Sokkal inkább tele, mintsem üres a pohár – talán így lehetne a legjobban megfogalmazni az érzéseket a magyar olimpiai csapat tokiói szereplése után. A hat arany-, hét ezüst- és hét bronzérem tulajdonosai – illetve hazatérő csapattársaik – méltó ünneplést kaptak, a premizált olimpiai helyezéseket (1.–8.) megszerzőknek a dicsőség mellett 2,39 milliárd forintnyi, az állam biztosította összjutalom jár, az érmesek pedig életjáradékot is kapnak 35. évük betöltése után. Csipes Tamara 107,2, Kozák Danuta és Milák Kristóf 100-100 millió forintos jutalmával a három „dobogós” a premizálási listán.
Sok? – merülhet fel bennünk. Mihez képest? – kérdezhetjük. Az átlagfizetéshez? Egy sportolói karrierbe beletett iszonyatos mennyiségű időhöz, munkához és áldozathoz? Mi a viszonyítási alap? A magyar olimpiai aranyérmesek, dobogósok jutalmazása az elérhető – közel sem teljes – adatok szerint világszinten nézve is a magasak közé tartozik, mint ahogy a sportolói támogatásrendszer, maga a sporttámogatási rendszer is igen erős, hiszen a kormány stratégiai ágazatnak tekinti a területet.
Hol a viszonyítási pont?
Pont a sporttámogatás nyíltan kimondott stratégiai szerepe miatt érdekes, hogy az ötkarikás szerepléssel kapcsolatban hasonló viszonyítási problémákkal küszködünk, mint a jutalmazásnál. Megint csak: mi a viszonyítási alap? S mi volt az elvárás?
A Magyar Olimpiai Bizottság aranyérmesekre vonatkozó vagy éremtípusokra lebontott prognózist nem publikált. A legrészletesebb elérhető előrejelzés a 2019. júliusában kiadott volt: ebben a MOB 13 érmet (és még 24 pontszerző helyet) várt, és ezt a konzervatív becslést kommunikálta a későbbiekben a szervezet elnöke, Kulcsár Krisztián is. Hogy miért nevezzük a becslést konzervatívnak? Azért, mert az eredményességet tekintve mélypontot jelentő 2008-as, pekingi játékokon (3 arany, 5 ezüst, 2 bronz) kívül 15 éremnél kevesebbet csak az 1896–1928 közti olimpiákon szerzett a magyar csapat.
Tegyük hozzá: a prognózis 2019-ben készült, amikor az ötkarikás kvalifikáció egy (nem is kis) része még hátra volt, a koronavírus-járványról pedig még senki sem hallott. Ez nyilván a becslést is „óvatossá” tette. Nem lehetett még tudni, mekkora lesz a magyar küldöttség létszáma, nem tisztult ki teljesen a kép, illetve azzal senki sem tervezhetett, hogy halasztott olimpiával és ötéves olimpiai ciklussal kell számolni, amely egyes versenyzőknek hátrányos lesz (elsősorban Hosszú Katinkát érinthette érzékenyen a halasztás és a versenylehetőségek csökkenése), mások viszont berobbanhatnak (gondoljunk a hegyikerékpárban bravúros 4. helyet szerző, csupán 19 éves Vas Kata Blankára). Később meg az indokolhatta az óvatosságot, hogy a pandémia hatásait is nehéz volt felmérni – akadtak sportágak, amelyben a teljes erősségű nemzetközi mezőny 2019 óta nem találkozott.
A MOB éremprognózisa (zárójelben a Tokióban nyert érmek)
- 1 atlétika (0)
- 1 cselgáncs (1)
- 4 kajak-kenu (6)
- 1 sportlövészet (0)
- 4 úszás és nyíltvízi úszás (3)
- 1 vívás (3)
- 1 vízilabda (2)
A MOB nem számolt birkózásban (1 arany, 1 ezüst), karatéban (1 bronz), öttusában (1 bronz) és vitorlázásban (1 ezüst) éremmel 2019-es prognózisában. Ugyanakkor mind a négy sportágban számított 4–6. helyezésre, illetve a birkózás esetében helyezésekre.
