A magyar miniszterelnök határozott nézete, hogy a Nyugatnak bealkonyult, Európa képtelen kezelni saját válságát. E politikai elképzelés hatására Magyarország mintha határozottan irányt váltott volna a Nyugat és Európa felől Kelet és az Európán kívüli világ felé. A rendszer anyagi forrása egyrészt a pénzügyi, kereskedelmi, energia- és telefóniaszolgáltatók jövedelmeinek és vagyonának kisajátítása, a magán-nyugdíjpénztári vagyon elkobzása, másrészt a reálbérek és jövedelmek befagyasztása, harmadrészt a szociális, egészségügyi, oktatási és kulturális rendszerek lepusztítása. Felélte a beruházás, a hitelezés, fogyasztás tartalékait – felélte a gazdasági növekedés forrásait. A kérdés az, hogy felélte-e a társadalmi tűrőképesség tartalékait is, vagy sem? - teszi fel a kérdést Lengyel László, a Pénzügykutató Zrt. elnök-vezérigazgatója és Surányi György korábbi jegybankelnök a Népszabadságban megjelent cikkében.
Fenntarthatatlan az adóreform?
A szerzők is elismerik, hogy a fundamentumok egy része, így a fizetési mérleg egyensúlya 2009 óta erőteljesen javul. A költségvetés egyenlege 2007 óta - ha nem vesszük figyelembe a 2011-es évet, amikor 6 százalék volt a deficit, és a magán-nyugdíjpénztári befizetések hatását -, nagyjából évi 4 százalékon stagnál. Ennek ellenére a bel- és külföldi beruházási és a fogyasztói bizalom nem állt helyre. Ezért az elmúlt három év növekedési, foglalkoztatási szintje – elsősorban a magánszektoré –, nemcsak a vágyainktól vagy a kormány minimum évi 3 százalékos növekedést tervező 2010–11-es céljaitól, de a V4-ek többi tagjától is elmarad. Az adóreform – az egykulcsos adó, a családi jövedelemadó és a társasági adó csökkentése, a szektoradók kiterjesztése és felemelése, az áfa, a társadalombiztosítási járulék emelése, a tranzakciós adó vagy a vezetékes adó – hibás keveréke, vagyis az adók egy részének mérséklése, amit újak bevezetésével vagy meglévők átemelésével kompenzált, gazdaságilag stagnálást, társadalmilag súlyos egyenlőtlenséget, összességében fenntarthatatlan pályát eredményezett – írják a szerzők, akik szerint az unortodox politika másik ártalmas, fertőző része a (multinacionális) szolgáltatók elleni különadós háború, ami árellenőrzéssel, a rezsiharccal és az államosításokkal párosul és ami szükségképpen csökkentette a beruházást és a foglalkoztatást.
Bizalomhiány
A gazdaságpolitika kiszámíthatatlansága, a kormányzati szavahihetőség és a jogállami keretek erodálódása elbizonytalanította a befektetőket. A magyar gazdaság 2011 és 2013 között lényegében stagnált (kiváltképp, ha kiszűrjük a mezőgazdaságnak az időjárástól függő hatását). Az évi átlagos növekedés nem haladta meg a fél százalékot. Eközben Lengyelország, Szlovákia, Románia – nem is beszélve a balti államokról – lényegesen jobban teljesített. Velünk csak Csehország tartott, míg Horvátország és Szlovénia végzett rosszabbul. Az átlagos reálbér és a fogyasztás is elmarad a 2010-es értéktől.
Az elmúlt évek 16-17 százalékra lecsökkent, az amortizációt éppen csak meghaladó beruházási rátája az elemzők többsége szerint egy százalék körülire mérsékelte a magyar gazdaság növekedési potenciálját – írja Lengyel és Surányi. Eközben az államháztartás egyensúlya sem javult: az állam teljes eladósodottsága számottevően, kb. 15 százalékkal emelkedett a GDP arányában – a nehezen kozmetikázható nettó államadósság 60-ról 63 százalékra emelkedett. Eközben ugyan kedvezően alakult kedvezően a külső egyensúly és csökkent – jórészt az alacsony beruházás és a gyenge fogyasztás okán - 120-ról kb. 90 százalékra az ország külső adóssága, a mérlegalkalmazkodásban az állam nem tudott eredményt felmutatni, sőt, helyzete romlott – írják a szerzők.
