Nagyjából két hete az Ukrajna (és környéke) felett zajló légiháború eseményeit elemző cikkünkben még arról írtunk, hogy megtörténhetett a britek által átadott Storm Shadow cirkálórakéták első bevetése, de a részletek még elég homályosak voltak. Mára már világos: a Storm Shadow-k megérkeztek Ukrajnába. De mit jelent ez a közeljövőre és a kicsit távolabbi jövőre nézve? Néhány orosz célpont pusztulása mellett várható-e stratégiai fordulat ezektől az új fegyverektől?
Az elmúlt hónapokban egyértelművé vált, hogy az ukrajnai háború egy hosszú, felőrlő küzdelem lett, amelyben nem a manőverező hadviselés, a gyorsan mozgó tankhadoszlopok és hasonlók lesznek a döntő tényezők, hanem a szemben álló felek gyalogsága, illetve még inkább a szemben álló felek tűzereje. Ennek csak az egyik része a hagyományos, legfeljebb pár tíz kilométer hatótávolságú „csöves” tüzérség, tehát az aknavetők, ágyúk, tarackok, önjáró tarackok és rakéta-sorozatvetők világa. Ezek elsősorban a taktikai szinten befolyásolják a háború állását, azaz egyes ellenséges állások, járművek, egységek ellen bevethetők, és segíthetnek elérni a szárazföldi egységek céljait.
Messzire érő fegyverek
A nagyobb hadműveletek sikerét, valamint a háború stratégiai menetét azonban elsősorban nem ezek a rendszerek befolyásolják, hanem azok az eszközök, amelyek lehetővé teszik a frontvonaltól távolabb, 50-100, vagy akár több száz kilométeres mélységben található célpontok támadását. Ezek lehetnek az ellenség hadviselési képességeit közvetlenül befolyásoló célpontok, mint lőszer- és üzemanyagraktárak, parancsnoki központok, légvédelmi rendszerek, repterek, illetve olyanok, amelyek áttételesen teszik lehetővé a háború megvívását, mint a gyárak, energetikai létesítmények, logisztikai útvonalak és központok, olajfinomítók és így tovább.
Tavaly februárban a háború új szakaszba lépésekor Oroszország az ilyen célpontok támadásának képességében messze-messze Ukrajna előtt járt. Az orosz haderőnek a szintén sokszoros fölényben lévő, de az ukrán légvédelem által néhány nap után erősen korlátozott tevékenységre kényszerített légierején kívül is számos eszköz állt a rendelkezésére, hogy messze a frontvonal mögött támadjon ukrán célpontokat. Oroszországnak a HIMARS-hoz hasonló, ám annál egyébként nagyobb hatótávolságú és nagyobb robbanóerejű rakétákkal felszerelt nehéz rakétavetők, a Tornado-S-ek, Iszkander és más ballisztikus rakéták, levegőből és hajókról indítható, különféle cirkálórakéták is rendelkezésére álltak.
Ezzel szemben az ukránoknak néhány, a Tornadóhoz hasonlóan a szovjet BM-30 Szmercs továbbfejlesztésével született Vilka-M rakétavetője, a szovjet időkből maradt néhány tucat elavult Tocska-U ballisztikus rakétája, illetve a szolgálatba sem állított, de néhány kísérleti példányban létező Hrim-2 ballisztikus rakétája volt készleten. Ez azt jelentette, hogy míg az ukránoknak gyakorlatilag az ország egész területén kellett orosz csapásokra számítaniuk, addig az oroszok a frontvonal mögötti 20-40 kilométer mögött szinte teljes biztonságban tudhatták magukat.
