A nagyszabású, nagyjából kiegyenlített erőkkel háborúk kapcsán jól tudjuk – vagy az elmúlt másfél évben már megtanulhattuk –, hogy végeredményük legalább annyira gazdasági, mint katonai, stratégiai vagy politikai kérdés. Ha az egyik hadviselő fél egész egyszerűen annyi új harckocsit, páncélost, repülőgépet, rakétát, lőszert és minden mást képes termelni, hogy a másik fél ne tudja tartani a lépést saját veszteségeinek pótlásával, akkor előbb vagy utóbb a másik kénytelen lesz feladni a küzdelmet.
Mivel jelenleg Ukrajnában pontosan ilyen felőrlő jellegű hadviselés folyik, ezért alapvető fontosságú a kérdés, hogy az orosz hadiipar mennyire tudja pótolni a fronton elszenvedett veszteségeket. Ukrajna esetében kicsit más a helyzet, hiszen az ukrán hadiipar teljesítményét kiegészítik, de inkább helyettesítik vagy megsokszorozzák a nyugati szövetségesek „segélycsomagjai”, így az ukránok kitartásának korlátait is inkább a nyugati politikusok elhatározása, illetve a nyugati hadiipar képességei jelentik. Nemrég a NATO-tagországok 2023-as védelmi költségvetései alapján arra jutottunk, hogy a Nyugat megmoccanni látszik, ám lehetőségeihez képest még mindig nagyon keveset tesz az újrafegyverkezés, és ehhez kapcsolódóan Ukrajna fegyverekkel való elárasztása érdekében.
Beindult a gépezet?
De mi a helyzet Oroszországgal? Miután kiderült, hogy Ukrajna inváziója nem az a pár napos vagy hetes diadalmenet lesz, amire még Nyugaton is sokan számítottak, majd kiderült az is, hogy az oroszok „erőből” képtelenek győzelmet aratni az ukránok felett, sokszor előkerült a győzelem kivívásának másik módja: a felőrlés. Orosz- és oroszbarát politikusoktól, propagandistáktól és szakértőktől is rendre hallhattuk az érvelést: ha az orosz hadiipar hatalmas mozdonya egyszer beindul és felpörgeti a motorját, akkor nincs, ami megállítsa. Ha máshogy nem megy, akkor Oroszország egyszerűen bele fogja fullasztani Ukrajnát az újabb katonák és fegyverek áradatába, ahogy mondjuk a náci Németországgal is tette (nem mellesleg jelentős nyugati szövetségesi segítséggel, de ezt mostanában sokan hajlamosak elfelejteni).
A másik véglet szerint a szankciók, az elmaradottság és a korrupció igái alatt nyögő orosz hadiipar haldoklik, és az orosz katonák hamarosan T-34-esekkel és szuronyokkal lesznek kénytelen harcolni.
Szóval mi az igazság? Mire képes az orosz hadiipar? Tudják pótolni az oroszok a fronton elszenvedett veszteségeiket? Erre a kérdésre keresi a választ a Perun néven publikáló kiváló ausztrál védelmi gazdasági szakértő új YouTube-adásában (amely a cikk végén is megtekinthető).
A válasz megadása azonban nem egyszerű. Az orosz gazdaság és hadiipar tekintélyes méretű és komplex rendszer. A hivatalos orosz adatok pedig híresen megbízhatatlanok, a hadiipart érintő adatok, például a megrendelések, teljesítések, fejlesztési tervek pedig titkosítottak is. Ráadásul az egész orosz rendszert áthatja a korrupció, a hazugság, illetve a valóság megszépítésének kultúrája. Amikor tehát egy orosz tisztviselő vagy politikus kiáll, és bármilyen számokat közöl bármiről, akkor nagyjából csak abbanbiztosak lehetünk abban, hogy ezek nem valóságosak. Azt viszont nem tudhatjuk, hogy a valóságtól való eltérés néhány százalék, egy-két nagyságrend, vagy esetleg a végtelenbe tart, ahogy azt sem, az adott megszólaló tudatosan hazudik-e, maga sem tudja az igazságot, esetleg mindkettő.
