Az ukrán ellenoffenzívától várt eredmények elmaradása, illetve az amerikai belpolitika az Ukrajnának nyújtandó katonai segítség körül is kikristályosodó válsága kapcsán is egyre többször kerül szóba a háborús fáradtság kérdése. Mikor fárad bele a Nyugat Ukrajna egyre inkább vég nélkülinek látszó támogatásába, mikor fárad bele az ukrán társadalom a háború okozta veszteségekbe és nélkülözésbe? De a háború kitörése óta az a kérdés is sokszor felmerült, hogy az orosz társadalom, vagy éppen az orosz gazdasági-politikai elit meddig tűri és bírja a háború okozta veszteségeket, nehézségeket és korlátozásokat.
Mint arról már korábban is írtunk, a háború igazából mindenkinek rossz, mégse olyan egyszerű véget vetni neki, mint talán gondolnánk. De hogyan is érhet véget egy háború? A legegyszerűbb dolog talán az egyik fél döntő, elsöprő katonai győzelme, annak hadseregének és politikai vezetésének teljes megsemmisítése vagy térdre kényszerítése.
Jelen állás szerint az ukrajnai háborúban erre egyik fél sem képes. Az ukránok minden kitartása, találékonysága és ereje ellenére már csak az orosz nukleáris fegyverek miatt sem reális, hogy bármikor a jövőben ukrán tankok dübörögjenek győzelmi díszszemlén a moszkvai Vörös téren, az orosz haderő pedig valamikor 2022 tavaszán vesztette el minden reményét arra, hogy döntő győzelmet arasson Ukrajnában, amikor megtépázott hadoszlopai visszafordultak Kijev alól.
Véget érhet még egy háború az egyik hadviselő fél haderejének harcképtelenné válásával is. Ha például kilövik az utolsó töltényt, elhasználják az utolsó liter üzemanyagot, akkor egy még annyira lelkes hadsereg sem tehet mást, mint hogy megadja magát. Elképzelhető egy teljes gazdasági összeomlás forgatókönyve is – ha gyakorlatilag a teljes ország leáll egy csőd következtében, akkor előbb-vagy utóbb a haderő is megszűnik harcolni.
Jelen állás szerint Oroszország és Ukrajna tekintetében ezek az eshetőségek sem várhatók a közeljövőben. Az orosz gazdaság a szankcióktól ugyan megtépázva, de működik, a hadiipar termel, még ha nem is annyit, mint kellene, de annyit igen, hogy a háború még akár évekig is folytatható legyen, legfeljebb még inkább védekező jelleggel. Az ukrán gazdaság és a hadiipar is erőteljesen rászorul a nyugati segítségre, de amíg ez érkezik, addig legfeljebb szintén az a kérdés, hogy milyen hadműveletekre lesz képes az ukrán haderő, nem az, hogy tudja-e egyáltalán folytatni a harcot. Az Ukrajna mögött álló nyugati szövetségesek gazdasági és katonai tartalékai azonban gyakorlatilag végtelenek Oroszországhoz képest, így ha az akarat megvan, akkor a képességek nem hiányoznak ahhoz, hogy hosszú éveken át fenntartsák vagy még jócskán növeljék is a támogatást.
Elhozhatná a békét az, ha a két ország politikai vezetése úgy látná, hogy létezik valamilyen kompromisszum, amelynél jobbat már csak túlzott ár megfizetésével lehet elérni, de egyelőre mindkét fél láthatóan úgy érzi, a harc folytatásával idővel jobb helyzetbe navigálhatja magát – és közös nevező sem nagyon látható, hiszen az ukrán vezetés kitart amellett, hogy nem enged át területeket Oroszországnak, az oroszok pedig országuk részének tekintik a négy elcsatolt, de katonailag bőven nem teljesen meghódított ukrán régiót (hogy a Krím jelentette problémáról most ne is beszéljünk).
Belefáradni
A háborúk azonban úgy is véget érhetnek, ha valamelyik fél társadalma egyszerűen úgy dönt, ebből elég volt, és valamilyen módszerrel (tüntetések, választások, fegyveres lázadás - elég széles a spektrum) rákényszeríti a politikai vezetést, hogy fejezze be a háborút.
