Tegnap lezajlott a brit konzervatív párt parlamenti frakciójának utolsó szavazása, melynek során Theresa May és Andrea Leadsom maradtak versenyben. Kettejük közül a párt 150 ezres tagsága választja ki a miniszterelnököt, ők a nyár folyamán szavazhatnak, szeptember 9-én lesz eredményhirdetés. A folyamat felgyorsulhat, ha valamelyik jelölt visszalép, de erre nem sok esély van, mindketten elég elszántnak tűnnek.
Most nem a nép dönt
A választás messze nem a népakaratot fogja tükrözni, mivel a 150 ezer párttag csak nagyon kis szeletét képviseli a nagyjából 45 millió szavazópolgárnak. Többnyire 50 fölöttiek, jórészt középosztálybeliek, nagy többségük férfi. Mondhatnánk, élből Brexit-pártiak, és pont ettől lehet izgalmas a verseny: hiába volt az esélyesebbnek tartott Theresa May támogatottsága sokkal nagyobb a parlamenti frakcióban, a párttagság véleménye ettől erősen eltérő lehet.
Theresa May a kampány során az Európai Unióban maradást támogatta, igaz, nem túl harsányan. Andrea Leadsom kilépés-párti volt, viszont 2013-as kijelentései arra utalnak, hogy nézetei nem túl rég változtak. Kérdés, hogy a párttagság mennyire fanatikus Brexit-párti, és mennyire számít nekik az, hogy melyik jelölt melyik oldalon állt a kampányban.
A hölgyek
A két hölgy egyaránt a jelenlegi kormányzathoz tartozik, de ami döntő eltérés, hogy Theresa May igen régóta van jelen a politikában, 1997 óta parlamenti képviselő és 2010 óta belügyminiszter, míg riválisa csak 2010-ben jutott a parlamentbe, és csak két éve van a kormány közelében energiaügyi poszton, ami névleg miniszteri funkció, de nem jelent kormánytagságot, leginkább a mi államtitkári funkciónkhoz hasonlítható.
Ebből adódóan Theresa May kormányzati tapasztalata sokkal nagyobb, és kemény belügyminiszter hírében áll, ennyiben össze szokták vetni az egykori Vasladyvel, Margaret Thatcherrel. Most amúgy is feléled a Vaslady-romantika, mivel újra női miniszterelnök lesz, de azért is, mert sokan úgy érzik, az ország olyan nehéz helyzetben van, hogy csak egy olyan karizmatikus vezető képes ezen úrrá lenni, mint Margaret Thatcher volt.
A Vaslady szelleme
A helyzet viszont meglehetősen eltér az 1980-astól, amikor a Vaslady színre lépett. Akkor az ország gazdasági nehézségekkel küzdött, le kellett építenie veszteséges iparágakat, mint a szénbányászat (akkor még nem volt olyan súlyos a környezetvédelmi érv), és egyensúlyba kellett hozni a költségvetést. Emellett Thatcher az ország akkor még sokkal nagyobb súlyával és erejével Ronald Reagan frissen megválasztott amerikai elnök mellé állt, hogy együtt kétvállra fektessék a fő ellenséget, a Szovjetuniót. Sikerült is nekik.
A mai Egyesült Királyság ezzel szemben sokkal izoláltabb, sőt a jelenlegi válság lényege épp az, hogy izolálja magát. Az Amerikával való kapcsolat sem olyan fényes, mint akkor, hisz pont most, a Brexit-válság idején kötöttek bele az ország utolsó katonai fellépésébe, az Amerikával vállvetve folytatott iraki hadjáratba. Európával pedig most szakít az ország, hisz pont ez a válság lényege: az új miniszterelnöknek kell a tervek szerint levezényelnie az EU-kilépést, és megpróbálni olyan pozíciót kiharcolni, hogy úgy lépjenek ki, mintha bennmaradnának, legalábbis kereskedelmi téren.
Nem leányálom
A feladat meglehetősen hálátlan, mert előfordulhat, hogy egyszerre kell majd szembenézni a nép és Európa haragjával, és roppant nehéz olyan megoldást találni, amit a többség elfogad. Ha Európa feltételeit elfogadja, olyan, mint ha ki sem lépnének, és akkor a Brexit-pártiak hőbörögnek, ha megmakacsolja magát, akkor a bennmaradás-pártiak fogják utálni és ráadásul még komoly gazdasági sokk is következhet. És ha mindez nem elég, van rá esély, hogy a most következő miniszterelnöknő úgy vonulhat a történelembe, hogy regnálása alatt esett szét a 300 éves Nagy-Britannia, azaz az angol-skót unió.
A blue chipek vegyesen teljesítenek. 
