Olaf Scholz kancellár a hétvégén kijelentette, hogy Oroszország döntése Ukrajna megszállásáról "egy évvel február 24. előtt született, vagy esetleg korábban", hozzátéve, hogy szerinte Moszkva "igazán sokáig képes lesz folytatni a háborút".
Elszálló európai álmok
Márpedig Németország és Franciaország mintha továbbra is abban a hitben ringatná magát, hogy befagyaszthatja a konfliktust, mint 2014-ben, majd kompromisszumot köthet Moszkvával Ukrajna státuszáról. Holott régóta világos, hogy Putyin számára a középút nem jöhet szóba.
Nem akar semleges Ukrajnát, sőt egyáltalán nem akar Ukrajnát. A NATO keleti terjeszkedését a Kreml főnöke csak fedezékül használja az orosz birodalmi imperializmusához.
A Kieli Világgazdasági Intézet szerint Washington a háború első három hónapjában összesen 24 milliárd dollárnyi katonai segítséget nyújtott Ukrajnának. Németországból mindössze 1,4 milliárd euró érkezett, miközben például az egyhatodnyi gazdasággal rendelkező Lengyelország 1,5 milliárd euró katonai támogatást adott Ukrajnának. Franciaország titkolja pontos szállításait, mert nem akarja provokálni Oroszországot. De a francia fegyveres segély is "szerény" – szögezi le a "Le Monde".
Megbukott Oroszország-politika
Úgy tűnik, hogy Berlinben és Párizsban a mára megrendült Oroszország-politika nemcsak a Putyin-rezsim téves megítélésén alapult, hanem az USA megvetésén és egy Amerika-ellenességen is, amely egy tudatlan, egoista és imperialista nagyhatalom képét festi. Ezt szimbolizálja a német delegáció 2018-as reakciója Donald Trump ENSZ-közgyűlés előtti beszédére: "Németország teljes mértékben függővé válik az orosz energiától, ha nem változtat azonnal irányt" - mondta akkor az amerikai elnök.
Heiko Maas külügyminiszter és munkatársai azonban csak fejcsóválással és gúnnyal reagáltak. Ahelyett, hogy komolyan vették volna Washington évek óta tartó figyelmeztetéseit, Németországban az a narratíva kapott teret, amely szerint az Egyesült Államok csak azért ellenzi a balti-tengeri vezetéket, mert el akarja adni saját cseppfolyósított földgázát.
Ukrajna már elesett volna
Washington segítsége nélkül valószínűleg már régóta lobogna az orosz zászló a nyugat-ukrajnai Lvivben és a déli kikötővárosban, Odesszában. Még több ukrán nőnek és gyereknek kellett volna a szomszédos európai országokba menekülnie, hogy elmeneküljön a rabló, megerőszakoló és kínzó orosz katonák elől.
Az USA és elnöke, Joe Biden korán felismerték ennek a konfliktusnak a teljes dimenzióját, és ennek megfelelően jártak el. Az amerikai titkosszolgálatok már tavaly novemberben figyelmeztettek egy küszöbön álló orosz invázióra Ukrajnában, majd később fontos részletekkel szolgáltak Kijevnek Moszkva támadási terveiről.
Míg Németország és Franciaország – az európai kontinentális hatalmak – haboztak, az USA gyorsan ellátta az ukránokat az orosz csapatok megállításához szükséges lég- és páncéltörő rakétákkal. Ez a rövid távú segítség csak azért volt eredményes, mert az amerikaiak a Krím 2014-es orosz annektálása után mintegy 23 000 ukrán katonát képeztek ki, és készítették fel őket egy nagyobb háborúra.
Az európai projekt újragondolása
Az európai integrációt hét évtizeden át a béke törekvése vezérelte. Ám amióta Oroszország február 24-én megtámadta Ukrajnát, a békeprojekt átadta helyét egy háborús projektnek.
Ez az új geopolitikai helyzet arra kényszeríti az európai kormányokat, hogy újragondolják néhány, legrégebb óta érvényesülő elvüket.
A legnyilvánvalóbb az, hogy most kemény, katonai hatalommal („hard power”) kell törődniük. A német újrafegyverkezéssel, Dánia azon döntésével, hogy részt vesz a közös európai védelmi megállapodásokban, valamint Svédország és Finnország NATO-tagságra irányuló törekvésével. A tabuk ledőltek, az Európai Unió tagállamai nehézfegyvereket küldenek Ukrajnának, az EU "békelétesítménye" („peace facility”) pedig 2 milliárd eurót ígért a háborúval sújtott ország felfegyverzésére.
Az európai integráció korábban azt a hitet tükrözte, hogy az országok közötti gazdasági kapcsolatok megalapozzák a politikai megbékélést. Ez a gondolat munkálkodott az eredeti Európai Szén- és Acélközösség (az EU előfutára) mögött, amely az egykori ellenségeket barátokká változtatta azáltal, hogy egyesítette a második világháború hadianyagait előállító nemzeti iparágakat.
De az orosz invázió gúnyt űzött ebből az elképzelésből, bemutatva, hogy az egymásrautaltság arra is képes, hogy az egyik fél zsarolja a másikat. Ez a felismerés a „maszkdiplomáciával” és a „vakcina-nacionalizmussal” kapcsolatos aggodalmak nyomán jött fel a COVID-19 világjárvány idején, amikor sok ország úgy találta, hogy a kritikus ellátások teljes mértékben másokra szorulnak. Ebből következik, hogy Európa leválasztása az orosz energiáról olyan erőfeszítésekkel is párosul majd, hogy Európa kevésbé függjön Kínától.
Az ukrán háború újjáalakítja Európát. Ez nem jelenti azt, hogy az európaiaknak fel kell hagyniuk azzal az idealizmussal és kreativitással, amely a történelem legsikeresebb békeprojektjét vezették. De el kell fogadniuk, hogy modelljük soha nem lesz univerzális. Mostantól az európai integrációt nem a konfliktusok elkerülésénekvágya, hanem a veszélyes világban való sikeres navigálás igénye kell, hogy vezesse.
Ennél súlyosabb fertőzésre csak 2014 és 2016 között volt példa. 