Ez egyáltalán nem ritka eset. Az Egyesült Államokról szokás mondani, hogy nem szokott háborúkat elveszteni, hanem egyszerűen elunja megvívni őket. Vietnámban vagy Afganisztánban nem az amerikai haderő szenvedett vereséget, hanem a politikai vezetés döntött úgy társadalmi nyomásra, politikai és/vagy gazdasági megfontolásokból, hogy kivonja az amerikai erőket. Általában is elmondható, hogy nagy- és világhatalmakat lényegesen gyengébb ellenfelek gyakorlatilag csak így győzhetnek le: ha elég nagy árat tudnak fizettetni a győzelem reményéért, akkor reménykedhetnek benne, hogy valahol valami megroppan a nyomás alatt.
Fontos kitétel, hogy ebből a szempontból a háború tényleges állásával szinte egyenrangú fontossággal bír az, hogy az egyes társadalmak miként érzékelik a háború állását. Katonai értelemben az észak-vietnámiak 1968 elején indított Tết-offenzívája kevés eredményt hozott iszonyatos veszteségekért cserébe. Az amerikai közvéleményt azonban sokkolták a Saigon utcáin zajló harcokról készült felvételek és a tudat, hogy annyi év háborúskodása után a Vietkong képes volt magához ragadni a kezdeményezést – innentől kezdve fokozódott lassan elviselhetetlenné a nyomás az amerikai vezetésen, hogy hagyja sorsára Dél-Vietnámot.
Ez különösen lényeges olyan társadalmak esetén, mint mondjuk az orosz, ahol a hatalmon lévőknek a nyilvánosság szigorú kontrolljával lehetőségük van a valóságtól meglehetősen eltérő képet közvetíteniük a társadalom felé a dolgok állásáról. Lehet, hogy a hadsereg borzalmas veszteségeket szenved, felszerelése és vezetése csapnivaló, de ha a lakosság úgy tudja, hogy a győzelem csak idő kérdése, az ellenség pedig rosszabbul áll, akkor jóval kisebb az esélye egy erőteljes háborúellenes mozgalom kibontakozásának.
És ez a másik irányba is működik, ha a katonák azt érzik, a társadalom lelkesen támogatja a háborút, akkor kevésbé valószínű, hogy megfordulna a fejükben, hogy talán inkább mégis hazamennének, és ha ez valakinek nem tetszik, akkor erről fegyverrel a kézben is szívesen elbeszélgetnek vele.
Nehéz lemérni
Mint láttuk, a jelen helyzetben nagyon úgy tűnik, az ukrajnai háborút az zárhatja le, ha valamelyik érintett fél társadalma (vagy hadseregének túlnyomó többsége) dönt úgy, hogy most már elég volt. De mennyire lehetnek közel ehhez a két oldalon?
Ennek eldöntése nem egyszerű feladat. A töltények, harckocsik, üzemanyaggal teli hordók számával ellentétben a háborús fáradtság nem egy objektíven mérhető adat. Említettük, milyen fontos az események percepciója, ezt a percepciót pedig rengeteg minden befolyásolhatja, és akár nagyon gyorsan is radikálisan meg tud változni. Ahogy mondjuk forradalmakat is általában valamilyen szimbolikus, de nem feltétlenül döntő fontosságú ügy tud kirobbantani, úgy a háború támogatása is nagyban múlhat ilyen ügyeken. Tegyük fel, Zelenszkijről kiderülne, hogy rendszeresen egy tengerparti luxusvillában koktélozgatva tölti az idejét, miközben az ukrán katonák az életüket áldozzák a fronton, az hatalmas csapást mérne a háború támogatottságára, miközben semmilyen befolyással nem lenne a háború állására.