Ezért is szólt – képletesen és a szó szoros értelmében is – akkorát a nagyjából 80 kilométer maximális hatótávolsággal rendelkező GMLRS rakétákkal ellátott HIMARS-rendszerek megérkezése ukrán oldalon. Emlékezhetünk tavaly nyárról arra az időszakra, amikor naponta több hír is érkezett a front mögötti orosz lőszer- és üzemanyagraktárak elleni csapásokról. Mint akkor is megírtuk, ez komoly hatással volt a háború menetére, az orosz logisztikai rendszerek ugyanis nem voltak felkészülve arra, hogy ellássák a fronton harcoló egységeket úgy, hogy 80-100 kilométeres távolságból már vonaton nem, csak teherautókkal szállíthatták a készleteket. Nem véletlen, hogy a még a HIMARS-ok előtt, a tüzérségi gőzhenger taktikájával elért orosz győzelmeknek (például Popaszna és Szeverodonyeck bevétele) vége szakadt, és azóta sem értek el ilyet.
Azonban, ha komoly veszteségek elszenvedése után is, az oroszok azért szépen lassan alkalmazkodtak a HIMARS jelentette fenyegetéshez. Minden erősségük mellett ugyanis a GLMRS rakéták azért messze nem csodafegyverek. Korlátozott hatótávolságuk mellett például robbanófejük sem túl nagy, így például egy a földbe ásott betonépítményben már nem sok kárt tudnak tenni. Az orosz légvédelem is összekapta magát, és a nagyobb teljesítményű radarok kisebb hatótávolságú (például Pancir) rendszerekkel való kombinációja, illetve szoftverfrissítések után már valamilyen százalékban képes leszedni a beérkező GMLRS rakétákat. A legjobb védelemnek azonban a távolság és a szétszóródás bizonyult: a nagyobb raktárakat és fontosabb parancsnoki központokat az oroszok kívül tartották a veszélyes zónán, azon belül pedig mind a készleteket, mind az egységeket igyekeztek kisebb, nehezebben felfedezhető, és egy GLMRS rakétát nem feltétlenül „megérő” részekre bontva elhelyezni. Ez ugyan kompromisszum volt, hiszen például ezért sem tudtak az oroszok egy igazán nagy offenzívát indítani a télen (hiszen a front egy rövid szakaszán indított, átütő erejű támadáshoz a front mögött összevont nagy csapattestek és bőséges készletek kellenek), de elfogadható szinten tartotta az orosz veszteségeket és harci képességeket is.
Nem véletlen, hogy a modern nyugati harckocsik és harci repülőgépek mellett Volodimir Zelenszkij és a kijevi vezetés más tagjai is leginkább nagyobb hatótávolságú fegyvereket kértek a Nyugattól. A legtöbbször a HIMARS-szal kompatibilis, de akár 300 kilométeres hatótávolságra is képes ATACMS rakéták merültek fel, de ezek átadását az Egyesült Államok egyelőre következetesen megtagadta.
Viharfelhők Kelet-Ukrajna felett
E kontextusban nagy szó tehát a brit Storm Shadow-k érkezése. Ezek a levegőből indítható, részben „lopakodó” képességekkel is bíró cirkálórakéták ugyanis akár 550 kilométeres távolságban lévő célpontokat is képesek támadni. Ez a jelen helyzetben azt jelenti, hogy az ukránok Ukrajna 2014-es határai között bárhol le tudnak csapni velük (és persze elvben a nemzetközileg elismert orosz határokon mélyen túl is elérhetnének célpontokat, de más nyugati fegyverekhez hasonlóan az átadás feltétele volt, hogy orosz területek ellen nem vethetők be).
A Storm Shadow sok tekintetben a GLMRS rakétáknál is sokkal félelmetesebb fegyver. Annál jóval nehezebb, 450 kilogrammos, kétfázisú robbanófeje megerősített struktúrák ellen is hatékony; mivel alacsonyan, manőverezve repül és mind formája, mind borítása csökkenti a radarok általi észlelhetőségét, a légvédelmi rendszereknek nehezebb dolga van vele.