Számmágia: nem csak magyar időtöltés
A megszerzett érmeket, helyezéseket valóságos Rubik-kockaként lehet forgatni, az más kérdés, hogy ki tudjuk-e rakni a képet. Egymásnak ellentmondó állítások sora igaz egyszerre, és ezzel aztán egy értékelés során is lehet zsonglőrködni. A legjobb magyar éremtermés a kétezres években. A második legkevesebb magyar arany 1980 óta. A legtöbb olimpiai pont a kétezres években. A valaha volt második legrosszabb, 15. helyezés az éremtáblázaton. Mind a négy állítás igaz.
Az ehhez hasonló bűvészkedés nem magyar sajátosság: az olimpiai éremtáblázaton az aranyérmek szerint rendezik sorban az országokat (ha nincs arany, akkor ezüst-, majd bronzérmek alapján), de amikor 2008-ban Kína a Szovjetunió felbomlása óta domináns Egyesült Államok elé került ebben a rangsorban, az amerikaiak gyorsan elkezdtek az összes éremmel számolni saját közönségük előtt, mivel abban ők voltak a jobbak. Most ilyesmire nem volt szükség, az amerikaiak az utolsó versenynapon egy arannyal megelőzték a kínaiakat (és szokás szerint jóval több érmük volt).
Vagy gondoljunk a népességarányos alternatív olimpiai táblázatokra, melyeken Magyarország kis népességű, óriási sporttradíciójú országként kiemelkedően szerepel (most is 10. volt)! Ez erősen torzít a miniállamok és kis országok felé és képtelenséggé teszi a nagy népességű országok esetében a jó helyezés elérését az alternatív tabellán. Magyarország 487 488 lakosára jut egy tokiói érem, az Egyesült Államoknak a hasonló arány eléréséhez 683 érmet kellett volna nyernie. Az amerikaiak 268 olimpiai számban indultak, a sok sportágban fennálló létszámkorlátozásokat figyelembe véve képtelenség a magyarokéhoz hasonló arányt elérni. Lehet, jobb képet kapnánk, ha a delegáció létszámát és az érmeket vetnénk össze? A magyar csapatba 175 főt nevezett a MOB, a „termés” 20 érem (8,75 sportolóra jut egy érem), az amerikaiak esetében ez 613 sportoló és 113 érem (5,42 sportolóra jut egy érem). A számolgatás a végtelenségig folytatható.
Szóval, hogyan értékelhetjük az egymásnak ellentmondó, ám releváns adatsorokat? Valóban egészen kiváló szereplés volt a tokiói? Vagy a „csak” hat aranyérmet, az éremtáblázatot nézzük? Ne feledjük: egy-egy versenyszámban tizedmásodpercek, pontok, apró gólok dönthetnek. Pár tized ide, pár jobban sikerült lövés oda, és máris egy teljesen más tábla jöhetne létre – s teljesen más következtetéseket vonhatnánk le. A közvélemény nem volt csalódott: a BOK-csarnokban ünneplő szurkolók fogadták a Japánból hazaérkezőket.
Érdemes néhány semleges prognózissal is összevetni a tokiói „termést” a MOB előrejelzése mellett. A világ egyik legnagyobb sportadat-szolgáltatója, a Gracenote 9 arany-, 10 ezüst- és 9 bronzérmet, tehát 28 dobogós helyezést várt a magyar küldöttségtől, az összes megszerzett érem alapján a 11. helyre pozícionálta azt. A magyar csapat nyolc éremmel és három hellyel maradt el ettől. A Financial Times 16 érmet jósolt a magyaroknak, ezt néggyel sikerült felülmúlni. Az AP hírügynökség kilenc arany-, öt ezüst- és nyolc bronzérmet tippelt, éremszámban közel járt (22 helyett 20 lett végül), az aranyak tekintetében viszont nagyon optimistának bizonyult. Tegyük hozzá, a szakírók rangsorai alapján elkészített prognózisban Szilágyi Áron, Milák Kristóf, Kopasz Bálint, Lőrincz Tamás és a női kajak négyes aranyérmét „telibe kapták”, csakúgy, mint Milák Kristóf, Lőrincz Viktor és Siklósi Gergely ezüstjét vagy a két vízilabdacsapat és Tóth Krisztián bronzát. A Fivethirtyeight előrejelzését – mely az előző három nyári játékokon mutatott szereplésen alapult – három éremmel sikerült felülmúlni.