Az sem véletlen, hogy az ukrán kormány nagyon igyekszik rendet tenni a sorozás körül felmerült kétes ügyekben. Történelmileg is visszatérő séma, hogy a sorozott hadseregekkel rendelkező országokban a sorozás vélt vagy valós igazságtalanságai nagyon meg tudják gyengíteni a társadalom és a hadsereg harci szellemét: ha az emberek azt érzik, vannak egyenlőbbek az egyenlők között, akkor sokkal gyorsabban lesz elegük az egészből, mint ha úgy érzik, mindenki jogai és kötelességei szerint húzza az igát, viseli a háború terheit.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a társadalmon eluralkodó háborús fáradtság sem jelenti automatikusan egy háború végét. Ha nem a hadsereg lázad fel, még egy demokráciában is bőven lehetséges folytatni egy háborút „az emberek” akarata ellenére is, legalábbis mondjuk az első választásokig, de még akár azután is. A vietnámi háborúnak jókora elutasítottsága volt az amerikai társadalomban, mégis hosszú évekig zajlott még – a választóknak más kérdések fontosabbak voltak, mint a háború mielőbbi lezárása.
Diktatúrákban és olyan látszatdemokráciákban, mint mondjuk Oroszország, pedig még távolabbi a kapcsolat a népakarat és a folytatott politika között, bár azért például Putyinnak is érdemes figyelnie a hátára – és vannak is jelei annak, hogy bizonyos szempontokból igyekszik a társadalom legalábbis bizonyos csoportjait elszigetelni a háború valóságától.
Harc a győzelemig
A közvéleménykutatások azért támpontot biztosíthatnak abban, hogy mi is a közhangulat. Ezt nézve Ukrajna még nagyon messze van attól, hogy beüssön a háborús fáradtság. Volodimir Zelenszkij elfogadottságára, aki mégiscsak a háború arcának számít, és mindig, minden fórumon elmondja, hogy politikájának alapja a háború folytatása a győzelem kivívásáig, 82 százalékot mértek a legutóbb, ez ugyan néhány százalékkal alatta van a tavaly mért csúcsoknak, de még mindig egyértelmű és kiemelkedő eredmény – demokratikusan választott, pláne hivatalban lévő politikusok általában csak álmodhatnak ilyen számokról.
Ugyan a különböző politikai intézmények és közszereplők tetszési indexe a ranglétrán lefelé haladva nagy általánosságban csökken, de ez természetesnek számít – az emberek alapvetően nem szeretik a politikusokat, a parlamentről pedig többségük lesújtó véleménnyel van. Az amerikai kongresszus például csak a választók 13 (!) százaléka szerint végez jó munkát, ennél több amerikai van jó véleménnyel Iránról, de önmagában ettől még nem omlik össze egy ország vagy kell feladnia egy háborút.
A legfontosabb kérdés, hogy mennyire akarják az ukránok folytatni a háborút. Nos, 2022-ben nagyjából 70 százalékuk folytatta volna a harcot a győzelemig, kerül, amibe kerül, 2023 októberében 60 százalék válaszolt így, pedig addigra már nyilvánvalóvá vált, hogy a várva várt offenzíva nem hozott látványos eredményeket. Tavaly 25 százalék választotta volna a tárgyalásos megoldást, ez most 30 százalék – de akkor még arról nem is beszéltünk, hogy még aki tárgyalna, az sem egyezne bele akármilyen békemegállapodásba.
Véges tartalékok
A hasonló orosz adatok alapján első pillantásra Putyinnak sincs miért aggódnia. A véleményspektrum két végén egy nagyjából hasonló méretű csoportot találhatunk: egy 20-22 százalék körüli tábor feltétel nélkül harcolna a győzelemig, míg egy 19-20 százalék körül mért csoport engedményeket tenne Ukrajnának a békéért. A köztes, nagyjából 55 százalék tűzszünetet kötne, de nem mindegy, milyen áron. Herszont és Zaporizzsját (a két nem orosz többségű, nagyrészt ukrán ellenőrzés alatt álló ukrán régiót) csak 22, Luhanszkot és Donyecket (a két orosz többségű, nagyrészt az oroszok által uralt régiót) 16 százalék adná vissza Ukrajnának.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy mennyire megbízhatóak az ilyen kutatások egy olyan országban, ahol a háború - bocsánat különleges katonai művelet - elítélése, a fegyveres erők „megsértése” börtönnel is büntethető cselekedet, és ahol meglepően sok baleset történik rosszul záródó, magas emeleti ablakok közreműködésével. Lehetséges, hogy a valós arányok kicsit másmilyenek, de az kimondható, hogy az orosz társadalomban egyelőre nincs egyértelműen háborúellenes hangulat, és a trendek azt mutatják, hogy az egyértelműen háborúellenesek tábora csak lassan gyarapszik.