Vannak azonban hátrányai is, elsősorban az ára, amelyet nagyjából 2,5-3 millió dollárra becsülhetünk (szemben egy GLMRS rakéta 100 ezer dollár körüli árával). A készletek és a gyártási kapacitások is jóval korlátozottabbak, az Egyesült Királyságnak nagyjából 800-1000 darabja lehet, a gyakorlatilag azonos konstrukciójú francia SCALP-ból pedig körülbelül fele ennyi lehet raktáron, jelenleg párszáz darabnál többet biztosan nem tudnak gyártani sem. Egyértelmű, hogy e rakétákat egy-egy egységre vagy tüzérségi állásra, egy kisebb raktárra nem éri meg kilőni, de így is találhatnak az ukránok bőven csábító célpontokat. Kérdés, mennyit hajlandók átadni az ukránoknak a britek, illetve a franciák – ha a készleteik tizedét, akkor egész más a helyzet, mint ha mondjuk készleteik felét.
További korlátozó tényező, hogy a Storm Shadow-kat csak az ukrán légierő Szu-24-es gépei tudják kilőni, márpedig e típusból már nem sok maradt, és a még meglévő példányok is sok karbantartást igényelnek. Az is kérdés, hogy a repülőgép szovjet rendszereivel valahogy összebuherált rakéták vajon minden képességüket megőrizték-e, vagy csak valamilyen „csökkentett módban” használhatók-e.
De minden korlátozó tényező mellett a Storm Shadow-k ukrajnai megjelenése mégis nagy fejleménynek tekinthető. Hirtelen ugyanis már nincs biztonságos hely az oroszok számára a megszállt ukrán területeken, minden értékes célpont potenciálisan veszélyben van. Ez egyrészt konkrét veszteségekkel fenyegeti az orosz haderőt, de ennél is fontosabb, hogy újabb nehéz döntések meghozatalára kényszeríti vezetőit. A Storm Shadow nem csodafegyver, lehet ellene védekezni, de ez megint csak kompromisszumokkal jár.
Az oroszok megtehetik, hogy a legértékesebb célpontokat erős légvédelemmel veszik körül, de ezek sem biztos, hogy 100 százalékban képesek semlegesíteni a beérkező rakétákat, másrészt az áthelyezett rendszerek hiányozni fognak a frontvonal környékéről vagy éppen az „orosz” orosz célpontok védelméből (erről majd bővebben később). Megtehetik azt is, hogy tovább osztogatják készleteiket és parancsnoki központjaikat, de ez további logisztikai nehézségeket jelentene. Végül pedig akár azt is megtehetik, hogy „bevállalják” a Storm Shadow-k okozta veszteségeket, csakhogy ez a konkrét pusztítás mellett a morálban is komoly károkat okozhat. Nem véletlen, hogy minden új nyugati fegyver érkezésekor az oroszok gyorsan (néha túl gyorsan, még az adott eszköz Ukrajnába érkezése előtt) hírül adják, hogy megsemmisítettek belőle egy-két darabot, nagyon nem jó ugyanis a harci szellem szempontjából, ha a katonák egy ellenséges eszköztől legyőzhetetlen csodafegyverként kezdenek rettegni. (Ennek egy érdekes mellékszála a tény, hogy míg az oroszok minden Ukrajnának átadott HIMARS-rendszert már többszörösen elpusztítottnak jelöltek, addig a győzelmi jelentéseikbe a közel azonos darabszámban érkezett, ugyanazt a lőszert használó M270-es rendszerekből csak néhányat – annak a neve nem forog úgy közszájon, mint a HIMARS-é.)
Az mindenesetre biztos, hogy a Storm Shadow-k nehéz döntések meghozatalára kényszerítik majd az orosz hadvezetést, és ha nem is okoznak majd önmagukban akkora felfordulást a csatatéren, mint a HIMARS-ok (és M270-esek), akkor is jelentősen befolyásolhatják a háború további menetét, különösen a régóta tervezett és várt ukrán ellentámadásra tekintettel. Nyilvánvaló, hogy a mostanában az orosz utánpótlási rendszer elemeire mért csapások már a csatatér „alakításának” folyamatába illeszkednek, előre gyengítve az oroszok védekezési, ellentámadási képességeit.
