|
| Felvonuló katonák az Országháznál. (Fotó: MTI) |
Múlt szerdán egy német férfi meggyilkolt kilenc, migrációs hátterű embert a nyugat-németországi Hanauban egy vízipipa bárban, aztán édesanyjával és magával is végzett. Búcsúlevélben rasszista, szélsőjobboldali nézeteket is megfogalmazott. Azt írta, hogy a német nép kimagaslik a többi közül, majd felsorolt több mint kéttucatnyi államot, amelyeket szerinte el kell pusztítani.
Egy tömeggyilkosság anatómiája
Másnap Földi László, a külső hírszerzés egykori műveleti igazgatója - akinek saját rovata van a kormány félhivatalos lapjában - a magyar állami tévé reggeli műsorában kifejtette, hogy "a gyilkos a normalitás védelmében, önvédelmi reflexből ölt." Bayer Zsolt, a kormányzat egyik szócsöve két hónapja fejtette ki, hogy „mennyire fog megint mindenki csodálkozni, amikor nagyon közelről, olyan ponyvaregényes kéztartással szét lesz lőve a kibaszott fekete meg muszlim pofájuk ezeknek.”
Igen, ez már az a világkép, amelynek keretében tavaly tavasszal az új-zélandi Christchurch városában Brenton Tarrant 51 muszlimot lemészárolt. Avagy a norvég Anders Behring Breivik, aki 2011-ben 77 baloldali fiatalt lőtt le. Ahogyan a másik oldalon „magányos farkasként” számos iszlamista merénylő is több terrorcselekményt hajtott végre az elmúlt években Németországban, Dániában, Belgiumban, Franciaországban, vagy az Egyesült Királyságban.
Revízió és háború
Valóban, a 2008-as globális pénzügyi válságot követően a szemünk előtt mállik szét a második világháború után felépített gazdaság-politikai szuperstruktúra. A nemzeti érzések világszerte robbanásszerűen erősödnek, Indiától Brazíliáig és az Egyesült Államoktól Magyarországig. A Pew Research közvéleménykutató 2 hete közzétett kutatása szerint a NATO tagjai közül legmagasabb arányban hazánk lakosságának 67 százaléka állította, hogy a szomszéd országok területének egy része valójában hozzánk tartozik. A második legmagasabb arányt a hazánkkal jelenleg stratégiai szövetségben álló Törökország esetében mértek, 58 százalékkal – a másik stratégiai partnerünk, Oroszország esetében ez az arány 53 százalék.
Természetesen semmi gond nincsen a nemzeti érzésekkel, amíg azokat hazaszeretetként írhatjuk le. De napjainkban már mintha átestünk volna a ló túlsó oldalára, és egyre inkább szembesülhet támadással az, aki a más országokkal való együttműködés mellett kardoskodik, mert az állítólag aláássa a szuverén nemzeti döntéseket.
Az etno-nacionalizmus pályája
Hazánk úttörőnek bizonyult az EU-ban azon autokrata modell kialakításában, amelyben az állampárttá váló kormányzó párt a haveri és hűbéri kapitalizmust ötvözte a szélsőséges, etno-nacionalista retorikával. Holott nyilvánvaló, hogy a túlzásokba esett magyar nacionalizmus is nélkülözhetetlen volt egy évszázada Trianon szörnyűségének bekövetkeztéhez. Ahhoz a békerendszerhez, amelynek revíziója aztán a hazai nacionalizmus fő küldetése lett a két világháború között, és amely küldetés a nemzetet Hitler szekeréhez kötötte – ez pedig aztán a doni katasztrófához és a holokauszthoz vezetett.
Az osztrák zsidó értelmiségi, Stefan Zweig érzékletes írja le „A tegnap világa” című művében, hogy milyen erők robbantották föl Európa gazdag, csodálatos civilizációját a múlt század elején. Először gazdaságilag, majd politikailag ásták alá a kontinensünket azok az erők, amelyek a saját identitásukat kizárólag nemzeti keretrendszerben élték meg, gyakran hamis és csalfa történelmi tudathoz kötve magukat. A folytatást már ismerjük.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