Azonban pont a trendek mutatják meg, hogy elég törékeny ez az állapot a Putyin-rezsim szempontjából. Amikor tavaly ősszel bejelentették a mozgósítást, de még nem lehetett tudni, az pontosan kiket is érint, hirtelen látványosan bezuhant a hosszú távú kilátásaikkal elégedettek száma Oroszországban. Aztán, amikor kiderült, a mozgósítás – relatíve – keveseket érint, és a behívottak többsége a szegény, vidéki régiókból származik, aránytalanul nagy részük pedig valamelyik etnikai kisebbséghez is tartozik, a számok visszaugrottak nagyjából a korábbi szintekre. Tehát az orosz társadalom addig nem ellenzi nagyon a háborút, amíg azt valaki más vívja meg helyette.
Jelenleg a szűk, de mégiscsak létező és politikailag leginkább aktívnak tekinthető orosz középosztály, tehát a városi, tanult, viszonylag jól kereső rétegek keveset érzékelnek a háborúból: őket és az ő gyerekeiket nem küldik a frontra, adóemelések nincsenek, a fizetések még nőnek is a munkaerőhiány és a hadiipar felszívóereje miatt. Azonban nagy kérdés, hogy meddig lehet teljesen elszigetelni a társadalom egy részét a háború hatásaitól, és mi lesz, ha egyszer csak ők is a bőrükön érzik majd ezeket a hatásokat. Feltehetően akkor nagyon hirtelen változhat meg a hozzáállásuk a háborúhoz, hiszen az ukránokkal ellentétben az oroszoknak igenis van választásuk: a harc befejezése Putyinék minden ellenkező kijelentése ellenére sem veszélyeztetné az orosz állam létét és lakosságának túlélését.
Kell egy kis segítség
Persze az ukrajnai háború olyan szempontból különleges, hogy Ukrajna kitartása egyáltalán nem csak az ukránok elszántságán múlik. Putyin egyik megszólalásában úgy tippelt, hogy nyugati segítség nélkül az ukrán haderő egy hónapig sem tudna tovább harcolni, és ha ez talán nem is igaz, a valóságtól sem áll nagyon távol. A nyugati fegyverek és pénz nélkül az ukrán vezetésnek és az ukrán népnek valóban nem nagyon maradna más választása, mint hogy területi veszteségekkel is járó, jelenleg elfogadhatatlannak ítélt feltételekkel kössön valamiféle békét Oroszországgal – és felkészüljön arra, hogy adandó alkalommal újabb, a teljes ukrán államiságot veszélyeztető orosz agresszióval kelljen szembenézzen.
Így aztán a nyugati államok háborús fáradtsága közvetlenül befolyásolja a háború kimenetelét. De mi a helyzet ezen a fronton? Érdemes talán különválasztani az Egyesült Államokat és az uniós tagállamokat e szempontból is.
Amerikában e napokban is zajlik a kötélhúzás az elnöki adminisztráció, illetve demokraták és republikánusok között az Ukrajnának a jövő évre megszavazandó 60 milliárd dolláros, elsősorban katonai segélycsomagról. Ha ezt megszavazná a kongresszus, azzal nagyjából biztosítva lenne, hogy a várhatóan eldurvuló elnökválasztási kampány fordulatai ellenére is tovább folytatódjon legalább egy évig Ukrajna támogatása, méghozzá viszonylag magas szinten. Ha ez nem történik meg, akkor legjobb esetben is minden egyes újabb segélycsomaghoz újabb köröket kell futni a törvényhozásban is, teljesen bizonytalanná téve, hogy mikor és milyen támogatásra számíthat Ukrajna legfontosabb szövetségesétől.
