Az Oroszországtól való félelem 2104-ben, a Krím annektálásakor erősödött fel azokban a jelenlegi NATO-tag országokban, melyek történelmük során korábban rövidebb-hosszabb ideig ténylegesen is orosz gyarmatok voltak (nemcsak szatelit államok a hidegháború idején). Ezek Észtország, Litvánia, Lettország és Lengyelország. Érdekes módon a finnek nem ijedtek meg, pedig 1918 előtt ők is be volta tagozva a cári orosz birodalomba. Ők talán reálisabban ítélik meg az oroszok szándékait.
Trianoni párhuzam
A Krím annektálása óta két év telt el, ezalatt elég jól kirajzolódott, mit is akar Putyin: a lényegében tisztán oroszok által lakott területek kvázi visszaszerzését, vagy legalábbis felszabadítását azon utódállamoktól, amelyekhez a Szovjetunió felbomlása után kerültek. Semmi nyoma nincs, hogy ezen túlmenően vissza akarnának szerezni az egykori birodalom területeiből, és logikája sem igazán lenne: maguk az oroszok már a Szovjetunió fennállása alatt is tehernek érezték a többi tagköztársaságot, a korábbi gyarmatokat, akiket leginkább el kellett tartani. Ezért is engedte el Jelcin olyan könnyen őket, csak az orosz határt mulasztotta el kikerekíteni, amikor azt még belső határként megtehette volna.
A szituációt jól modellezhetjük saját történelmi helyzetünkkel: Oroszország célja olyasmi, mintha Magyarország Trianon után nem az egész, soknépű történelmi országot, hanem csak a tisztán magyar részeket akarta volna visszaszerezni (ez az 1. bécsi döntéssel részben meg is valósult egy időre: a magyar-szlovák határt a szerződés pontosan az etnikai viszonyokat követve húzta meg).
Gyenge kommunikáció, hiányos logika
Kétségkívül, Oroszország kommunikációja az ügyben nem elég egyértelmű, így a félelmek fennmaradnak. Az viszont nem teljesen logikus, miért Litvánia ijedt meg a legjobban, hisz neki nincs is közös határa a „nagy” Oroszországgal, csak a kalinyingrádi orosz enklávéval. Onnan pedig nyilván nem lehetne lerohanni egy országot, akkor is, ha ez lenne a szándék. Litvánia elfoglalásához az oroszoknak át kéne vonulni vagy Lettországon, vagy Fehéroroszországon, esetleg mindkettőn.
A litvánok mindenesetre korábban alig költöttek védelemre, 2013 előtt mindössze GDP-jük 0,8 százalékát, ennél kevesebbet Európában csak Luxemburg szánt erre. 2014-től viszont évente harmadával növeli az ország az összeget, ez 2017-ben már a gazdaság 1,8 százaléka lesz (a NATO átlag 2 százalék körüli). Az ország bővíteni kezdte hadseregét, újrakezdte a sorozást, a sereget modern fegyverekkel szereli fel, köztük tank-, és légelhárító rakétákkal.
Litvánia azonban mindössze 3 millió lakosú ország, nyilván nem ez a sereg tartóztatná fel az orosz kolosszust. Azonban ezáltal megalapozottabban kéri a NATO-t, hogy terjessze ki erősebben védelmét az országra, lehetőleg küldjön csapatokat is. Ha ő maga semmit nem tenne, a kérés kissé egyoldalúnak tűnne.
Fenyegetőzés
Az ijedelem most fokozódott, miután orosz gépek többször is amerikai hadihajókat súroltak, és jelezték, hogy véleményük szerint túl közel hajóznak a kalinyingrádi partokhoz. Kétségkívül Kalinyingrád a Balti-tenger nagy kanyarulatában fekszik, közel a litván és lengyel kikötőkhöz, így elég körülményes ott úgy manőverezni, hogy tisztes távot tartsanak az orosz partoktól.
| A Balti-tenger problémás része, pirossal jelölve az orosz terület. Forrás: wikipedia.org |
A rendezés egyik módja az lehetne, ha a felek leülnek, és kijelölnek egy kölcsönösen elfogadható tengeri zónahatárt, de még jobb lenne, ha legmagasabb szinten ülnének össze, és az egész fenyegetőzést abbahagynák. Erre persze már csak az új amerikai elnökkel lesz érdemi lehetőség, a jelenlegi már béna kacsa, semmi érdemit nem tud már tenni.
November végén nyílik meg a grönlandi főváros repülőterének első olyan futópályája, amely már Amerikából vagy Európából érkező nagy gépeket is képes lesz fogadni. 