A gyenge forint nem segíti a növekedést
Lengyel és Surányi szerint az a teória, hogy a gyenge forinttal növekedés és többletexport biztosítható, éppúgy téves, mint az a hit, hogy az erős forint nem hat a növekedésre és a külkereskedelemre. Ha tragikus tévedés volt a 2008. nyári 230 Ft/ euró, ugyanígy elfogadhatatlan véglet a 310 Ft/euró. A forint leértékelődése egyszerre roncsolja a devizahiteles családok jövedelmi helyzetét és az állam pénzügyi pozícióját (az államadósság 40-42 százaléka devizában van), gyengíti és fékezi a hitelezést. Az MNB közel lehet a kamatcsökkentési lehetőségei határához, a szerzők szerint a kamatcsökkentés sokáig indokolt sorozata alatt a jegybankárok nem vették figyelembe, hogy a belföldi infláció nem fenntartható folyamat eredményeként, hanem állami kényszereszközökkel alakul kedvezően – a maginfláció 3,4 százalékos. A rezsicsökkentéssel kikényszerített, zéró körüli infláció – a szerzők szerint „meglepedésdezinfláció” – tovább súlyosbítja az államháztartás eladósodottságát, hiszen az államadósság reálkamata súlyosan és váratlanul megemelkedett, és fenntarthatatlanul nőtt a nyugdíjak reálértéke. A helyzet mérhetetlenül nehezíti a devizaadósok helyzetét, rontja a bankok hitelezőképességét, megnöveli az üzleti szektor hitelterheit, végső soron gyengíti a hazai és külföldi befektetői és fogyasztói bizalmat.
Összeesküvés vagy figyelmeztető jelzés?
A piac felől érkező minden jelzést – a kockázati felár emelkedése, az árfolyam leértékelődése, a hitelkereslet lanyhasága stb. – a kormány és az MNB egyszerűen ellenséges összeesküvésnek vél. Az öncélú gazdasági függetlenségi harc a világgal szemben nem Magyarország függőségének csökkenését, hanem fokozódását eredményezte – írja Lengyel és Surányi.
A súlyosbodó társadalmi egyenlőtlenség mérséklését, az életkörülmények indokolt és szükséges érzékelhető javítását biztosító hosszú távon 3-4 százalékos növekedés csak akkor lehetséges, ha visszatér a gazdaság szereplőinek a bizalma. Jelenleg a javuló külső egyensúlymutatók ellenére még mindig lényegesen kockázatosabbnak lát minket a világ, mint 2010 tavaszán (a CDS kamatfelár 2010- ben 170, ma 230-250 bázispont, s továbbra is bóvliban vagyunk). A bizalom helyreállításához a fiskális, a jövedelem- és a monetáris politika összehangolására kerül sor – szól a tanulmány végkövetkeztetése.
A magyar miniszterelnök határozott nézete, hogy a Nyugatnak bealkonyult, Európa képtelen kezelni saját válságát. E politikai elképzelés hatására Magyarország mintha határozottan irányt váltott volna a Nyugat és Európa felől Kelet és az Euró pán kívüli világ felé. A rendszer anyagi forrása egyrészt a pénzügyi, kereskedelmi, energia- és telefóniaszolgáltatók jövedelmeinek és vagyonának kisajátítása, a magán-nyugdíjpénztári vagyon elkobzása, másrészt a reálbérek és jövedelmek befagyasztása, harmadrészt a szociális, egészségügyi, oktatási és kulturális rendszerek lepusztítása. Felélte a beruházás, a hitelezés, fogyasztás tartalékait – felélte a gazdasági növekedés forrásait. A kérdés az, hogy felélte-e a társadalmi tűrőképesség tartalékait is, vagy sem? - teszi fel a kérdést Lengyel László és Surányi György, a Népszabadságban megjelent cikkében.
Fenntarthatatlan az adóreform?