Szögezzük le gyorsan: az Egyesült Államoknak alig vitatható érdeke e támogatás folytatása. Ha minden morális megfontolást félre is teszünk, valójában Ukrajnában az történik, hogy Amerika egyik legfontosabb stratégiai riválisa, Oroszország rohamosan építi le katonai és gazdasági erőforrásait. 60 milliárd dollár egy évre rengeteg pénz, de a 850 milliárd környékére tervezett amerikai védelmi költségvetésben nem olyan nagy tétel ezért cserébe, ráadásul mindez egyetlen amerikai katona életének feláldozása nélkül történik.
Ahogy a Szovjetuniónak a lehető legjobb forgatókönyv volt az Észak-Vietnámnak adott támogatással rombolni Amerika katonai erejét és reputációját közvetlen összeütközés nélkül, most Amerikának is nagyon megéri Ukrajnában véreztetni ki Oroszországot.
Arról már nem is beszélve, hogy az Ukrajnának adott támogatás túlnyomó része valójában Amerikában marad, hiszen amerikai cégek kapnak megrendeléseket az Ukrajnának átadott, többségében elavult, egyébként is a leselejtezéshez közelítő eszközök vadonatújakkal való pótlására, Amerika tehát tulajdonképpen jórészt a saját haderejét modernizálja az Ukrajnának küldött segítség ürügyén.
De attól még, hogy megéri, nem biztos, hogy ezt az amerikai társadalom is így látja. Az utóbbi időben sok olyan hírt hallhattunk, hogy az amerikai polgárok egyre nagyobb része tartja túlzottnak az Ukrajnának nyújtott segítséget, és ezért is pedzegetik – főleg republikánus oldalról – egyes politikusok a támogatások megszüntetését vagy drasztikus csökkentését.
Csakhogy hiába igaz, hogy nő az Ukrajna támogatását megkérdőjelezők száma, az ördög a részletekben rejlik. Igaz, hogy egy november eleji felmérés szerint az amerikaik immár 41 százaléka véli úgy, hogy Amerika túl sok segítséget ad Ukrajnának, és ez a szám még idén júniusban is csak 24 százalék volt. De azt a hangzatos újságcímekben már nem szokás hozzátenni, hogy ettől még 33 százalék szerint az USA pont megfelelő mértékű támogatást nyújt, 25 százalékuk szerint pedig éppenséggel ennél több támogatásra lenne szükség. Arról nem is beszélve, hogy a „túl sok” még egyáltalán nem jelent nullát, tehát nagyon messze nincsenek többségben azok az amerikaiak, akik jelentősen csökkentenék az Ukrajnának nyújtott katonai és pénzügyi támogatást.
Ennél sokkal nagyobb elutasítottsága volt az amerikai társadalomban a vietnámi vagy éppen az afganisztáni háborúknak, és mégis évtizedekig harcoltak amerikai katonák ezekben. Ha pedig az Oroszországról alkotott véleményét nézzük az amerikai embereknek, akkor az ítélet egyértelmű: Oroszország megítélése a béka feneke alatt van (62 százalékuk nagyon negatív, 29 százalékuk valamennyire negatív véleménnyel van az országról, nagyon jó véleménnyel pedig csupán 1 százalékuk), az amerikaiaknak nem azzal van a bajuk, hogy az oroszok elleni műveletekre költ pénzt Washington, inkább az ukrán korrupció, illetve Amerika belső, szintén forrásokat igénylő problémái miatt tartják túl magasnak az Ukrajnára költött összeget.
Persze az is tény, hogy az amerikai választóknak vannak rossz tapasztalataik az elhúzódó, a pénzt nyelő konfliktusokkal, amelyek végül semmilyen látható eredményt nem hoznak – legutóbb például két évtizedig öntötte a pénzt Amerika az afgán hadseregbe, hogy aztán napok alatt összeomoljon a nyugati erők kivonulásakor.
Majdnem egységes Unió
Európában is elég hasonló a helyzet. Az Európai Uniónak legalább annyira érdeke, hogy Ukrajna kitartson, mint Amerikának, sőt a konfliktus szó szerint az uniós határok mellett zajlik, Ukrajna összeomlása tehát azonnali, súlyos biztonsági fenyegetést jelentene az uniós tagállamok számára is.