Nézzünk néhány ilyen nyilatkozatot. Vlagyimir Artyakov, a védelmi ipari vállalatok nagy részét tömörítő, hatalmas állami konglomerátum, a Rosztek vezérigazgató-helyettese például idén arról beszélt, hogy négyszeresére nőtt a páncélosok előállítása. De azt például nem mondta, hogy pontosan mihez képest, és hogy a teljesen új járművekre gondol kizárólag, vagy ebbe a felújított, esetleg a tartalékokból elővett járműveket is bele kell-érteni. Maga Vlagyimir Putyin júniusban hasonlóan nagyvonalúan azt mondta, hogy az év során
„a fő fegyverek előállítása 2,7-szeresére nőtt, a leginkább szükséges területeken pedig tízszeresére”.
És persze ott van Dmitrij Medvegyev, aki a Nyugatnak szóló fenyegetésekben is szeret nagyokat mondani – szerinte Oroszország évente 1500-at képes gyártani a jelenleg (a nem létező T-14 Armatán kívül) legfejlettebb orosz harckocsikból, a T-90M-ből, miközben nyugati becslések szerint legfeljebb néhány tucatra lehet képes az orosz hadiipar.
De vegyük csak Putyin szerényebb, 2,7-szeres állítását. Megint csak nem tudjuk, mire gondolt az orosz elnök. És az sem mindegy, milyen bázishoz viszonyítunk. Lőszerből vagy harckocsiból nagyon sok a közel háromszoros mennyiség, de ha mondjuk gyalogsági ásóból készül háromszor annyi vagy egy vadászgépből, amelyből a háború előtt évente egy készült, az annyira nem látszana meg a fronton. (Ott van például a híres-hírhedt Ka-52 „Aligátor” harci helikopter. A háború előtt még bejelentett szerződés szerint az orosz haderő két év alatt 30 ilyen gépet kapott volna, miközben csak a vizuálisan megerősített veszteségadatok szerint elvesztett már 43-at másfél év alatt. Ha tehát valami csoda folytán – azért egy harci helikopter „termelését” nem olyan egyszerű emelni, mint mondjuk a Kalasnyikovlőszerét – kétszeresére sikerült is volna emelni, akkor is csak pótolni tudnák a veszteségeket, az orosz légierő képességeit növelni nem.)
Szóval akkor meg vagyunk lőve, nem tudunk közelebb férkőzni az igazsághoz? Azért a helyzet nem ilyen csüggesztő. A különböző hivatalos adatokból is ki lehet azért bogarászni valamit. Statisztikákat persze lehet hamisítani, de nagyon sok, összefüggő adatot konzisztensen meghamisítani már nem olyan egyszerű. (Például könnyű kétszeresére változtatni egy vállalat könyvelésében a termelés adatait, de ehhez több munkavállaló, új gépek, megnövekedett energiaszámlák, kiadások és bevételek is tartoznának.)
Nézzünk tehát néhány hivatalos adatot. A 2023-ra elfogadott hivatalos védelmi költségvetés nagyjából 5 billió rubel, ez nominálisan jelentős (1,5 billiós, azaz a mai árfolyamon körülbelül 15 milliárd dollárnyi) emelkedés a 2021-es 3,5 billióról, de ha számításba vesszük az inflációt és a rubel árfolyamának megzuhanását, akkor valójában minimális a növekedés. Még akkor is, ha ezek szerint Oroszország már ezzel is többet költött volna idén védelmi célokra, mint mondjuk az oktatásra vagy az egészségügyre.
Perun ugyan hozzáteszi, hogy különböző „szürke” költések beleszámításával az összeg még magasabb lehet (az egyik legelismertebb védelmi gazdasági kutatóintézet, a SIPRI már 2021-re is 5 billió rubel felett számolta a védelmi kiadásokat Oroszországban), de a százalékos arányokon ez nem sokat változtat. Azt viszont kihagyja a számításból, hogy kiszivárgott hírek szerint az oroszok már 2023 első hat hónapjában 5,6 billió rubelt költöttek védelmi célokra, azaz a teljes állami kiadások 37 százalékát, így a teljes évre legalább 10 billió lehet a végösszeg.
