|
| Donald Tusk, Jean-Claude Juncker és Jeroen Dijsselbloem. Forrás: EPA |
Nem elég a többség
Önmagában is nehéz helyzet, amikor egy 20 vagy 30 tagú bizottságnak kell nagyjából mindenkinek megfelelő döntéseket hoznia, vagy ha ez nem sikerül, addig keresni a megoldást, amíg végül összehozzák valahogy. Egy ország kormánya, vagy egy párt vezetősége, sőt egy parlament ilyenkor szavazhat, és a többség akarata dönt.
Az EU ill. az eurózóna azonban szuverén országok közössége, ahol nem célszerű úgy meghozni a döntéseket, hogy a tagok egy részének ne legyen elfogadható. Az egyszerű, vagy akár a kétharmados többség elve itt tehát sokszor nem működik, sőt vannak is olyan jogszabályok, melyek előírják minden tagállam jóváhagyását. Így sokszor a lehetetlent kell megpróbálni: addig keresni a megoldást egy-egy kérdésben, amíg az nem lesz elfogadható mindenkinek, vagy legalább majdnem mindenkinek.
Európa régen és most
A középkori, vagy akár az imperialista hatalmak Európájában is voltak kontinentális szintű megbeszélések, igaz, ott nem volt még az EU-hoz hasonló államszövetség, voltak viszont gyakran változó szövetségi rendszerek. A nagyobb és erősebb országok vezetőjének súlya nagyobb volt, és ezt éreztették is a tárgyalásokon, gyakran a legfőbb érv a haderő, azaz egymás országának esetleges lerohanása volt. Ha még diktátor is volt a társágban, mint Hitler, akkor az addig ordítozott, amíg a többiek el nem hallgattak, és aztán ha olyan kedve volt, tényleg le is rohant 1-2 országot.
Szerencsére most az európai vezetők találkozói egész másként néznek ki. Először is: nagyjából egyenrangúnak tekintik egymást emberileg. Nem hajbókolnak a nagyobb országok vezetői előtt és nem veszik félvállról a kisebbekét. A máltai pénzügyminiszter ugyanolyan egyenrangú tag, mint a német, vagy a szlovák kormányfő ugyanolyan megbecsült, mint a francia elnök. Persze a lényegi kérdésekben nyilván nagyobb a nagyobb országok súlya, főleg ha rájuk hárul a nagyobb teher, mint most a görög ügyben.
Ügyes levezető
Ha 19 vagy akár 28 ember tárgyal egyszerre, akkor óhatatlanul időnként hangzavar támad, nehéz az ülést tovább vezetni, vagy nyugodt mederbe tereli. Ilyenkor az ülés vezetője, amint ezt a hétvégi maratoni éjszakán Dijsselbloem is tette, felfüggeszti az ülést, hogy a résztvevők pihenhessenek, lehiggadhassanak. Esetleg kisebb munkacsoportokat hoz létre, amelyek nyugodtabban tudnak dolgozni.
A mostani esetben az is egy zseniális húzás volt, hogy amikor a görög miniszterelnökkel nem tudtak valamely kérdésben dűlőre jutni, esetleg érezték, hogy bénítólag hat rá 18 ember nyomása, akkor felvetették, hogy átmenetileg győzködje őt egy türelmes ember. Ez történetesen Angela Merkel lett, de nem azért, mert a legnagyobb ország vezetője, hanem azért, mert az egyébként csökönyös Ciprasz többször is kijelentette, hogy benne bízik leginkább, vele tárgyal legszívesebben. És amikor végül még egy utolsó kérdésben már ők is bedobták volna a törülközőt, akkor jött Donald Tusk, lélekjelenlétét megőrizve, és diszkréten visszaterelte őket a szobába, hogy tessék kicsit megnyugodni, és tárgyalni tovább.
Konstruktív hozzáállás
És pont ebben rejlik a rendszer viszonylag jó működési mechanizmusa: minden résztvevőben benne van a kompromisszumkészség, a megegyezésre való törekvés, és ezért hajlandók éjszakákat, esetenként fél életüket a vitás ügyekkel tölteni. Ha 100-szor elakadnak, 101-edszer is megkísérli az ülés vezetője a megoldás keresését, megnyugtatja az embereket, vagy egyeztet, hogyan és mikor folytassák tovább.
Ennek az emberi hozzáállásnak köszönhető az, hogy jelenlegi formájában az egész rendszer működni tud. Így lehet az, hogy a már szinte megoldhatatlan kérdésekben, mint a görög válság, képesek elfogadható kompromisszumokat találni. Sőt, ez még az Unió határain túl is gyümölcsöző lehet: végül is Hollande és Merkel segítettek tető alá hozni a Minszkben az ukrán-orosz fegyverszünetet.
Megbízható forrásból jött az értesülés, cáfolat helyett csak szűkszavú választ jött a magyar kormánytól. 