A legtöbb országban ennek megfelelően a „mainstream” politikai erők körében konszenzus is övezi legalább az Ukrajnának nyújtott támogatás szükségességét, ha nem is feltétlenül annak módját és mértékét.
Ha a teljes uniós népességet nézzük, akkor a közvélemény is Ukrajna mögött áll: még a legmegosztóbb kérdésekben is nagyjából 60-40 százalékos többségben vannak az Ukrajnának kedvező válaszok. Egy szeptember elején publikált felmérés alapján az uniós polgárok 86 százaléka támogatja a háború által érintett embereknek adott humanitárius segítséget, 71 százalék van az Oroszország elleni szankciók pártján, 67 százalék támogatja Ukrajna uniós integrációját, 65 százalék folytatná Ukrajna pénzügyi és gazdasági támogatását, és még az Ukrajnának történő fegyverszállítások is 57 százalékos támogatást élveznek. Szó sincs tehát arról, amit mondjuk az Orbán-kormány szeret hangoztatni, tehát hogy a háborút a valóságtól elszakadt, globalista brüsszeli elit erőlteti rá a békepárti, a háborúba belefáradt európai népekre.
Viszont azzal, hogy Orbán Viktor (és egy-két maradék, illetve Robert Fico személyében egy régi-új szövetségese) rendszeresen keresztbe tesz az Ukrajnát támogató döntéseknek, egyrészt napirenden tartja és folyamatos vitákat generál a kérdésben, már ezzel is rombolva az európai konszenzust. Másrészt a támogatások késleltetésével, illetve csökkentésével egy öngerjesztő folyamat jön létre: Ukrajna nem kap elég mennyiségű és minőségű fegyvert, ezért nem éri el a várt eredményeket, a sikertelenség pedig növeli a háborús fáradtságot és még nehezebbé teszi a támogatások megfelelő szintre emelését, ez újabb kudarcokhoz vezet... és így tovább.
Jelenleg tehát mindkét harcoló fél elsősorban a háborús fáradtságban bízhat, mint a „győzelem” legjobb esélye. Azonban egyelőre mind Oroszországban, mind Ukrajnában kitart a háború támogatottsága, és ami legalább ennyire fontos, mind az Egyesült Államokban, mind az Unióban is kényelmes többségben vannak azok, akik tovább támogatnák Ukrajnát a háborúban.
Oroszországban ráadásul a látszat némileg csal: ahogy gazdaságilag, úgy társadalmi támogatottságban is jóval kisebbek az orosz tartalékok, mint a nyugatiak, mivel arra mutatnak a jelek, hogy az orosz emberek döntő része leginkább közönyös a háborúval kapcsolatban, de ez a közöny ellenállásba fordulhat, ha a háború hatásait a saját bőrükön kezdik el érezni.
Vlagyimir Putyin tehát ebből a szempontból is versenyt fut az idővel, és szüksége lenne a nyugati társadalmak gyors pálfordulására. Ehhez pedig olyan politikusokra van szüksége, akik a konszenzusból kilépve, saját politikai érdekeiket követve (vagy egyéb okból, de ne evezzünk most az igazolhatatlan összeesküvéselméletek vizeire) az ukrajnai háborút egy megnyerhetetlen pénztemetőnek állítják be, amelyben a Nyugat egy korrupt, működésképtelen, a harctéren sehova sem haladó államot támogat.
Mint láttuk, a háborús fáradtság inkább a fejekben dől el, és a nyugati közhangulat áthangolásában a putyini rezsimnek sokkal többet segít Donald Trump, Orbán Viktor vagy éppen Geert Wilders, mint akárhány újabb, a frontra küldött tank vagy elfoglalt ukrán négyzetkilométer. A háború legfontosabb csatáit most nem Donyeckben vagy Zaporizzsjában, hanem az uniós csúcson és az amerikai kongresszusban vívják.
A cikk alapjául Perun a témával foglalkozó adása szolgált, amely itt is megtekinthető:
