Putyin történelemfelfogása szerint - amelyet a 2007-es müncheni biztonsági konferencián tartott beszédétől a tavaly júliusi „Az oroszok és ukránok történelmi egységéről” című esszéjéig következetesen kifejtett -, Oroszország egy egyedülálló civilizáció és a civilizált értékek igazi pajzsa. A Kreml ura szerint Oroszország volt az, amely 1380-ban legyőzte a mongolokat, amely a 17. század elején megalázta Lengyelországot, amely megtörte a svéd hatalmat az Északi Háborúban, amely Napóleon európai birodalmát kudarcra ítélte, és amelyik kitörölte Európa lelkéből a nácizmust.
Minden esetben – ahogy Putyin látja – az orosz vér megtisztította a dekadens, effektív és gyenge Európát. Az európaiak azonban kitartóan elutasítják, hogy Oroszországot ismerjék el Európa egyetlen nagyhatalmi státuszára méltó hatalomként.
Mi több, az orosz érdekszférában élők sem igazán fogják fel az orosz kultúra, nyelv és történelem nyilvánvaló felsőbbrendűségét. Ennek az Oroszországnak Putyin véleménye szerint joga van érvényesíteni magát, és ő az egyetlen olyan hatalom, amelynek Európán túli érdekei és területei vannak, és amely joggal alakíthatja az európai biztonságot.
Korrigálni a történelmi kisiklást
Innen jön, hogy Putyin önmagát Nagy Péterrel (1672-1725) hasonlította össze a cár születésének 350. évfordulója alkalmából elmondott legutóbbi megjegyzéseiben. Péter Oroszországot az európai periférián fekvő marginális fejedelemséget, egy inkább ázsiai, mint európai államból igazi birodalommá alakította, amely központi szerepet játszik az európai és eurázsiai politikai ügyekben.
Az orosz népek egyesítése kulcsfontosságú e vízió megvalósításához.
A Szovjetunió összeomlása – és a Szovjetunió hibái – fehéroroszokra, ukránokra és oroszokra osztotta a „rusz”-t. Ezt a történelmi tévedést kell korrigálni. Ukrajnát, Fehéroroszországot és Oroszországot újra egyesíteni kell.
Az ukrán kérdés
Putyinnak a nácizmus iránti megszállottsága, valamint az oroszul beszélők és az orosz etnikumúak feltételezett elnyomása Ukrajnában ebből a történelemolvasásból fakad. Aki ellenzi az orosz nép egységét, annak nácinak kell lennie, az ellenségnek, aki a legközelebb állt a „rusz” elpusztításához.
Az egyszerű ukrán függetlenség és identitásvágy nem a nemzeti érzés kifejezése, hanem a nácik behatolása az ukrán államba, amely aktívan elnyomja a túlnyomórészt orosz ajkú lakosságot. Putyint nem zavarja, hogy 2014-ben először éppen azok a kelet-ukránok ragadtak fegyvert Oroszország ellen, akiket ő meg akart védeni.
Kukába a liberalizmussal
Az Ukrajna elleni háborúval Oroszország új, „szlavofil” irányvonala messiási vonásokat öltött. Március 16-án Putyin megdöbbentő szavakat használt: Oroszország „mindig képes lesz megkülönböztetni az igazi hazafiakat a söpredéktől és az árulóktól, és egyszerűen kiköpni őket, mint egy légy, amely véletlenül a szájába esett (…) ilyen természetes és szükséges öntisztulás a társadalom csak megerősíti az országot.”
A liberalizmust ismét teljesen kitörölték az orosz politikai nómenklatúrából. A politikai elnyomás fokozódó önkényessége és a nyugati értékek nyílt elutasítása azt mutatja, hogy a modern kori „szlavofilek” javában élnek és virulnak Oroszországban. Az az elképzelés, hogy az ukrán invázió Putyin kiszámíthatatlan döntése volt, csábító leegyszerűsítés, de távol áll az igazságtól.
Az oroszországi szellemi és politikai elit több tagja számára Putyin nagyon gyengéd volt Ukrajnával szemben, legalábbis addig, amíg idén februárban el nem rendelte az inváziót. Véleményük szerint a Nagy Katalin által Oroszországhoz csatolt - és történelmi tévedésből egy kitalált országban található - Donbász-régiónak nem volt más jövője, mint Oroszországba való visszaintegrálása.
Kijev tekintetében szerintük a „Sztálin-recept” az egyetlen megoldás: vegye át a politikai hatalmat „totális katonai művelettel”, szerezze meg a távközlési és energia-infrastruktúra irányítását, szervezzen „belső mozgósítást a háború támogatására”, és figyelmeztesse az Egyesült Államokat és NATO-t Oroszország nukleáris készenlétéről külföldi beavatkozás esetén.
A rejtélyes Klub
A „Sztálin-recept” mára a Kreml hivatalos külpolitikájává vált. Ennek a harcias orosz nacionalizmusnak a magja az „Izborszk Klubban”, egy formálisan független kutatóintézetben rejlik, amely fokozatosan kiterjesztette befolyását Oroszország politikai és kulturális szférájára.
A Klub minden orosz nacionalista támaszpontja, a politikusoktól az értelmiségiekig és a tudósokig: közel áll a „Donyecki Népköztársaság” alapító alakjaihoz, Pavel Gubarev kormányzóhoz, Alekszandr Borodaj miniszterelnökhöz és Igor Sztrelkov védelmi miniszterhez. De ott van Szergej Glazev, Putyin tanácsadója 2012 és 2019 között az eurázsiai gazdasági integrációval kapcsolatban; Tyihon Sevkunov orosz ortodox egyházi vezető - az elnök személyes gyóntatója -, és más elsőrangú politikai személyiségek.
Dióhéjban, az Izborszk Klub minden konferenciájával, publikációjával és kezdeményezésével a következő generációk számára irányítja az antiliberalizmus felé vezető társadalmi átmenetet.
Ha lehetett volna tenni valamit az orosz-nyugati kapcsolatok megmentéséért és nagyobb teret adva a modern kori „nyugatiasítóknak”, akkor az már későnek tűnik. Ahogy Henry Kissinger mondta egy 2015-ös interjúban: „az Egyesült Államok nem terjesztett elő saját koncepciót, kivéve azt, hogy Oroszország egy napon csatlakozni fog a világközösséghez valamilyen automatikus megtérés útján”.
Nos, semmi sem áll távolabb a valóságtól.
A tárcavezető nagyon nem volt elégedett. 