A szerzők is elismerik, hogy a fundamentumok egy része, így a fizetési mérleg egyensúlya 2009 óta erőteljesen javul. A költségvetés egyenlege 2007 óta - ha nem vesszük figyelembe a 2011-es évet, amikor 6 százalék volt a deficit, és a magán-nyugdíjpénztári befizetések hatását -, nagyjából évi 4 százalékon stagnál. Ennek ellenére a bel- és külföldi beruházási és a fogyasztói bizalom nem állt helyre. Ezért az elmúlt három év növekedési, foglalkoztatási szintje – elsősorban a magánszektoré –, nemcsak a vágyainktól vagy a kormány minimum évi 3 százalékos növekedést tervező 2010–11-es céljaitól, de a V4-ek többi tagjától is elmarad. Az adóreform – az egykulcsos adó, a családi jövedelemadó és a társasági adó csökkentése, a szektoradók kiterjesztése és felemelése, az áfa, a társadalombiztosítási járulék emelése, a tranzakciós adó vagy a vezetékes adó – hibás keveréke, vagyis az adók egy részének mérséklése, amit újak bevezetésével vagy meglévők átemelésével kompenzált, gazdaságilag stagnálást, társadalmilag súlyos egyenlőtlenséget, összességében fenntarthatatlan pályát eredményezett – írják a szerzők, akik szerint az unortodox politika másik ártalmas, fertőző része a (multinacionális) szolgáltatók elleni különadós háború, ami árellenőrzéssel,
a rezsiharccal és az államosításokkal párosul és ami szükségképpen csökkentette a beruházást és a foglalkoztatást.
Bizalomhiány
A gazdaságpolitika kiszámíthatatlansága, a kormányzati szavahihetőség és a jogállami keretek erodálódása elbizonytalanította a befektetőket. A magyar gazdaság 2011 és 2013 között lényegében stagnált (kiváltképp, ha kiszűrjük a mezőgazdaságnak az időjárástól függő hatását). Az évi átlagos
növekedés nem haladta meg a fél százalékot. Eközben Lengyelország, Szlovákia, Románia – nem is beszélve a balti államokról – lényegesen jobban teljesített. Velünk csak Csehország tartott, míg Horvátország és Szlovénia végzett rosszabbul. Az átlagos reálbér és a fogyasztás is elmarad a 2010-es értéktől.
Az elmúlt évek 16-17 százalékra lecsökkent, az amortizációt éppen csak meghaladó beruházási rátája az elemzők többsége szerint egy százalék körülire mérsékelte a magyar gazdaság növekedési potenciálját – írja Lengyel és Surányi. Eközben az államháztartás egyensúlya sem javult: az állam teljes eladósodottsága számottevően, kb. 15 százalékkal emelkedett a GDP arányában – a nehezen kozmetikázható nettó államadósság 60-ról 63 százalékra emelkedett. Eközben ugyan kedvezően alakult kedvezően a külső egyensúly és csökkent – jórészt az alacsony beruházás és a gyenge fogyasztás okán - 120-ról kb. 90 százalékra az ország külső adóssága, a mérlegalkalmazkodásban az állam nem tudott eredményt felmutatni, sőt, helyzete romlott – írják a szerzők.
A gyenge forint nem segíti a növekedést
Lengyel és Surányi szerint az a teória, hogy a gyenge forinttal növekedés és többletexport biztosítható, éppúgy téves, mint az a hit, hogy az erős forint nem hat a növekedésre és a külkereskedelemre. Ha tragikus tévedés volt a 2008. nyári 230 Ft/ euró, ugyanígy elfogadhatatlan véglet a 310 Ft/euró. A forint leértékelődése egyszerre roncsolja a devizahiteles családok jövedelmi
helyzetét és az állam pénzügyi pozícióját (az államadósság 40-42 százaléka devizábanvan), gyengíti és fékezi a hitelezést. Az MNB közel lehet a kamatcsökkentési lehetőségei határához, a szerzők szerint a kamatcsökkentés sokáig indokolt sorozata alatt a jegybankárok nem vették figyelembe, hogy a belföldi infláció nem fenntartható folyamat eredményeként, hanem állami kényszereszközökkel alakul kedvezően – a maginfláció 3,4 százalékos. . A rezsicsökkentéssel kikényszerített, zéró körüli infláció – a szerzők szerint „meglepedésdezinfláció” tovább súlyosbítja az államháztartás eladósodottságát, hiszen az államadósság reálkamata súlyosan és váratlanul megemelkedett, és fenntarthatatlanul nőtt a nyugdíjak reálértéke. A helyzet mérhetetlenül nehezíti a devizaadósok helyzetét, rontja a bankok hitelezőképességét, megnöveli az üzleti szektor hitelterheit,
végső soron gyengíti a hazai és külföldi befektetői és fogyasztói bizalmat.