Erre mondják: ettől sem lettünk sokkal okosabbak.
A legközelebb alighanem akkor jutunk tán egy valamennyire torzításmentes kép kialakításához, ha az 1996 óta eltelt időszak eredményei közé illesztjük be a mostaniakat. Miért ez a határvonal? Mert egyrészt a Szovjetunió, majd Jugoszlávia szétesésével ekkorra alakult ki (nagyjából) a mostani „sportföldrajz”, másrészt míg az 1992-es olimpia remek szereplése inkább az államszocialista éra „kifutása” volt, az atlantai szereplést már nagyban befolyásolták a rendszerváltással megváltozó viszonyok sportban és annak finanszírozásában.
Ott, ahol eddig
Az elmúlt 25 évben a magyar küldöttség egyszer sem szerzett nyolcnál több aranyérmet az olimpiákon (átlagosan 6,86 arany volt a „termés”), 16,8 volt az átlagos éremszáma, az éremtáblázaton elfoglalt helyezéseinek átlaga pedig 13,6. Ebbe a sorba elég szépen belesimul a tokiói 6 arany, 7 ezüst, 7 bronz, 20 érem és 15. hely. Kevesebb arany, több érem, az éremtáblázaton pedig Magyarország a szokásos helyén van, a 11.–15. között. Az összes kiosztott érem 1,85 százaléka került a magyarokhoz, a legutóbbi hat olimpia közül négyszer a 1,83–1,875 százalék közötti sávba esett ez a mutató. Az érmek több mint két százalékát legutóbb Atlantában sikerült megszerezni, 1932 és 1992 között mindig három százalék fölötti volt a magyar csapat jussa. A csúcspont természetesen Helsinki, a megnyerhető érmek több mint 9 százalékával.
Az 1996-os játékok óta nem látott szintre emelkedett a pontszerző (1–6.) olimpikonok száma, tizenkét sportág képviselői fértek be az első hatba, ez jókora javulás Rióhoz képest, és arra utalhat, szélesedett a kiugró eredményt elérni képes versenyzők köre. A 42 pontszerző többségét a kajak-kenu válogatott (12) és az úszóválogatott (11) adta, s az érmesek között is a kajakosok domináltak (3 arany, 2 ezüst, 1 bronz). A tokiói magyar eredményességhez hozzájárult, hogy előnyösen változtak a kajak-kenu versenyek szabályai, egyes és kettes számokban már nem egy, hanem két egység indulhatott országonként, így születhetett férfi kajak egyes 1000 méteren kettős magyar siker. S ha már változások: a karate a házigazda japánok kérésére tett „villámlátogatást” az olimpián (2024-ben már nem lesz a programban), s Hárspataki Gábor révén magyar versenyző is a dobogóra állhatott; az ezüstérmet szerző vitorlázó, Berecz Zsombor hajóosztálya (finndingi) pedig szintén lekerül a programról.
Egyelőre azt mondhatjuk el, hogy a sportba áramló rengeteg állami pénz egy élesedő konkurenciaharcban – Tokióban minden korábbinál több, 93 ország szerzett érmet – nagyjából ugyanazon a szinten tartotta a magyar csapat olimpiai eredményességét. Atlanta óta Magyarország csak egyszer szerepelt az éremtáblázaton a legjobb tíz ország között – 1928 és 1992 között mindig top tízes volt –, kérdés, három év múlva, Párizsban lesz-e esélye erre.
A 2010 óta tartó sporthátszél eredményeinek a francia fővárosban már látszania kellene. Kulcsár Krisztián, a MOB elnöke elégedetten értékelte a szereplést, megítélése szerint Tokióban „minden befelé pattant a kapufáról”, az éremesélyesek nagy része jól teljesített. A számvetés ősszel következik.
