A legtöbb orosz támogatja a média szabadságának korlátozását, a stabilitás és a rend érdekében – állítja a Kommerszant nevű orosz napilap, egy felmérésre hivatkozva.
Növeli a stabilitást!
A VTsIOM 2023 júliusában végzett felmérése szerint a válaszadók csaknem kétharmada támogatja az orosz médiára vonatkozó „állami cenzúra” gondolatát, amelynek eredményeit a cég a január 13-án ünnepelt oroszországi sajtónap előtt tette közzé. A korlátozások támogatói mindezt a stabilitás fenntartásával és a hamis információk elleni küzdelem szükségességével magyarázzák, az objektivitást és a szólásszabadság elvét pedig veszélyeztetőnek látják.
Sokak szerint mindenképpen szükséges a véleménykorlátozás és elhallgatás
2023. július 28-án 1600 válaszadó vett részt a „VTsIOM-Sputnik” összoroszországi telefonos felmérésben. (Oroszországban 143,4 millió ember él.) A szociológusok megkérdezték tőlük, hogy az orosz médiának szüksége van-e „állami cenzúrára” (a polgárokat nem emlékeztették arra, hogy ezt az alkotmány egyébként tiltja), és arra kérték őket, hogy indokolják válaszukat. A kapott eredményeket egy 2008-as hasonló felmérés adataival hasonlították össze.
A válaszadók 63 százaléka támogatta a cenzúrát („mindenképpen szükséges”: 24 százalék, „inkább szükséges”: 39 százalék). A támogatók száma 2008-hoz képest növekedett, akkor 58 százalék volt a támogatók aránya. De az ezt ellenzők aránya is nőtt, miközben mindkét tábor bizonytalanokkal gyarapította sorait.
Az támogatja, aki jól él és középfokú a végzettsége
A cenzúra tipikus támogatója ezen adatok szerint a 45 év feletti, középfokú végzettséggel rendelkező lakos, aki jövedelmét magasnak vagy átlagosnak ítéli meg, és a televíziózást részesíti előnyben az összes többi médiával szemben. Aki tehát jól él, azt nem érdekli, mit hallgat el a sajtó…
Ellenzője pedig jellemzően egy fiatal városlakó, aki aktívan használja az internetet, középfokú végzettsége is alig van (?), és alacsonynak ítéli a jövedelmét.
Persze minden közvéleménykutatás attól függ, kiket kérdeznek meg. Hol maradnak az egyetemet végzett, világlátott, nyelveket beszélő értelmiségiek? Persze lehet, hogy őket meg sem kérdezték. Arról nem beszélve, hogy nem mindenki mer Putyin Oroszországában őszinte véleményt nyilvánítani sajtó- és médiaügyben, hiszen lehet, hogy többé nem látja a családját, vagy esetleg megmérgezik.
Csak semmi pánik!
A cenzúrát leggyakrabban a „társadalmi stabilitás és rend biztosítása, a pánik megelőzése” eszközének tartják. A szociológusok olyan válaszadókat is ebbe a kategóriába soroltak, akik emlékeztek a „belső ellenségekre” és arra, hogy „meg kell védeni a társadalmat az államellenes propagandától”.
A korlátozások gondolatát indokolva a polgárok azt is elmondták, hogy „a helyes információkat kell bemutatni az országról, a társadalomnak hinnie kell a győzelemben, és vannak dolgok, amelyekről az embereknek nem szabad tudniuk.”
Erősíti a hazaszeretetet
A cenzúrát tehát – állítólag – számosan egy sokoldalú és jótékony eszköznek vélik, például a hamis információk elleni védelemben, a kultúra fejlesztésében, az erőszak, a vulgaritás, az LMBT-propaganda ügyében, a fiatalok nevelésében és a hazaszeretet növelésében.
Az elmúlt 15 év során a média állami cenzúráját támogatók indítékai észrevehetően megváltoztak. 2008-ban a legfontosabb érv az erkölcstelen tartalmak kiszűrése volt, mára ez szinte irreveláns.
Meddig terjed a szólásszabadság?
A cenzúra ellenzőinek álláspontja is megváltozott. 2008-ban egy negyedük azzal indokolta álláspontját, hogy a cenzúra ellentétes a szólásszabadsággal és általában az emberi jogokkal. Most leggyakrabban azzal magyarázzák a korlátozások elutasítását, hogy az információnak igaznak és objektívnek kell lennie, a közvélemény formálásához, ami persze nem sokban különbözik a régebbi indoklással.
Azért vannak, akikben még megmaradt némi demokratikus érzelem, bár ez sosem volt erős errefelé, nem is lehetett. l7 százalékuk a cenzúrát a szólásszabadság és a demokrácia korlátozásának, a problémák elhallgatása eszközének, valamint a pluralizmust és a versenyt fenyegetőnek látja. De közülük csupán hat százalék támogatja a korlátlan médiaszabadságot, míg volt, aki nem volt hajlandó megindokolni válaszát.
A cenzúra ezer arca
A Kommerszant cikke idézi egy politológus véleményét, aki magának a kifejezésnek a heterogenitására emlékeztet: „A cenzúra lehet pártos vagy állami. A Szovjetunióban és a cári Oroszországban kétféle cenzúra létezett, másként szabályozták, és másként épültek fel a tartalomgyártókkal való interakció bonyolult mechanizmusai.”
A katonai cenzúra azon alapul, hogy milyen anyagok befolyásolhatják az „ellenségeskedés” lefolyását. Háború idején persze semmi nem igaz, hiszen például a katonai létesítményekről szóló információk közzététele jelezheti az ellenségnek a támadások irányát, szóval ezeket természetesen cenzúrázni kell – véli a politológus.
Folytatódik a „külföldi ügynök” lázálom
A cenzúrapártiak érvelése változásának, akik az erkölcs védelméről más motivációkra tértek át, „az az oka, hogy az embereket megtévesztik a külföldi ügynökökről és hasonlókról alkotott mindezen fogalmak” – véli a politológus. (Itt jön elő a „külföldi ügynökök ott vannak minden bokorban” erőltetett lázálom.) Háború idején és a katonai hírszerzők korában persze más a helyzet, de ez nem a sajtószabadság része.
Állítólag az emberek nem szívesen hallanak-olvasnak olyan tényeket, amelyek fenyegetést jelentenek, ezt nevezzük ugye elhallgatásnak. Ez összefügg a „hamis” cikkekkel, tudósításokkal is, amelyeket a többség nem tud elválasztani az igazságtól.
Nem jó, ha sokat tudnak
Meghökkentő vízióval áll elő egy másik politikai elemző, aki szerint az információs társadalom fejlődésével egyre több ember lesz a cenzúra híve, de a kifejezés valószínűleg át fog átalakulni. Például egyes történéseket vagy adatokat, illetve azok elhallgatását „a pusztító információ korlátozása” skatulyába zárják majd
A meglehetősen szűk körű közvéleménykutatás viszont felbátorítja majd a hatóságokat – akik a cikk megfogalmazás szerint társadalmi igényt látnak el –, hogy lépjenek fel még erősebben némely tartalomkészítőkkel és -terjesztőkkel szemben.
Egy nagyvárost sem tudtak bevenni Marine Le Penék, de így is erősítették pozícióikat? 