Összeesküvés, vagy figyelmeztető jelzés?
A piac felől érkező minden jelzést – a kockázati felár emelkedése, az árfolyam leértékelődése, a hitelkereslet lanyhasága stb. – a kormány és az MNB egyszerűen ellenséges összeesküvésnek vél. Az öncélú gazdasági függetlenségi harc a világgal szemben nem Magyarország függőségének csökkenését, hanem fokozódását eredményezte – írja Lengyel és Surányi.
A súlyosbodó társadalmi egyenlőtlenség mérséklését, az életkörülmények indokolt és szükséges érzékelhető javítását biztosító hosszú távon 3-4 százalékos növekedés csak akkor lehetséges, ha visszatér a gazdaság szereplőinek a bizalma. Jelenleg a javuló külső egyensúlymutatók ellenére még mindig lényegesen kockázatosabbnak lát minket a világ, mint 2010 tavaszán (a CDS kamatfelár 2010- ben 170, ma 230-250 bázispont, s továbbra is bóvliban vagyunk).A bizalom helyreállításához a fiskális, a jövedelem-és a monetáris politika összehangolására kerül sor – szól a tanulmány végkövetkeztetése.
A magyar miniszterelnök határozott nézete, hogy a Nyugatnak bealkonyult, Európa képtelen kezelni saját válságát. E politikai elképzelés hatására Magyarország mintha határozottan irányt váltott volna a Nyugat és Európa felől Kelet és az Euró pán kívüli világ felé. A rendszer anyagi forrása egyrészt a pénzügyi, kereskedelmi, energia- és telefóniaszolgáltatók jövedelmeinek és vagyonának kisajátítása, a magán-nyugdíjpénztári vagyon elkobzása, másrészt a reálbérek és jövedelmek befagyasztása, harmadrészt a szociális, egészségügyi, oktatási és kulturális rendszerek lepusztítása. Felélte a beruházás, a hitelezés, fogyasztás tartalékait – felélte a gazdasági növekedés forrásait. A kérdés az, hogy felélte-e a társadalmi tűrőképesség tartalékait is, vagy sem? - teszi fel a kérdést Lengyel László és Surányi György, a Népszabadságban megjelent cikkében.
Fenntarthatatlan az adóreform?
A szerzők is elismerik, hogy a fundamentumok egy része, így a fizetési mérleg egyensúlya 2009 óta erőteljesen javul. A költségvetés egyenlege 2007 óta - ha nem vesszük figyelembe a 2011-es évet, amikor 6 százalék volt a deficit, és a magán-nyugdíjpénztári befizetések hatását -, nagyjából évi 4 százalékon stagnál. Ennek ellenére a bel- és külföldi beruházási és a fogyasztói bizalom nem állt helyre. Ezért az elmúlt három év növekedési, foglalkoztatási szintje – elsősorban a magánszektoré –, nemcsak a vágyainktól vagy a kormány minimum évi 3 százalékos növekedést tervező 2010–11-es céljaitól, de a V4-ek többi tagjától is elmarad. Az adóreform – az egykulcsos adó, a családi jövedelemadó és a társasági adó csökkentése, a szektoradók kiterjesztése és felemelése, az áfa, a társadalombiztosítási járulék emelése, a tranzakciós adó vagy a vezetékes adó – hibás keveréke, vagyis az adók egy részének mérséklése, amit újak bevezetésével vagy meglévők átemelésével kompenzált, gazdaságilag stagnálást, társadalmilag súlyos egyenlőtlenséget, összességében fenntarthatatlan pályát eredményezett – írják a szerzők, akik szerint az unortodox politika másik ártalmas, fertőző része a (multinacionális) szolgáltatók elleni különadós háború, ami árellenőrzéssel,
a rezsiharccal és az államosításokkal párosul és ami szükségképpen csökkentette a beruházást és a foglalkoztatást.
