Az ukrajnai háború súlyos politikai csapást mért a német Szociáldemokratákra (SPD) – a jelenlegi kormányt vezető balközép pártra. Olaf Scholz, az SPD kancellárja hetek óta védekezésben van, miközben egyre elmarasztalóbb hírek látnak napvilágot az SPD vezető funkcionáriusai és a Putyin-rezsim közötti szoros kapcsolatokról.
Scholz kezdeti vonakodása attól, hogy nehézfegyvereket szállítson Ukrajnának, feldühítette mind a németországi ellenzéki politikusokat, mind az európai szövetségeseket. A kancellár kritikusai szerint pártjának „Putyin-problémája” van.
A sodródás vége
Scholz – akárcsak előtte Angela Merkel – arra számított, hogy pusztán a közvélemény-kutatások követésével kormányozhat. Németország azonban mélyen megosztott most abban a geopolitikailag stratégiai kérdésben, hogy miként válaszoljon az ukrajnai háborúra.
A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a németek 45 százaléka támogatja, hogy Berlin nehézfegyvereket szállítson Ukrajnába, míg nagyjából ugyanennyien ellenzik azt.
Mindez óriási nyomás alá helyezi a kancellárt, aki bizonytalan és népszerűtlen vezetőként igyekszik minden oldalnak a kedvében járni. Emiatt viszont képtelenné vált a vezetésre, és a pártja valódi csapdahelyzetbe került.
Hamu a fejünkre
Összességében a Kreml Ukrajna elleni agressziója megrendítette a német politikát. Kevés más európai ország állt olyan közel Oroszországhoz a hidegháború vége óta, mint Németország. A Moszkvával való privilegizált partnerség gondolata - és egyben valósága is - a német külpolitika egyik alaposzlopa, legalábbis azóta, hogy Gerhard Schröder és Putyin csaknem két évtizede "barátságot" kötött. Működött a gazdasági érdekek szintje – különösen az energiaszektorban –, de egy olyan stratégiai partnerség víziója is, amely geopolitikai előnyökkel jár mindkét fél számára.
A kormányzó koalíció és a konzervatív Unió vezető politikusai napjainkban egymást szárnyalják túl az Oroszországtól való maximális távolságot jelző nyilatkozatokkal. Lars Klingbeil, az SPD-párt vezetője április 28-án a törvényhozásban kijelentette, hogy Putyin "háborús bűnösként vonul be a történelembe", hozzátéve: "Mindent megteszünk annak érdekében, hogy felelősségre vonják ezt a brutális háborút kirobbantó vezetőt." Más SPD-vezetők is most hamut szórnak a fejükre, miszerint sajnos tévedtek Putyin birodalmi terveit illetően. Steinmeier köztársasági szövetségi elnök leszögezte: "Tévedtem, mint mások."
A főkolomposok hosszú sora
Valóban, a Putyin Oroszországával való kiváltságos partnerség valódi mozgatórugója az SPD volt. Schröder volt az, aki kancellárként kezdeményezte az első balti-tengeri vezeték, az „Északi Áramlat 1” megépítését, és 2005-ben a Kreml által irányított Gazprom cég lobbistája lett. Ebben a szerepében akkor – Németországban még nagyrészt korábbi kancellárként kezelték és tekintik, nem pedig Kreml lobbistaként – egy második vezeték, az „Északi Áramlat 2” mellett is kampányolt.
Az Oroszország és Németország közötti energiakapcsolat a kiváltságos partnerség középpontjában állt. Ez számos rendszeres találkozóhoz vezetett német üzleti vezetők és orosz politikusok között, amelyeket azonban az orosz oldalon az autokratikus rezsim kihasznált.
Míg Schröder megengedte, hogy a Kreml besorozza lobbistaként, legközelebbi munkatársa Frank-Walter Steinmeier – hosszú éveken át kétszer külügyminiszterként és alkancellárként – végül 2017-ben szövetségi elnökként futott be.
Steinmeier külügyminiszterként bizony Oroszországot tette prioritássá. A Steinmeier és Lavrov orosz külügyminiszter közötti bizalmi, baráti kapcsolat legendás volt – ahogyan az is, hogy Putyin több alkalommal hosszadalmas találkozókat biztosított Steinmeier számára – ami külügyminisztertől szokatlan.
Steinmeierhez hasonlóan Sigmar Gabriel is az Oroszországgal fennálló kiváltságos partnerség pillére volt, az SPD pártvezetőjeként, gazdasági miniszterként és kancellárhelyettesként, valamint külügyminiszterként. Gabriel mindig is masszívan kampányolt az „Északi Áramlat 2” mellett, számos találkozóra került sor a Gazprom képviselőivel, Schröderrel és Putyinnal. Az „Északi Áramlat 2-ről” Putyinnal folytatott beszélgetésében Gabriel biztosította, hogy megpróbálják a jóváhagyási kérdéseket német ellenőrzés alatt tartani, hogy megakadályozzák a "külső beavatkozást" – vagyis az EU-t.
A centrumpártok közül csak a Zöldek tudnak azzal dicsekedni: ők bezzeg évek óta szorgalmazzák, hogy az emberek határolódjanak el attól a rezsimtől, amely egyre inkább egy diktatúra irányába fejlődött, zaklatva és támadva szomszédait és amely jelenleg agressziós és hódító háborút vív Európában.
Az Unió is mosakszik
Az Unió pártjai viszont nem tudják ilyen könnyen kihúzni magukat az ügyből. Egy CDU-kancellár volt az ugyanis, aki 2005 óta döntő befolyást gyakorolt a német-orosz politikára, mégpedig jóban és rosszban. Merkel márpedig átvette Schröder Oroszország-politikáját, amely a közelségre és a gazdasági kapcsolatokra irányul. A Grúzia elleni 2008-as orosz támadást nem intő jelnek – a neoimperialista revizionizmus kiindulópontjának – tekintette, hanem inkább csúsztatásnak, amit Szaakasvili grúz elnök is provokált.
De legalább Merkel sokkal kritikusabb hangnemet fogadott el 2011 után, többek között a Putyinnal való nyilvános fellépéseken is, akivel soha nem volt szoros kapcsolata. Merkel volt az, aki Obamával együtt megszervezte a Nyugat válaszát a Krím annektálása és a 2014-es kelet-ukrajnai orosz titkos támadás során – beleértve a gazdasági szankciókat is.
A kelet-közép-európaiak ezt neki köszönhették. Ami viszont gyorsan tönkretette az Oroszországgal szembeni keménységet is tanúsítani képes Németország új imázsát, az az, hogy Merkel jóváhagyta a második balti-tengeri vezetéket, az Északi Áramlat 2-t.
Irán újabb kigyulladt tankerekről számolt be. 
