Tényként kezelhetjük azt az állítást, hogy az ukrán katonák és civilek minden elszántsága és bátorsága ellenére Ukrajna a nyugati fegyverszállítmányok nélkül nem lenne képes sokáig folytatni a harcot Oroszország ellen. A katonai támogatás oroszlánrészét az Egyesült Államok vállalta magára, de az Európai Unió szerepe is megkerülhetetlen – bár az egyes tagországok, példának okáért mondjuk Lengyelország és Magyarország hozzáállása között jókora különbségek vannak.
Most azonban recsegni-ropogni látszik az eddig nagyjából meglévő uniós egységfront a kérdésben – megint elsősorban Orbán Viktor és Szijjártó Péter harcos békepárti megnyilatkozásai juthatnak eszünkbe –, és a tagállamok közti ellentétek lassan nyílt vitákig fajulnak. Ez az Unión belül inkább csak kellemetlen politikai következményekkel járhat, Ukrajnában viszont katonák élete múlhat azon, hogy a viták hatására kevesebb lőszer és haditechnika juthat el a frontra.
Egyelőre ott még nem tartunk, hogy az Unióban a magyar vezetésen kívül más tagállam kormányszinten vállalja fel, hogy blokkolni próbálná a közös erőfeszítéseket az Ukrajnának történő fegyverszállítások ügyében, de a feszültségek nőnek, és egyszer-egyszer már nyílt odamondogatásig is fajultak.
Elszámolták az elszámolást?
Az egyik fő gond a korábban létrehozott – némileg azért a célját tekintve furcsa néven futó – Európai Békekeretből járó kompenzációk mértéke. A tagállamok ugyanis a megállapodás szerint az általuk átadott katonai eszközök árának 84 százalékát visszaigényelhetik a „közösből”, azaz a Békekeretből. Csakhogy. Mi az ára egy évekkel ezelőtt beszerzett katonai eszköznek? Ez egyáltalán nem egyértelmű, hiszen eleve nincs nagy forgalma ezeknek, tehát nehéz lenne egy reális piaci árat kikalkulálni. Akkor számoljunk az eredeti beszerzési árral, és abból vonjunk le valamilyen amortizációs értéket? Ez sem egyszerű, különösen mondjuk egy 1980-as évekbeli szovjet eszköznél, amely ráadásul mondjuk a közös állami lét örökségeként maradt egy balti államban. Aztán ott van az is, hogy rendben, odaadunk valamit, ami már pénzben kifejezve nem sokat ér, egy mai változatát viszont csak mai, magas piaci áron lehet beszerezni. Akkor mi legyen?
Az EU-s fegyverszállítási megállapodásban az eszközök elszámolásának ezt az apró részletét elfelejtették tisztázni, így az egyes országok nagyon különbözőképpen számoltak, és természetesen nagyon különböző eredményekre jutottak. Németország például a keletnémet örökségként megmaradt eszközeit gyakorlatilag nulla értékűre taksálva adta át, kompenzációra pedig csak az eredeti beszerzési értéküket figyelembe véve tart igényt. Svédország ezzel szemben a „helyettesítési értéket”, azaz egy új, hasonló eszköz mai beszerzési árát vette alapul a kalkulációhoz, de ennek csupán 26 százalékát számolta el, mint az EU felé benyújtandó kompenzáció alapját, és ennek fényében tartott igényt a közös forrásokból részesedésre.
Öt másik tagállam használta még a helyettesítési értéket a számoláshoz, de nem mind voltak olyan visszafogottak, mint a svédek. Finnország a helyettesítési érték 100, Lettország a 99, Litvánia a 93, Észtország a 91, Franciaország pedig a 71 százalékát „számlázta” ki az Uniónak. Abszolútértékben Észtország vezeti a listát, a kis balti állam ugyanis saját bevallása szerint összesen 160,5 millió euró értékben küldött fegyvereket és más katonai eszközöket Ukrajnának, és ezért 134,2 millió euró kompenzációra nyújtott be igényt.
Összehasonlításképpen Svédország 7, Finnország 4,7, Lettország 59, Litvánia 31, Franciaország pedig 28 millió eurós eurós kompenzációt igényelt a Békekeretből. Mint látható, Észtország kiugró mértékben tartott igényt uniós forrásokra, és ez a Politico cikke szerint több tagállamnál kicsapta a biztosítékot. Ugyan nyilvános vádaskodásig egyelőre nem fajult a helyzet, a lap egy brüsszeli forrása szerint az észt metódus Unió-szerte meghökkenést okozott. Egy másik diplomata ennél erőteljesebben fogalmazott:
„Az ócskavasukat küldik Ukrajnába, és vadonatúj eszközöket vásárolnak maguknak helyette, EU-s pénzből finanszírozva.”
Konkrét példák is felmerültek. Az észtek olyan, eredetileg még az 1950-es években tervezett 122 milliméteres szovjet D-30-as tarackokat küldtek Ukrajnának, amelyeknek a lecseréléséről még az orosz invázió előtt döntöttek – most viszont olyan kompenzációt várnak értük, amelyből „hasonló”, modern vontatott tüzérségi lövegeket lehet vásárolni. Egy másik felhozott példa szerint az Ukrajnába küldött, elavult szovjet Sztrela vállról indítható légvédelmi eszközök helyett a ma is a legjobbak közé számító Stingerek árát számolták el a kimutatásban.