Moszkva célkeresztben
Ráadásul nincsenek egyedül. Ukrajna ugyanis saját erőből is kiépített némi kapacitást messze az ellenséges frontvonal mögötti csapásokra. Ugyan a Kreml tornyáig jutó drónokról máig sem tudjuk biztosan, hogy honnan érkeztek és ki küldte őket, az Engelsz légibázison, illetve más, az ukrán határok közelében, valamint Fekete- és az Azovi-tenger kikötőinek közelében becsapódó drónokkal kapcsolatban biztosak lehetünk abban, hogy Ukrajna felől érkeztek, és esetenként komoly károkat is okoztak, például fontos olajipari létesítményekben.
Május 30-án aztán olyan történt, amire senki sem számított: nagyjából kéttucatnyi (az oroszok nyolcat ismertek el, a független híradások körülbelül 30-ról számoltak be), feltehetően ukrán gyártású UJ-22-es drón közelítette meg Moszkva délkeleti részét, legalább egyet pedig Putyin elnök Novo-Ogarjovói rezidenciájának közelében lőttek le (egyes hírek szerint az elnöknek is sietve kellett biztonságos helyet keresnie a támadás miatt).
A drónok ugyan nem okoztak – és méretük, sebességük miatt nem is nagyon okozhattak – nagy károkat, de a pszichológiai és egyéb hatások nem lebecsülendők. Egyrészt most már a háború mindennapjaitól eddig nagyrészt elzárt (Prigozsin szavaival élve, a „seggét rázó”) moszkvai elit sem érezheti magát teljes biztonságban, ahogy a főváros sokmillió lakója sem. Másrészt Putyin azt nem engedheti meg magának, hogy a várost védtelenül hagyja, tehát a már eddig is Moszkvába és Moszkva környékére, sőt egyes esetekben toronyházak tetejére telepített légvédelmi rendszerek mellé újak kellenek – amelyek természetesen máshonnan, például a fontos, Storm Shadow-hatótávolságba került kelet-ukrajnai stratégiai célpontok védelméből fognak hiányozni. Ráadásul egy nagyváros alacsonyan repülő légi eszközök elleni védelme igazi rémálom a légvédelem szempontjából, hiszen a magas épületek és a domborzati viszonyok miatt egy-egy légvédelmi eszköznek hatalmas „vakfoltjai” lehetnek, elfogadható védelemhez nagyon pontos tervezés és sok eszköz szükséges. (Az alábbi térképen például az látható lemodellezve, hogy mely területeken lehetne a domborzati és beépítettségi viszonyok figyelembe vételével érzékelni egy 100 méteren vagy annál alacsonyabban érkező tárgyat egy légvédelmi radar Kijevben.)
Az Engelsz légibázis rendszeres támadásával az ukránok máris elértek egy nagy győzelmet, ugyanis az ott állomásoztatott Tu-95-ös és Tu-22-es stratégiai bombázókat az oroszok a finn sarkvidék közelébe, a Kola-félszigeten található Olenya légibázisra telepítették át. Ezekről a gépekről indítják az oroszok ukrán célpontok felé a Kh-101-es és Kh-555-ös cirkálórakétáikat, méghozzá biztonsági okokból a Kaszpi-tenger felettről. Elég ránézni a térképre, hogy lássuk, ez bizony sokezer kilométer plusz repülést jelent ezeknek a régi, karbantartásigényes gépeknek, ennek minden plusz terhelésével.
Az ukránoknak pedig rengeteg plusz időt jelent a felkészülésre. Mivel ezek a nagy Tupoljevek nukleáris fegyverek bevetésére is alkalmasak, a NATO még békeidőben is folyamatosan figyeli mozgásukat (addig a szintig, hogy áthelyezik-e őket egy másik parkolóhelyre az adott bázison), most pedig minden rezdüléseket feljegyzik – és ez még könnyebben is megy a norvég és finn, immár teljes egészében NATO-határok közelében. Biztosak lehetünk benne, hogy ahogy e gépek a kifutópályára fordulnak, az ukrán hírszerzés és légvédelem már megkapja az értesítést, és innentől kezdve több órájuk van a felkészülésre, amíg a gépek a Kaszpi-tengerhez, majd rakétáik az ukrán határokhoz érnek.