Ez már elég szép emelkedés, azonban sok minden árnyalja a képet. A háború nem csak a fegyverek miatt drága mulatság. Üzemanyagok, szállítási költségek és főként a zsoldok rengeteg pluszköltséget jelentenek békeidőhöz képest. Utóbbi különösen igaz Oroszországra, ahol egy közlegény dollárban számolt zsoldját nagyjából 100-ról nagyjából 2000-re emelték a háború kitörése óta, és akkor ott vannak még a sebesülteknek, illetve az elesettek családjainak fizetendő tetemes kártérítések is.
Összességében tehát Oroszország hiába költ nominálisan valóban közel háromszor annyit védelmi célokra, mint 2021-ben, az infláció, a rubelárfolyam, illetve a megemelkedett egyéb költségek miatt elképzelhetetlen, hogy ez a Putyin által említett, közel háromszorosra növelt hadiipari termelésben nyilvánuljon meg (és akkor még hol vagyunk a tízszerestől). Azt csak lábjegyzetként említenénk meg, hogy a következő két évre a tervezett védelmi költségvetés még csökkenni is fog – ez még nyilván függ majd az aktuális helyzettől is.
De közelíthetünk máshonnan is. Jurij Boriszov, a hadiiparban is erősen érdekelt Roszkozmosz vezetője tavaly nyáron azt nyilatkozta, hogy 400 ezer munkást kellene felvenni az orosz hadiipari cégekhez. Most azt ne is firtassuk, hogy a kivándorlás és a háború miatt megcsappant munkaerőkínálat mellett ezt hogy tehetnék meg, de ha idénre sikerült is ez, az akkor csak nagyjából 20 százalékos emelkedés lenne, mivel az orosz hadiiparban körülbelül 2 millió fő dolgozott már tavaly is. Ha még hozzávesszük, hogy esetleg a hatékonyságon is sikerült emelni (a Rosztek büszkén számolt be arról, hogy az egy munkásra eső termelés 2,5 százalékkal nőtt, és ez valóban jókora emelkedés lenne piaci sztenderdek szerint), akkor is messze vagyunk még az egyharmados termelésnövekedéstől.
Vagy vegyük az orosz KSH, a Roszstat adatait. 2023 második negyedévében a tavalyi hasonló időszakhoz képest csupán 2,6 százalékkal nőtt az ipari termelés volumene. Igaz, ez sok mindent jelenthet, hiszen ha a civil szektor termelése bezuhant, akkor ez nagy emelkedést jelenthet a hadiipari termelésben. De ha mondjuk a fémalapanyag és fémfeldolgozási termékek kategóriát nézzük – elvileg ide tartoznának a tüzérségi és kézifegyverekbe való lőszerek –, akkor ott 2021-hez képest 18 százalékos az emelkedés. Ez megint csak lehet magasabb a lőszerekre vetítve, ha a civil szektor termelése jelentősen visszaesett, de bizton kijelenthető, hogy a napi több tíz- vagy százezer lőszert elhasználó orosz haderő 2021-hez képest a sokszorosára nőtt igényeit nem elégítheti ki. A Roszstat számai alapján (és miért hamisítanák az ipari termelés adatait lefelé az orosz hivatalos adatokban?) akkor is csak legfeljebb ötszörösére nőhetett volna a termelés, ha minden egyes civil piacra termelő orosz vállalat beszüntette volna a működését.
Összességében tehát a lényeg az, hogy Oroszország egyértelműen jóval többet költ a hadiiparra, mint a háború előtt és mint amennyit akár még tavaly is tervezett költeni, és ez biztosan megnövekedett termelésben is megmutatkozik. Ám a termelés növekedése minden bizonnyal messze elmarad az orosz vezetők által közölt számoktól – és ami még fontosabb: az orosz haderő veszteségeit sem lehet képes pótolni.
Fogyó eszközök
Ezt más irányból is meg tudja erősíteni Perun. Következtethetünk az orosz hadiipar teljesítményére abból is, hogy mit lőnek ki az ukránok. Mire érdemes figyelni? Egyértelmű, hogy ahogy minden haderő, az orosz is hadrendbe állított modern, még gyártásban lévő eszközökkel, korábban hadrendbe állított, az elavultság különböző fokán tanyázó eszközökkel, illetve raktárakban, lerakatokban álló eszközökkel kezdte a háborút. Utóbbi Oroszország esetében különösen jelentős, hiszen a hidegháborús szovjet hadiipar örökségeként tényleg ezer és tízezerszámra voltak eltéve rosszabb időkre 30-40-50-60, sőt a második világháborús időkben gyártott eszközök.