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek
A puding igazi próbája – a sportéletre költött összegek „lecsapódása” – várhatóan a 2024-es, párizsi olimpia lesz. Míg Tokióban a csapat nagy része a kilencvenes években született versenyzők közül került ki, Párizsban papírforma szerint már jönnek a kétezresek is, méghozzá jóval nagyobb számban, mint most. Az épp lezárult olimpián a csapat közel 14 százaléka született 2000-ben vagy később.
Ezen sportolók karrierje már szinte végig a mostani sportfinanszírozási rendszerben zajlott: 2010-ben még kisgyerekek voltak, magas szintű versenyzői pályafutásuk a 2011-től a tao-rendszerrel, illetve rengeteg infrastrukturális fejlesztéssel megtámogatott sportélethez kötődött. Azaz olyan „sporthátszélben” bontakozhattak ki, amely idősebb társaiknak nem teljes mértékben adatott meg. A kilencvenes évek második felében születettekkel együtt (őket is serdülő- vagy juniorkorban érintette a változás) ők alkotják majd a párizsi olimpiai csapat derékhadát.
A kétezres években született versenyzők várható beérése mellett az olimpiai helyszín is kedvező, hiszen három év múlva nem tengerentúli játékokra kerül sor, a magyar csapat tagjai saját földrészükön, saját időzónájukban szerepelnek. Meglepő – és kellemetlen – lenne, ha nem felfelé ívelne a magyar sport egyik „kirakatát” jelentő ötkarikás delegáció teljesítménye. Ebben az esetben kérdések vetődnének fel a megnyíló lehetőségek kihasználásával, a sportba befolyt óriási összeg hasznosításával, a szakmai és sporttudományos programokkal, illetve az olimpiai változásokhoz (urban sportok nagyobb szerepe a programban, új sportágak megjelenése) történő alkalmazkodással kapcsolatban.
A szakmai szervezeteknek már most válaszokat kell keresni. Fényesen csillog a tokiói húsz érem, ám vannak kérdőjelek. A legnagyobb közönséget vonzó olimpiai alapsportágak közül atlétikában nem szerzett pontot a küldöttség, és közeleg a budapesti rendezésű, 2023-as világbajnokság. Szertornában egy női versenyzőt (Kovács Zsófia összetettben kimondottan jól szerepelt) sikerült kvalifikálni, a férfiak 1924 óta először képviselet nélkül maradtak, csak a ritmikus gimnasztikázó Pigniczki Fanni a MOB által sem várt kvótaszerzésével lett tornasportokban kétfős a magyar delegáció, mely pontot nem szerzett. Egyetlen ökölvívó jutott el a tokiói játékokra, Gálos Roland első mérkőzésén megsérült és vereséget szenvedett.
E három sportágban – illetve torna esetében sportágcsaládban – összesen 253 érmet osztottak ki, ez az olimpiai dobogós helyek több mint 23 százalékát jelenti. A programra újonnan felkerülő, és 2024-re is maradó sportágak, illetve számok közül (3x3-as kosárlabda, sportmászás, szörf, gördeszkázás) egyikben sem volt magyar képviselet. Párizsban érkezik a programba a breaktánc, a fiatal közönség körében imázs- és relevanciaproblémákkal küszködő olimpián a jövőben várhatóan egyre több szerepet kapnak az „újhullámos sportok” – ehhez pedig alkalmazkodni kell.
Az olimpiával kapcsolatos összefüggéseket kutatók szerint a következő faktorok játszanak főszerepet az ötkarikás szereplésben: az ország gazdagsága, népessége, sporttradíciója, politikai berendezkedése (és az, hogy a kormány presztízságazatnak tekinti-e a sportot), illetve a hazai pálya előnye (ez bizonyos fokig igaz arra is, ha saját éghajlatán, földrészén, időzónájában versenyezhet egy delegáció). A sporttradíció hatalmas, a kormányzati sporthátszél már több mint egy évtizede adott, Párizsban nem kell más kontinensre utazni, viszonylag közeli olimpia következik. Hogy szignifikánsan jobb lesz-e Tokiónál, az a magyar sportélet vizsgájának, a (több) ezermilliárd, sportra költött forint megtérülési próbájának is tekinthető. Ha nem így történik, akkor az állami Krőzus pénze a szinten tartásra volt elég.