Bizalomhiány
A gazdaságpolitika kiszámíthatatlansága, a kormányzati szavahihetőség és a jogállami keretek erodálódása elbizonytalanította a befektetőket. A magyar gazdaság 2011 és 2013 között lényegében stagnált (kiváltképp, ha kiszűrjük a mezőgazdaságnak az időjárástól függő hatását). Az évi átlagos
növekedés nem haladta meg a fél százalékot. Eközben Lengyelország, Szlovákia, Románia – nem is beszélve a balti államokról – lényegesen jobban teljesített. Velünk csak Csehország tartott, míg Horvátország és Szlovénia végzett rosszabbul. Az átlagos reálbér és a fogyasztás is elmarad a 2010-es értéktől.
Az elmúlt évek 16-17 százalékra lecsökkent, az amortizációt éppen csak meghaladó beruházási rátája az elemzők többsége szerint egy százalék körülire mérsékelte a magyar gazdaság növekedési potenciálját – írja Lengyel és Surányi. Eközben az államháztartás egyensúlya sem javult: az állam teljes eladósodottsága számottevően, kb. 15 százalékkal emelkedett a GDP arányában – a nehezen kozmetikázható nettó államadósság 60-ról 63 százalékra emelkedett. Eközben ugyan kedvezően alakult kedvezően a külső egyensúly és csökkent – jórészt az alacsony beruházás és a gyenge fogyasztás okán - 120-ról kb. 90 százalékra az ország külső adóssága, a mérlegalkalmazkodásban az állam nem tudott eredményt felmutatni, sőt, helyzete romlott – írják a szerzők.
A gyenge forint nem segíti a növekedést
Lengyel és Surányi szerint az a teória, hogy a gyenge forinttal növekedés és többletexport biztosítható, éppúgy téves, mint az a hit, hogy az erős forint nem hat a növekedésre és a külkereskedelemre. Ha tragikus tévedés volt a 2008. nyári 230 Ft/ euró, ugyanígy elfogadhatatlan véglet a 310 Ft/euró. A forint leértékelődése egyszerre roncsolja a devizahiteles családok jövedelmi
helyzetét és az állam pénzügyi pozícióját (az államadósság 40-42 százaléka devizábanvan), gyengíti és fékezi a hitelezést. Az MNB közel lehet a kamatcsökkentési lehetőségei határához, a szerzők szerint a kamatcsökkentés sokáig indokolt sorozata alatt a jegybankárok nem vették figyelembe, hogy a belföldi infláció nem fenntartható folyamat eredményeként, hanem állami kényszereszközökkel alakul kedvezően – a maginfláció 3,4 százalékos. . A rezsicsökkentéssel kikényszerített, zéró körüli infláció – a szerzők szerint „meglepedésdezinfláció” tovább súlyosbítja az államháztartás eladósodottságát, hiszen az államadósság reálkamata súlyosan és váratlanul megemelkedett, és fenntarthatatlanul nőtt a nyugdíjak reálértéke. A helyzet mérhetetlenül nehezíti a devizaadósok helyzetét, rontja a bankok hitelezőképességét, megnöveli az üzleti szektor hitelterheit,
végső soron gyengíti a hazai és külföldi befektetői és fogyasztói bizalmat.
Összeesküvés, vagy figyelmeztető jelzés?
A piac felől érkező minden jelzést – a kockázati felár emelkedése, az árfolyam leértékelődése, a hitelkereslet lanyhasága stb. – a kormány és az MNB egyszerűen ellenséges összeesküvésnek vél. Az öncélú gazdasági függetlenségi harc a világgal szemben nem Magyarország függőségének csökkenését, hanem fokozódását eredményezte – írja Lengyel és Surányi.
A súlyosbodó társadalmi egyenlőtlenség mérséklését, az életkörülmények indokolt és szükséges érzékelhető javítását biztosító hosszú távon 3-4 százalékos növekedés csak akkor lehetséges, ha visszatér a gazdaság szereplőinek a bizalma. Jelenleg a javuló külső egyensúlymutatók ellenére még mindig lényegesen kockázatosabbnak lát minket a világ, mint 2010 tavaszán (a CDS kamatfelár 2010- ben 170, ma 230-250 bázispont, s továbbra is bóvliban vagyunk).A bizalom helyreállításához a fiskális, a jövedelem-és a monetáris politika összehangolására kerül sor – szól a tanulmány végkövetkeztetése.
Az AI vált a globális digitális gazdaság fő hajtóerejévé. 
