|
| Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke és Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke sajtótájékoztatóra érkezik. (Forrás: MTI/EPA) |
Vezető testület helyett csúcs-hegyek
Csak idén itt volt a hosszúra nyúlt görög válság, most a menekültválság, és közben az ukrán probléma. Tulajdonképpen nem is feltétlenül kellene ezeknek válsággá alakulnia: ha időben kezelnék, megrekedhetne a probléma szintjén is, és már akkor meg lehetne őket oldani. Itt van például a görög ügy: amikor a Sziriza kormányra kerülése után látszott, hogy nem működnek együtt, szinte automatikusan felléphettek volna úgy Cipraszékkal, ahogy ezt július 1-én tették. Gyorsan megoldódott volna az egész, nagy drámák nélkül.
A sok csúcs azért van, mert nincs egy, a tagállamok által előre felhatalmazott államok fölötti szerv, amely bizonyos határokon belül önállóan döntéseket hozhatna. Ezért aztán ha bármi zűr van, össze kell szaladnia a 28 nemzetállam vezetőjének, és összehozni egy közös megoldást. Ami eleve matematikailag lehetetlen, olyan nincs, hogy mind a 28-nak jó legyen egy megoldás. A parlamentek is úgy hoznak döntést, hogy a legtöbb esetben elég, ha a képviselők fele mond igent, esetenként a kétharmadának kell rábólintania, de olyan nincs, hogy az összesnek.
Magunknak csináljuk a válságokat
Úgy tekinthetjük tehát, hogy az EU az állandó csúcsokkal végülis saját mechanizmusának válságát tárgyalja egyfolytában. Csak a nemzeti vezetőknek van tényleges hatalom a kezében, a közös szervezetnek nincs, és ez így értelemszerűen működésképtelen. Amikor már nagyon ég a ház, mint a görög ügyben 5 hónap után, akkor végül a legnagyobb szava dönt, aki nem más, mint a német kancellár, pontosabban a német kormánykoalíció (a görög ügyben erős nyomás nehezedett rá a koalíciós partnerek, sőt saját pártja részéről is).
A következő csúcson megint Merkel lesz a főszereplő, valamint 8 másik vezető, a téma pedig az általunk lezárt határ miatti balkáni menekülthelyzet, ami igen könnyen veszélyessé válhat. Az előző csúcs is a menekültkérdésről szólt, de nem ért el érdemi eredményt. Ugyanakkor az utolsó pillanatban összekapja magát a szervezet, ahogy a görög ügyben is tette, és ahogy a menekültügyben is nyilván tenni fogja, ami azt jelenti, hogy életképes az EU, de csak a végső veszedelem tudja kikényszeríteni az ésszerű működést.
Egyszerűbb volt
A korábbi EU, amikor még csak 15 tag volt, sőt még közös valuta sem volt, értelemszerűen egyszerűbben működött. Akkor elég volt, ha néha tartottak egy csúcsot valami szép kisvárosban, baráti légkörben, és leginkább az volt a téma, hogyan fejlődjön tovább az unió. Nem voltak világméretű kihívások, a hidegháború időszakában mindent Amerika és a Szovjetunió intézett, a Jelcin-érában pedig Amerika egyedül.
Euró híján nem volt még egymás zsarolásának lehetősége, ha egy ország túlköltekezett, nyomtathatta és inflálhatta a valutáját. Az NSZK, majd az egységes Németország jó hírnek örvendett, de odáig nem jutott, hogy a fél világ meg akarja rohanni, ezt akkori politikusai nem is hagyták volna, és akkor a határok kérdése is egyszerűbb volt: csak zárt nemzeti határok voltak, és ezt mindenki komolyan is vette.
Csak egy megoldás van
Az integráció azonban továbblépett, a közösség kibővült, csakhogy az ehhez szükséges közös, nemzetek feletti intézményrendszert nem hozták létre. Lett közös pénz pénzügyminisztérium és költségvetés nélkül, lett határok nélküli övezet a külső határok szabályainak pontos tisztázása nélkül, és az EU, mintha egy önálló nagyhatalom lenne, beleavatkozott az ukrán kérdésbe, és ezzel csak egy újabb válságot kreált magának.
A szervezet addig nem fog tudni továbblépni, és kikerülni a válságok véget nem érő sorozatából, amíg létre nem hozza azokat az intézményi kereteket, amelyekkel működőképes egy valutaunió, egy határmentes zóna vagy egy külső országok konfliktusaiba beleavatkozó politikai nagyhatalom.
Bóka János számolt be róla. 