Mit érdemes figyelni? Ha az orosz gyárak nagyobb ütemben ontanák a modern haditechnikát, mint ahogy az eszközök fogynak, akkor a régi eszközök helyét egyre inkább újak vennék át, tehát tulajdonképpen a szemünk előtt zajlana az orosz haderő modernizációja. Ellenben, ha az orosz üzemekben egyetlen új eszköz sem készülne, akkor az aktuálisan gyártott haditechnika lassan eltűnne a veszteséglistákról, és a helyét egyre régebbi eszközök vennék át.
És mi történik a valóságban? Vegyük a harckocsik példáját. A háború elején óriási többségben a még rendszerben tartott, ilyen-olyan modernizáltsági szinten lévő T-72-esek voltak óriási, 71 százalékos többségben a megerősített veszteségek között, a már szintén nem gyártott T-80-asok 23 százalékot tettek ki, a legmodernebb, T-90-es modellek 3 százalékot, a maradék 3 százalékot pedig a régebbi, T-64-es vagy annál régebbi modellek adtak. Az idén május-augusztusi adatokban a T-90-esek aránya 5, a régi modellek aránya 6 százalékra változott, de a drámai elmozdulás a T-72-esek irányából a T-80-asok irányába történt: a T-72-esek részaránya 36 százalékra csökkent, a T-80-asoké viszont 53 százalékra nőtt.
Mivel T-80-ast már újonnan nem gyártanak, arra kell következtetnünk, hogy ezek a szovjet tartalékokból elővett, kisebb részben felújított, nagyobb részben csak üzembe helyezett harckocsik – készletük tehát véges. Ha pedig elfogynak, helyettük nem lesznek T-90-esek, hiszen ezeket nem gyártják elég nagy mennyiségben, hiszen látjuk, hogy arányuk csak 1-2 százalékot emelkedett a háború alatt.
Ha pedig a T-80-asokat külön nézzük, ugyanezt a folyamatot láthatjuk kicsiben: az 1990-es években modernizált T-80U típusok gyakorlatilag elfogytak, miközben a jelenlegi sztenderdek szerint modernizált T-80BMV-ék száma változatlan maradt, a modernizáció nélküli, a ’80-as évek technikai szintjét őrző T-80B vagy BV altípusok száma pedig 23-ról 80 százalék fölé nőtt.
Még látványosabb a folyamat a BMP gyalogsági harcjárművek esetén. Itt könnyebb a dolgunk, a BMP-1 a legrégebbi, a BMP-2 az eggyel újabb, de már nem gyártott modell, a BMP-3 pedig a legújabb, ma is gyártott változat. A háború elején a 3-asok aránya 23, a 2-eseké 65, az 1-eseké pedig 12 százalék volt a veszteségek között, mostanra a 3-asoké keveset, 16 százalékra csökkent, viszont a 2-esek és 1-esek körében drámai átrendeződést történt: ahogy fogytak a BMP-2-esek, ezek aránya 40 százalékra csökkent, miközben a BMP-1-esek aránya 44 százalékra nőtt.
Tehát az orosz hadiipar működik és termel, hiszen mind új T-90-esek, mind BMP-3-asok jönnek a csatatérre (hiszen arányuk érdemben nem csökkent), azonban ez messze nem elég, hiszen az elvesztett „középső generációk” helyére zömmel a raktárakból elővett modernizálás nélküli T-80-asok, illetve BMP-1-esek jönnek.
Gondban vannak
Ez pedig mutatja, mi az oroszok nagy problémája. A készletek ugyanis végesek. Oroszország hatalmas fegyverlerakatokkal kezdte a háborút, de ezekhez látványosan hozzá kellett nyúlni. Ráadásul ahogy egyre mélyebbre kell a vödörbe nyúlni, úgy egyre régebbi eszközök kerülnek elő – ahogy az alábbi felvételen is látható, frissen a frontra induló egységeket már T-55-ösökkel is ellátnak. Márpedig ezeknek egyrészt a harcértéke is rosszabb (hiszen régebbi, még hosszabb ideje karbantartás nélkül álló eszközök), másrészt éppen elavultságuk miatt még gyorsabban fognak fogyni, és a készletek ezekből is végesek. Lehet még lejjebb és lejjebb lépkedni, de valahol véget ér a sor, meg aztán talán tényleg T-34-esekkel csak nem fognak csatába menni az orosz erők 2023-ban vagy 2024-ben.
