Amióta a Leopard-saga lezárult, az Ukrajnának szállítandó vagy nem szállítandó nyugati fegyverekről szóló közbeszédet leginkább a harci gépek, elsősorban az F-16-osok kérdése uralja. Volodomir Zelenszkij és más ukrán vezetők is folyamatosan kérik a nyugati államokat, hogy küldjenek ilyeneket, a szakértői és a nyugati közvélemény is megosztott a kérdésben, miközben nyilvánosan semmilyen előrelépés nincs az ügyben, hivatalosan egyetlen nyugati vezető sem mondta ki, hogy tervben lenne egy ilyen lépés.
A következőkben arra próbálunk válaszolni, hogy lehetséges lenne-e nyugati harci gépeket adni az ukrán légierőnek, és mit érhetnének el ezek az ukrán fronton. Néhány nappal ezelőtti cikkünkben arról írtunk, hogy bár az ukrán légvédelem és a légierő eddig erőn felül teljesítve nagyjából ütéstávolságon kívül tudta tartani az orosz légierő nagyobbik részét, úgy tűnik, ez most változóban van. Ez a fejlemény pedig még sürgetőbbé teszi, hogy értékeljük a nyugati harci gépek küldésének lehetőségét – megoldaná ez az ukránok gondjait? Mi mást lehetne tenni a növekvő orosz légifölény ellen?
Drága mulatság lenne
Először is tisztázni kell, hogy egy harci gép sok szempontból más tészta, mint bármi, amit eddig az ukrán haderő nyugatról kapott. Nem azért, mert az oroszok – szokás szerint – ezt is „vörös vonal”-ként kezelik, és a háború további eszkalációjával fenyegetnek, ha megtörténik. Hanem azért, mert ugyan egy modern önjáró löveg vagy egy harckocsi is komplex szerkezet, amelyhez karbantartási kapacitások, kiképzett kezelőszemélyzet, lőszereket és cserealkatrészeket szállító logisztikai lánc szükséges, egy harci gép más dimenzió ebből a szempontból. Bármilyen, ma rendszerben álló nyugati harci gépnek is pusztán a felszállásra alkalmas állapotban tartása hatalmas kihívás, amihez nagyszámú, jól felkészített földi személyzetre van szükség, akik speciális eszközökkel, cserealkatrészekkel is jól fel vannak szerelve, lehetőleg egy kiépített logisztikai kapcsolatokkal rendelkező, nagy, tiszta, biztonságos bázison.
Egy harci gép ára is más kategória, mint a legtöbb földi fegyverrendszeré, még egy „elavult” F-16-os is 30-40 millió dollárba kerül, más szóba került nyugati típusok pedig inkább ennek a kétszeresébe. Egy-egy ilyen gép egyetlen repült órája – figyelembe véve az amortizációt, az üzemanyaghasználatot és más tényezőket – nagyjából 50 ezer dollárba kerül, és akkor még nem lőtt ki egyetlen modern rakétát sem, amelyek ára darabonként körülbelül egymillió dollárnál kezdődik, de ennek a többszöröse is lehet. Egy-egy egyszerűbb bomba is belekerül darabonként 30-50 ezer dollárba.
Ugyanennyi pénzből tucatjával lehet mondjuk modern tarackokat küldeni az ukránoknak, amelyek konzervatív becslés szerint is nagyjából másfél óra alatt képesek ugyanannyi robbanótöltetet kilőni az ellenséges vonalakra, mint egy F-16-os egy egész nap alatt, csúcsra járatott pilótákkal és földi személyzettel, sokszoros áron.
Rendszerben kell gondolkodni
De ez még csak az egyik gond. Egy légierő gépei ugyanis arra vannak tervezve, hogy az adott haderőben működjenek. A NATO harci gépei akkor képesek ellátni a feladataikat, ha megvan az a környezet, amire tervezték őket: légi utántöltésre alkalmas gépek, légtérfigyelő gépek, célpontkijelölő gépek, korai előrejelző radarrendszerek, műholdas és egyéb felderítés, elektronikus hadviselési eszközök.
Ezek nélkül egy harci gép nem is félkarú, hanem inkább végtagok nélküli óriás, és ugyan bizonyos képességeket – mondjuk műholdas felderítést – tud a NATO „kölcsönözni” Ukrajnának, ettől még az alapvetően szovjet rendszerű ukrán radarok, légvédelem és földi irányítás nem fog tudni hatékonyan együttműködni egy nyugati harci géppel, amely így félig „vakon” kéne bevetésre repüljön, miközben a repülőgépek ellen egyáltalán nem lebecsülendő képességekkel rendelkező orosz légierő és légvédelem támadásait kellene túlélnie. Márpedig az orosz légierő folyamatosan járőrözik a front mögött, és R-77-es, illetve a hiperszonikus sebességgel repülő R-37-es, nagy hatótávolságú levegő-levegő rakétákat lőnek mindenre, amit be tudnak mérni. Ezek ugyan alapvetően tankerek és légtérfigyelő gépek ellen lettek kifejlesztve, és egy vadászgép általában ki tudja manőverezni őket – ha kellő időben figyelmeztetést kap, csakhogy ez Ukrajnában pont nem lenne biztosan megoldható. Ha innen nézzük a dolgot, akkor igazából több tucat F-16-os sem hozna nagy változást a háború menetébe, különösen ha a földi hadműveletek támogatásáról lenne szó. (A nyugati harci gépek elleni érvek jó összefoglalása Tom Cooper alábbi bejegyzésére kattintva olvasható.)
Az F-16-osoknak ezen felül van más problémás tulajdonságuk is. A gépek alján található, a hajtóművet levegővel ellátó hatalmas légbeömlő ugyanis a földön tartózkodva hajlamos beszívni bármit, ami a gép előtt nagyjából 10 méteren belül található, az idegen tárgyak pedig tönkretehetik a motort. Az F-16-os ezért nem alkalmas ideiglenes, rosszul karbantartott, esetleg ellenséges támadásoknak kitett bázisokról való bevetésre – tehát pontosan arra, ahogy az ukránoknak használnia kéne, akik meglévő gépeiket is folyamatosan mozgatják az országban, hogy az oroszok ne tudjanak a földön rakétacsapásokat mérni rájuk. Az amerikaiak nem véletlenül az F-16-osokat a célpontokhoz képest hatótávolságukon kívül eső bázisokról szeretik indítani, majd a levegőben megtankolni – erre viszont Ukrajnában nem lenne lehetőség.
A cél szentesíti a repülőgépet?
Van azonban az érmének egy másik oldala is. Mint korábbi cikkeinkben is írtuk, az ukrán légvédelem képességei kimerülőben vannak. A Nyugat ugyan igyekszik ezeket nyugati eszközökkel pótolni, ám ez lassan megy, ezzel pedig az orosz légierő egyre jobb lehetőségeket kaphat az ukrán állások támadására. A nyugati segítség lassú csörgedezésének egyik oka pedig az, hogy a NATO egyszerűen nem olyan háborúra van felkészülve, ahol egy erősebb légierőt kell távol tartania a légterétől földi telepítésű légvédelmi eszközökkel. E helyett a terv az lenne, hogy az ellenséges radarokat, földi és légi célpontokat a levegőből, repülőgépekről indított fegyverek iktatnák ki. Míg légvédelmi rakétákból szűkösek a nélkülözhető NATO-készletek, addig a legmodernebb levegő-levegő, valamint levegő-föld rakétákból van bőven.
Viszont ezeket az ukrán légierő megmaradt szovjet gépeiről nagyjából lehetetlen bevetni (igaz, a radarokat vadászó amerikai HARM rakétát valahogy ráhekkelték az ukránok MIG-29-esekre, de ebből azért rendszert nem lehet csinálni.) Az igazi kérdésnek ezért a témának (lentebb a cikkbe illesztve is megtekinthető) Youtube-adást szentelő Perun szerint nem is annak kellene lennie, hogy milyen repülőgépeket kéne adni Ukrajnának, hanem annak, hogy milyen feladatokat kéne ezeknek végrehajtania.
Ha a cél az, hogy az új nyugati-ukrán gépek meg tudják akadályozni, vagy legalábbis alaposan meg tudják zavarni az orosz légierő tevékenységét, ehhez egy nehezen lelőhető vadászgép kell, amire fel lehet szerelni a NATO legjobb levegő-levegő rakétáit, mondjuk az MDBA Meteort, amely akár 200 kilométeres távolságban repülő célpontok ellen is hatékony, ramjet hajtóművének köszönhetően pedig még útjának végén is képes hatékonyan manőverezni, így szinte lehetetlen elmenekülni előle. Ha a most az ukrán légvédelemtől biztonságos távolságban őrjáratozó, a front közelébe merészkedő ukrán gépekre saját nagy hatótávolságú légiharc-rakétáit rendszeresen kilövő orosz vadászgépeknek ilyenektől kéne tartania, az rögtön jócskán megváltoztatná az erőviszonyokat az ukrán légtérben.
És melyik, a NATO-rendszerekkel kompatibilis vadászbombázó képes Meteorokat is kilőni? Az F-35-ös (amiből nyilván nem kaphat Ukrajna) mellett a JAS-39 Gripen. Mi több, a svédek a Gripent pontosan arra a célra tervezték, amire most az ukránok használnák, azaz a jóval nagyobb és több képességgel bíró orosz légierő elleni „gerillaharcra”. A Gripenek relatíve kevés karbantartást igényelnek, ráadásul azt is egyszerű rajtuk elvégezni, néhány teherautó képes szállítani a szükséges szerszámokat és alkatrészeket, hét ember pedig elég a munkálatokhoz, akik közül csak egynek kell speciális kiképzést kapnia a típusra. A svéd gép képes akár autóutak egyenes szakaszain is fel- és leszállásra, hajtóműve védett az idegen objektumok bekerülése ellen.
Egy gond van vele, kevés van belőle. Svédországon kívül csak Európában csak Magyarország és Csehország tartja rendszerben, az egyelőre még nem NATO-tag svédek pedig nehezen mondanának le nagyobb mennyiségről. (Ha viszont netalán a két közép-európai ország úgy döntene, hogy légterének védelmét a NATO-ra bízza, és lemond a Gripeneiről mondjuk egy később leszállítandó amerikai típus fejében, akkor akár 10-20 darab, Meteorokkal felszerelt Gripen is komoly veszélyt jelenthetne az orosz gépekre. Ha a magyar kormány úgy döntene, hogy egy váratlan lépéssel egy csapásra szeretne Ukrajna és a NATO-vezetésének kegyeibe férkőzni, meglenne rá a tökéletes eszköze…)
Ha viszont az a cél, hogy az ukrán légvédelmet a drónok vadászatában tehermentesítse egy eszköz, amely esetleg időnként a frontvonalat is meg tudja szórni néhány siklóbombával vagy rakétával, akkor erre akár a fronttól távoli bázisokra telepített F-16-osok is alkalmasak lehetnének, mivel ezekből viszont már nagyjából 5 ezer darab épült a világban, így sem leszállításuk, sem pótalkatrészekkel való ellátásuk sem lenne nehéz feladat.
Moszkva veszélyben?
Elképzelhető viszont az a forgatókönyv is, hogy a NATO végre meghallgatja az ukránok nagy hatótávolságú, mélyen a frontvonalak mögötti csapások mérésére alkalmas fegyverek szállítására vonatkozó kérését. Ennek kapcsán általában a HIMARS-rendszerekkel kompatibilis, akár 150 kilométerre is elrepülő GMLRS-rakétákat szokták emlegetni, de levegőből indított fegyverek körében sokkal nagyobb választék állna rendelkezésre, hiszen – mint említettük – a NATO alapvetően nem arra készült, hogy repülőgépek nélkül kell megvívnia egy háborút.
Ott van például a brit-francia kooprodukcióban készült Storm Shadow rakéta, a maga 250-550 kilométeres hatótávolságával, de az igazi nagyágyú, az amerikai AGM-158 JASSM is, amelynek bővített hatótávolságú (ER) változata akár 900 kilométerre is el tud repülni, ráadásul lopakodó képességekkel is rendelkezik. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Kijev és Moszkva távolsága légvonalban nagyjából 750 kilométer, az ukránok pedig az ősrégi Tu-141-es cirkálórakétáikkal is tudtak csapásokat mérni mélyen Oroszországban fekvő célpontokra, akkor rögtön érthető lesz, hogy miért állítaná rögtön a feje tetejére a háborús erőviszonyokat egy ilyen fegyver.
És persze az is érthető, hogy miért nem kapnak ilyeneket az ukránok. Ahhoz azonban, hogy Putyin és az orosz vezetés gondolkodását befolyásolni lehessen, nem is kéne feltétlenül leszállítani az ukránoknak ilyen fegyvereket. Az is komoly lap lenne a NATO kezében, ha ez bármikor megtörténhetne, akár néhány héten belül. Ebben az esetben, ha az oroszok valamilyen új fegyver bevetését terveznék, vagy más módon gondolkodnának a háború további eszkalációjában, tudatában lennének, hogy az ukránok bármikor kaphatnak olyan képességet, amellyel gyakorlatilag egész Nyugat-Oroszország, illetve az egész Fekete-tenger támadható célponttá válik. Csakhogy AGM-158-ast csak nyugati harci gépekről lehet kilőni. Erre jelen állás szerint az amerikai nehézbombázók mellett F/A-18-asok, valamint F-15-ösök képesek, de folyamatban van az F-16-osokkal való kompatibilitás létrehozása is.
Az tehát egyáltalán nem biztos, hogy pusztán katonai szempontból túl jó ötlet lenne F-16-osokat küldeni Ukrajnába, mert önmagukban keveset tudnának változtatni a dolgok állásán, miközben rengeteg pénzt, időt és erőforrást emésztene fel ez a művelet, amit hatékonyabban lehetne felhasználni máshogy.
A NATO azonban jól átgondolt módon képes lenne összeállítani egy kevés repülőgépből álló, de az ukrán haderőt teljesen új képességekkel felruházni képes légiflottát, amely igenis komoly változást hozhatna az erőviszonyokba, vagy legalábbis ennek lehetőségével is elrettentő erőt képviselne Oroszország felé.
Az idő azonban kulcsfontosságú tényező, és nincs sok belőle az ukrán/NATO oldalon. A pilóták és a kiszolgálószemélyzet kiképzése, a logisztikai láncok felépítése, a bázisok előkészítése, az egész folyamat politikai végigjátszása még akkor is hónapokig tartana, ha holnap elkezdődne. Közben a maradék ukrán légierő és légvédelem tovább gyengül, és fennáll a veszélye annak, hogy az oroszok lassan tényleg döntő fölénybe kerülnek az ukrán légtérben, ha a saját gépeik bírják a sok bevetéssel járó extrém megterhelést.
Nyugati harci gépeket csak akkor van értelme Ukrajnába küldeni, ha ez egy jól átgondolt, minimum középtávú, a megfelelő kiegészítő fegyverrendszereket is tartalmazó stratégia részeként történik. Akkor viszont a gépek szolgálatba állásával NATO egy olyan adut kapna a kezébe, amellyel adott esetben a háború radikális befolyásolására is módja nyílik, szinte gombnyomásra. Ez pedig a hatalmas költségeket és a várható politikai nehézségeket is más megvilágításba helyezné – de az erről szóló döntésnek legalább a színfalak mögött inkább ma, mint holnap meg is kéne születnie.
A szlovén kormány csütörtöki ülésén további hat hónappal meghosszabbította a határellenőrzést a horvát és a magyar határon.
