjamin Netanjahu volt és leendő miniszterelnököt az aggodalmaira.
Isaac Herzog izraeli elnök két hete elismerte, hogy „az egész világ aggódik” a Netanjahu vezette új koalíció miatt, amelybe olyanok is beletartoznak majd, mint Itamar Ben Gvir és Bezalel Smotrics. Ez utóbbi, a Vallásos Cionizmus szövetségének vezetője a múlt hónapban bejelentette, hogy az izraeli igazságszolgáltatást a politikai többségnek kell alárendelni.
Ben Gvir pedig régóta agitál a palesztinokkal kötött béke ellen. Válaszul az 1993-as oslói békemegállapodás aláírására még a Halál Rabinra gyűlések fő szervezője volt Jichak Rabin volt miniszterelnök 1995-ös meggyilkolása előtt.
De még Izraelt is megrázta a hír az elmúlt napokban, hogy Ben-Gvir „nemzetbiztonsági miniszter” lehet a formálódó kormányban. „Az az elképzelés, hogy Ciszjordániában létrehoznának egy magánhadsereget Ben-Gvir számára, veszélyes a hatalomgyakorlásra és valódi biztonsági zavarokat fog okozni” – írta Beni Ganc leköszönő védelmi miniszter.
És Ben-Gvir nem az egyetlen a radikálisok elképesztő miniszteri kinevezéseinek sorában.
Netanjahu ne jöjjön az Emirátusokba!
A választások hatással vannak az Ábrahám Egyezmény jövőjére, amely normalizálta a kapcsolatokat Izrael és az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Szudán és Marokkó között. Az egyezmények aláírói egyelőre nem kommentálták hivatalosan a választási eredményeket, de az arab rezsimekhez közel álló szakértők és elemzők aggodalmukat fejezték ki a Vallási Cionista Párt által képviselt rasszizmus intenzitása miatt.
Egy neves elemző az Emirátusokból ezt írta :
„Rasszista telepespártok, amelyek gyűlölik az arabokat és a halál jelszavát hirdetik az araboknak, hisznek a zsidó faj felsőbbrendűségében, és hogy Palesztina minden centimétere a zsidó nép isteni joga, mostantól Netanjahu vezetésével Izraelt fogják uralni az elkövetkező években. Úgy gondolom, helyénvaló ideiglenesen befagyasztani az Ábrahám Egyezményt, és remélem, hogy Netanjahu és a vele lévők nem teszik be a lábukat az Emirátusok földjére.”
Bár nem valószínű, hogy az Ábrahám Egyezmény aláírói megváltoztatnák az Izraellel szembeni normalizáció hivatalos politikáját, a közelmúltban lezajlott izraeli választások által kiváltott felháborodás szélesebb tendenciákra utal, amelyeket fontos megjegyezni: különösen azt, hogy az Ábrahám-egyezmény nagyon népszerűtlen volt az aláíró arab országok társadalmaiban.
Az arab társadalmak nem fogadták el, hogy az Egyezmény egy békekísérlet, mivel a palesztin konfliktus továbbra is megoldatlan maradt.
Az a tény, hogy a Megállapodásokat annak az Egyesült Államoknak a kormánya szorgalmazta, amely gazdasági fejlesztést javasolt palesztin állam helyett, nem segített a dolgon, és bizonyos szempontokat még az említett rezsimek tisztviselői számára is nehéz elviselni.
Mindazonáltal az Egyesült Államok külügyminisztériuma a közelmúltban ünnepelte a megállapodás kétéves évfordulóját, és kifejezte az USA támogatását a megállapodás jövőbeli kiterjesztéséhez. Az Egyesült Államok számára különösen figyelemre méltó volt a regionális együttműködési Negev Fórum létrehozása, amelyet izraeli tisztviselők „egy regionális szövetség kezdeteként” írnak le.
Az arab és izraeli döntéshozókról a Negev-sivatagban, majd később Bahrein fővárosában, Manámában együtt készült képeket széles körben megosztották az amerikai és az arab médiában. Míg az amerikai külügyminisztérium láthatóan megjegyezte a fórum résztvevőinek, hogy munkájuk nem helyettesíti a palesztin kérdés megoldását, mindenki számára világos volt – a bámészkodók számára is –, hogy a palesztinok teljesen kiszorultak a folyamatból.
Ennyi fanfár mellett könnyen elmulaszthatjuk azt, amit a külügyminisztérium kihagyott ebből a narratívából: nevezetesen, hogy valójában hol is állnak ezen országok polgárai.
Nagyító rovatunk korábbi cikkeit itt olvashatják.