Hogy állunk az orosz tartalékok fogyásával? Nincs nyugati elemző (sőt valószínűleg orosz illetékes sem), aki meg tudná mondani, pontosan hány orosz harckocsi, löveg vagy páncélozott harcjármű állt a különböző lerakatokban a háború elején összesen, és hogy ezek közül mennyi volt az, ami legfeljebb kis munkával újra szolgálatba állítható állapotban volt, és mennyi, ami már teljesen szétrohadt vagy szétlopott állapotban volt.
Egy szakértő valamikor az év elején műholdképek elemzése alapján arra jutott, hogy az egyik nagy orosz tüzérségieszköz-lerakatban 12 ezerről 7500-ra csökkent a tárolt eszközök száma, Perun most egy friss felvétel alapján úgy becsülte, hogy immár csak 6 ezer eszközt tárolnak itt. Tehát másfél év alatt nagyjából a felére csökkent a tartalék, persze minden eszközből más és más lehet a helyzet.
Márpedig ha valamilyen alapvető eszköz mennyisége a kritikus szint alá csökken, az nagyon súlyosan fogja érinteni az orosz haderőt, akár annak teljes harcképtelenségét is okozva. Nehéz például elképzelni, hogy a tüzérségi lövegek nélkül is tudná folytatni a háborút az orosz hadsereg.
Mint láttuk, a jelenlegi trendek alapján valamikor eljön a pont, amikor kifogy az orosz haderő kifogy valamiből, mivel a termelés messze nem fedezi a veszteségeket és a szükségleteket, azonban ennek pontos idejét nem tudhatjuk. Azonban ez az egyenlet folyamatosan változik, nőhet az orosz hadiipar teljesítménye (bár valószínűleg nem háromszorosára vagy tízszeresére egy-két év alatt), de nagyon fontos változó benne az ukránok okozta veszteségek mértéke. Ha ez a mostani, vagy e fölötti szinten marad, akkor az oroszok torka körül folyamatosan egyre inkább szorul a hurok. Ha viszont csökken, netán jelentősen csökken, akkor az orosz hadiipar elérheti azt a szintet, hogy folyamatosan tudja pótolni a veszteségeket, és a háború – ebből a szempontból legalábbis – fenntarthatóvá válik hosszú távon. (Most itt az egyszerűség kedvéért ne beszéljünk az emberanyag biztosításáról, az orosz gazdaság fenntarthatóságáról vagy éppen a politikai-társadalmi akaratról.)
Ezért nem lehet az ukrán offenzíva sikeréről vagy kudarcáról pusztán a visszafoglalt területek alapján beszélni. Elképzelhető olyan forgatókönyv, amelyben a továbbiakban egyetlen négyzetmétert sem vesznek vissza az ukránok, de akkora veszteségeket okoznak továbbra is az oroszoknak, hogy azoknak még gyorsabb ütemben kell felélniük a tartalékaikat, egészen a haderő összeomlásáig. Ha viszont a harcok intenzitása és ezzel az orosz veszteségek jelentősen csökkennének, akkor vagy nagyon belassul ez a folyamat, vagy akár vissza is fordul.
Az intenzitás fenntartásához viszont az ukránoknak még több és még hatékonyabb fegyverre van szükségük, méghozzá minél gyorsabban, már csak azért is, mert a tartalékok a lerakatokból való elhozása, működőképes állapotba hozása és a frontra szállítása is mind-mind időt vesz igénybe. Közben pedig minden egyes túlélt hét, hónap, évszak időt az oroszoknak, hogy növeljék gyártási kapacitásaikat, új helyettesítő fegyvereket – például iráni drónokat vagy észak-koreai eszközöket – szerezzenek be, és az ukrán nép és a nyugati politika és társadalom tűrőképességének határain túlra tolják ki azt a pontot, amikor nekik kéne feladni a háborút.
