Német sajtóhírek szerint a kancellár megértőnek mutatkozott a magyar és a lengyel kormánnyal szemben, a legfelsőbb szinten tárgyalt velük, és végül sikerült egy tipikus EU-kompromisszumot kötnie.
Egyrészt nem változott az EP és a német uniós elnökség által kitárgyalt (és a magyar-lengyel páros által visszadobott) szabályozás szövege, amely valóban tág politikai feltételekhez köti az uniós pénzek kifizetését. Ebből a szempontból érthető, hogy sokan Brüsszel győzelmeként (és Orbán Viktor vereségeként) értékelik a fejleményeket.
Merkel ugyanakkor hozzátoldott ehhez a dokumentumhoz egy másikat, a magyar és a lengyel kormánnyal kitárgyalt nyilatkozatot, amelyet az Európai Tanács elfogadott, és amely bekerült az EU-csúcs végén kiadott következtetések közé. Ez értelmezi és jelentősen szűkíti a mechanizmus hatáskörét, kizárja a tisztán politikai feltételeket, és kiskapukat biztosít a szankcionálási folyamat idejének kitolására. Az is érthető tehát, hogy ezt győzelemnek érzi a magyar és a lengyel kormány.
A nagy kérdés, hogy melyik dokumentumot veszi majd inkább figyelembe a szankcionálásra jogosult testület, az Európai Bizottság.
Bár elvileg a szabályozás az irányadó, Brüsszel nem ignorálhatja az EU-csúcson elfogadott nyilatkozatot sem – már csak azért sem, mert annak létrejöttében Merkel mellett Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke is szerepet játszott.
A német kancellár a kompromisszumok embere – nem kis részben az ő politikai súlyának, kreativitásának és tapasztalatának köszönhető, hogy fennmarad az EU működőképessége és legalább látszólagos egysége.
Akár opportunizmusnak hívjuk, akár okos kompromisszumnak, a gyakorlati haszna megkérdőjelezhetetlen.
De vajon van-e köze ennek a magyarországi német autógyárakhoz? Megszólal-e néha Merkel telefonja? És pezsgőzne-e a német kancellár Orbán Viktorral?
Munkatársunk, Wéber Balázs videókommentárja:
Talán sosem szabadulhat a médiamágnás. 
