A hidegháború éveihez hasonlóan az elmúlt években újra megindult a vetélkedés a válság sújtotta Mediterrán térségben Moszkva és Washington között. Az egyiptomi-orosz relációban pedig az elmúlt napokban elképesztő folyamatokat láthatunk. Kezdődött mindez azzal, hogy október 7-én Kairó Moszkvával együtt szavazott az ENSZ Biztonsági Tanácsában az aleppói vérengzés kapcsán.

Szaúd-Arábia vérig sértődve ezért felfüggesztette az Egyiptomnak szánt olajszállítmányokat, ami súlyos csapás az ország gazdaságának. Ezek után jelent meg a döbbenetes hír, miszerint Moszkva szívesen felújítaná a Sidi Barani tengerészeti bázist és ismét orosz hajók állomásoznának ott - ezt a bázist 1972-ig használta Moszkva, hogy figyelemmel kísérje a Mediterráneumban cirkáló amerikai tengerészeti egységek mozgását. Mindennek tetejébe pedig múlt szombaton közös hadgyakorlatot kezdett – az arab ország területén - Kairó és Moszkva.

Figyelemre méltó, hogy az ex-szovjet bázis, amelyet újraindítanának, nem Alexandriában vagy Port Saidban van, hanem a líbiai határ mellett. Sokat elárul az a tény, hogy pont ezt akarja Moszkva felújítani: esetleg a jövőben szeretne egy líbiai intervenciót is? Egyiptomnak ez bizony nem lenne ellenére, ahogy a legtöbb regionális országnak sem.

Washington elképedve figyel, hiszen pont egy idei kongresszusi jelentés mutatott rá arra, hogy 1948 és 2015 között az Egyesült Államok 76 milliárd dollár segélyt nyújtott Egyiptomnak. Beleértve azon 1.3 milliárd dolláros katonai segélyt, amelyet 1987-től napjainkig kapott Kairó.

Hogyan jutottunk el idáig?

Káncz Csaba

Egyiptom és a Szovjetunió között igen szoros volt a kapcsolat az 1950-es évektől egészen az 1970-es évek végéig. A pánarab eszme és az arab szocializmus leghíresebb alakja, Gamal Nasszer elnöksége alatt a szovjetek voltak az ország legfontosabb fegyverszállítói. 1956-ban Hruscsov pártfőtitkár finanszírozta meg az Asszuáni Gát építését – az akkor horribilis 2.2 milliárd dollár összegben – miután Washington kiszállt a projektből. Számos egyiptomi tiszt végzett ezután a szovjet Frunze katonai akadémián, így a későbbi elnök, Hoszni Mubarak is.

Az 1973-as jóm kippuri háborúban például Egyiptom orosz haditechnikát vetett be Izrael ellen. Az egyiptomi külpolitika orientációja az 1979-es amerikai-izraeli-egyiptomi, úgynevezett Camp David-i békemegállapodást követően változott meg. Ez után kezdték folyósítani az amerikaiak az évi másfél milliárd dollárt kitévő katonai segélyt Kairó számára.

Fontos kiemelni, hogy az új egyiptomi vezérkar és tisztek többsége – az Egyesült Államokban történt kiképzésük ellenére – már nem óhajt olyan szoros amerikai-egyiptomi kapcsolatokat, mint a korábbi, Mubarak-rezsim tisztjei. Az Egyesült Államok ezért az új elnök alatt más eszközökkel is igyekezett megtartani magának Egyiptomot, mert nem akarja, hogy Kairó – és ami még fontosabb a Szuezi-csatorna – kikerüljön a fennhatósága alól. Kairó ezért az elmúlt pár évben olyan Amerika-barát országoktól kapott jelentős anyagi támogatást, mint Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Kuvait. Ez egyben ironikus is, hiszen ők voltak a korábbi, megbuktatott elnök, Mohamed Murszi és a Muszlim Muszlim Testvériség legnagyobb anyagi támogatói.

Sziszi missziója

A kötelékek tehát lazulnak Washingtonnal és Abdel Fattah el-Sziszi elnök, a tábornoki kar volt vezetője, tágabb mozgásteret keres. Bár Sziszi angolszász katonai akadémiákon tanult, már korán arra a következtetésre jutott, hogy a Nyugat politikája a Közel-Keleten elhibázott és veszélyes. 2005-ös diploma-dolgozata a Pennsylvania állambeli US War College-ben a „Közel-Kelet demokráciája” címet viselte és kritizálta a kívülről jövő demokratizálási kísérleteket.

Közös Sziszi és Putyin Közel-Kelet politikájában, hogy mindketten támogatják a szíriai diktátort, Baser al-Asszadot. Szintén összeköti a két országot, hogy Kairóban sokan a 2011-es Tahrir-téri forradalmat a CIA számlájára írják, éppen úgy, ahogy Putyin tekint a 2013-as Majdan-téri felkelésre Kijevben.

Káncz Csaba jegyzete