Természetesen az oroszok még mindig nagy előnyt élveznek a nagy hatótávolságú, frontvonalak mögötti támadások kivitelezésének képességében, és ezt májusban Kijev elleni, koordinált és koncentrált légitámadások sorozatával is demonstrálták. Ukrajna azonban a háború eleji elenyésző képességeihez képest most már nem elhanyagolható, Oroszországnak veszteségeket okozó, az orosz hadvezetést kényelmetlen kompromisszumokra kényszerítő képességekre tett szert ezen a téren.
Kinyílhatnak a pokol raktárkapui
És ez még mindig nem a folyamat vége. Az Ukrajna felé áramló eszközök „csővezetékében” már sorban állnak további, a frontvonalak mögött támadásra képes eszközök, mint például az új fejlesztésű GLSDB-k (Ground Launched Small Diameter Bomb-ok), valamint a már kis számban be is vetett JDAM (Joint Direct Attack Munition) készletek. Előbbi egy földi eszközökből kilőhető, manőverezésre képes, 100-150 kilométert is elérő hatótávolságú siklóbomba, utóbbival pedig hagyományos bombákat lehet precíziós, nagyobb hatótávolságú siklóbombává alakítani. Úgy néz ki, hogy már szintén Ukrajnában vannak az első ADM-160B MALD „csalidrónok” is, amelyeknek elsődleges feladatuk az ellenséges légvédelem összezavarása, akcióra kényszerítése. Ha azonban az oroszok megtanulnák, hogy ezekre nem kell lőni, akkor kisméretű robbanófejeket is rájuk lehet szerelni, hogy újra kénytelenek legyenek figyelmet és drága elfogórakétákat lőni rájuk, amikor is újra visszatérhetnek eredeti feladatukhoz – és így tovább.
Az sem elképzelhetetlen, hogy e fejlemények megágyaznak annak is, hogy az amerikai döntéshozók végre beadják a derekukat a HIMARS-okból kilőhető ATACMS rakéták átadásának kérdésében – főleg azután, hogy az F-16-osok ügyében megtörni látszik a jég. Utóbbi pedig, ahogy a témával foglalkozó cikkünkben bővebben is kifejtettük, felborítaná az asztalt ebben a tekintetben is.
Brit források utaltak arra, hogy a Storm Shadow-k a Szu-24-esekkel történő „összepárosítása” hónapokig tartó, fáradságos folyamat volt, de ha 4. generációs nyugati vadászbombázók érkeznek Ukrajnába, akkor ilyen problémákkal többé nem kéne megküzdeni. Kinyílhatnának a NATO-raktárak ajtajai, és száz-, vagy éppen ezerszámra érkezhetnének a legkülönbözőbb légi indítású, nagy hatótávolságú fegyverek Ukrajnába, Kijev számára nem csak a vissza-visszaszúrás lehetőségét, hanem komplett, az orosz frontot ellátó hátország elleni légioffenzívák indításának képességét megadva.
Miközben Vlagyimir Putyin egyik kimondott célja Ukrajna demilitarizációja volt, lassan eljutunk oda, hogy az ukrán haderő saját állásaitól több száz kilométeres távolságban is képes legyen hatékony csapásokat végrehajtani, az oroszok számára pedig lassan nem marad biztonságos hely Ukrajna 2014-es határai között, de már Moszkvában sem alhatnak nyugodtan.
A témával bővebben foglalkozott a remek Perun YouTube-csatornájának egyik adása is, amely alább is megtekinthető:
Az egyre feszültebb kormánykoalíció pártvezetői kedden újabb válságtárgyalásra ültek össze, de elvi okokból nem tudtak megegyezni. 