Utóbbi esetet egyértelműen cáfolta az észt védelmi minisztérium, közölve hogy soha nem is voltak Sztreláik, következésképpen nem is küldtek belőlük Ukrajnába, illetve soha nem birtokoltak vagy szereztek be Stingereket sem. Általánosságban pedig azt közölték a kompenzációk körüli visszásságokra, hogy minden a szabályok szerint történt, és az olyan felszerélesek esetében, amelyeket már nem gyártanak, a szóban forgó eszköz által „biztosított képességek helyreállítása a fontos a nemzetvédelem szempontjából”.
Azaz: nincs itt semmi látnivaló. Mint láthattuk, a szabályokkal valóban nem ellentétes, amit az észtek csinálnak, de ez abból is adódik, hogy nincsenek is pontos szabályok. Az viszont biztos, hogy az uniós tagországok többsége szerint az észt metódus szabályos vagy sem, rosszhiszemű kihasználása a rendszernek. Az is tény, hogy ha minden tagállam követné az észt példát, a közös uniós keret már rég elfogyott volna. Mindenesetre ennek tudatában kicsit más megvilágításba helyeződik az, hogy Észtország minden összesítő lista élén ott van, mint a lakosság- és GDP-arányosan Ukrajnának a legtöbb segítséget nyújtó állam.
Tisztázatlan célok, ellentmondó érdekek
A helyzet az Ukrajnának szánt közös uniós lőszerbeszerzés másik pillére ügyében sem sokkal jobb. Az uniós tagállamok még márciusban állapodtak meg arról, hogy a következő 12 hónap során egymillió darab tüzérségi lövedéket szállítanak le Ukrajnának, a beszerzést pedig szintén az Európai Békekeretből, illetve az abból e célra elkülönített egymilliárd euróból finanszírozzák (a fent részletezett módon elköltött másik egymilliárd euró mellett, amelynek egy része szintén tüzérségi lőszerek, csak éppen már meglévő készletek finanszírozására költhető el). Emlékezhetünk, Magyarország sokáig vonakodott áldását adni a tervre, majd végül a magyar kormány „konstruktív tartózkodása” mellett született meg a megállapodás.
Ha azonban azt gondolnánk, hogy ezzel sínre is került az ügy, hamarosan megszülethetnek a szerződések és megindulhatnak a szállítások, tévednénk. Az érdekellentétek és nézetkülönbségek akörül csúcsosodtak ki, hogy az új megrendelésekből milyen mértékben részesüljenek uniós országok vállalatai, illetve mennyi pénzt lehet esetleg elkölteni a blokkon kívül. A hírek szerint a megállapodást ebben az esetben főként Franciaország álláspontja akadályozza, ugyanis Párizs azt szeretné, ha az összes pénz az Unión belül maradna, és Ukrajna megsegítése mellett az uniós hadiipar fejlesztését is szolgálná.
Erős kételyek vannak azonban azzal kapcsolatban, hogy pusztán az uniós cégek képesek lennének ilyen rövid határidővel felpörgetni a gyártást és leszállítani a szükséges lőszereket. Más országok – elsősorban Lengyelország exponálta magát az ügyben – ezért amellett kardoskodnak, hogy az EU-n kívüli, például norvég, brit, valamint amerikai cégek is kaphassanak az uniós pénzből fizetett megrendelésekből.
A legutóbbi hírek szerint az Unió soros elnöki tisztét betöltő Svédország igyekezett kompromisszumos megoldást találni, és a szerződések kedvezményezettjei közé az uniós cégek mellett Norvégiában működő „gazdasági társaságokat” is bevevő szöveget elfogadtatni. Azonban első körben ez sem váltott ki általános lelkesedést, egyesek szerint ugyanis túlzottan a francia álláspont felé hajlana így a megállapodás, mások szerint viszont nem ebben a formában vitákra adhatna okot azzal kapcsolatban, pontosan mely cégek kaphatnának a megrendelésekből, és melyek nem.
A nézetkülönbségek nem egyszerűen az egyes országok és cégek érdekeiből adódnak. Az egész közös uniós lőszerbeszerzési kezdeményezés alapvetően három elemből áll és legalább két fő célt szolgálna. Első lépés a meglévő készletekből minden nélkülözhető lőszer Ukrajnába szállítása – ez nagyjából megtörtént, vagy éppen folyamatban van –, a második lépés lenne a közös lőszerbeszerzés, a harmadik pedig az európai hadiipar megerősítése lenne, hogy az uniós cégek képesek legyenek kielégíteni az uniós tagállamok a mostani helyzetben megnövekedett igényeit, és így ne állhasson elő az a helyzet, hogy az uniós védelmi képességek az Unión kívüli államokon múljanak.
Azonban ahhoz, hogy az uniós hadiipari cégek jelentős beruházásokat eszközöljenek, hosszútávú, stabil megrendelésekre lenne szükségük, elsőként például a mostani közös lőszerbeszerzésből, különben, úgy érzik, túl nagy kockázatot vállalnának a bővítéssel. Ha viszont most bővíteni kezdett gyártósorokon készülnének az Ukrajnának szánt lőszerek, akkor azok legjobb esetben is csak hosszú hónapok múlva juthatnának el az ukrán frontra, miközben az ukránoknak leginkább már „tegnap” szükségük lett volna rájuk.
Egyelőre a viták még főként zárt ajtók mögött, a nyilvánosság bevonása nélkül zajlanak, részben éppen azért, hogy az eddig Ukrajna ügyében megbonthatatlan egységfront továbbra is egységesnek látszódjon. Ha azonban nem sikerül megfelelő kompromisszumokat találni a vitás kérdésekben, az nemcsak azzal fenyeget, hogy Ukrajna nem kap elég lőszert, hanem azzal is, hogy muníciót kaphatnak az Ukrajna támogatása ügyében az uniós egységet megbontani kívánó külső – és belső – politikai erők, érdekcsoportok és országok.
