Elégedetlenségünk
Amikor életszínvonalunkat vizsgáljuk, meg szoktuk nézni a jövedelmeket és az árszínvonalat, és ez alapján tudunk összehasonlításokat tenni más országokkal. Ha ezt nézzük, sokszor elégedetlenek vagyunk a rendszerváltás óta elért növekedéssel, akkori reményeink szerint ennyi idő alatt megközelítettük volna az átlagos nyugat-európai életnívót.
Ez ugyan nem következett be, bár a mostani bérnövekedési ütem az alacsony infláció mellett egész biztató, ha ez így tudna maradni 5-10 évig, sokat faraghatnánk a hátrányból. A mostani adat szerint a közmunka nélküli bruttó átlagbér 260 ezer forint, az ehhez tartozó nettó összeg 170 ezer forint, ha a személyi jövedelemadóban érvényesíthető gyermekkedvezményt is számítjuk, ez kb. 176 ezer forint. A jelenlegi 310 körüli árfolyammal számolva ez kb. 570 euró. Az általunk irigyelt országokban ez az érték 2000 euró körül van, így a miénk ennek csak 28-29 százaléka.
Jobban megnézve
Persze a valóságos helyzet ennél jobb, hisz a hazai megélhetési költségek is lényegesen alacsonyabbak, mint a vizsgált országokban. Ennek ellenére mégis egyre fontosabb az, hogy nominálisan összehasonlítva hogy állunk, hisz immár bő 4 éve bármely EU tagállamban munkát vállalhatunk, vagyis abból a szempontból, hogy útra kelünk-e, nagyon is döntő ez a szám.
Ugyanakkor, ha most elégedetlenek is vagyunk ezzel a 28-29 százalékkal, érdemes visszanézni a múltba, és megnézni ezeket az arányokat visszamenőleg. Az időutazást egész 1990-ig, az első szabad választások évéig tesszük meg, és megnézzük, akkor mit értek a hazai keresetek euróban, pontosabban annak hiányában német márkában. A márka árfolyamát átszámítjuk euróra.
Nem olyan rossz a helyzet
1990-ben a bruttó átlagbér 13 500, a nettó 10 100 forint volt, a márka 40 forint, ami 78 forintos eurónak felel meg. Már a számokból szembetűnik, hogy míg a nettó fizetés a 17-ede a mainak, a forint árfolyama viszont még a negyedére sem esett, így akkor mindössze 130 eurónak megfelelő összeget tett ki az átlagbér.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy lehet ez? Hogy nőhetett 130-ról 570-re 25 év alatt, hol akkor a jólét? A válasz egyszerű: az árszínvonal is sokkal kisebb volt, a forint pedig meglehetősen alulértékelt. A hazai valuta azóta erősen felértékelődött reálértékben, ami azt mutatja, hogy azért mégiscsak sokat fejlődtünk, mert a valutaárfolyam sokat elárul az adott ország termelékenységéről.
Mind elmentünk volna
Ha tehát 25 éve beengedtek volna minket dolgozni az EU-ba, a több mint 10-szeres különbség miatt szinte mindenki elment volna, és az utolsó lekapcsolja a villanyt. Ebben a tekintetben tehát óriási léptünk előre: itthon élőként és dolgozóként ez annyiban hat közvetlenül, hogy olcsóbbak lettek az importáruk (persze sok olyat is megtermelünk, amit akkor nem, hisz pont ezért tudott a forint megerősödni reálértékben). Turistaként viszont már sokkal nagyobb ez a hatás: a rendszerváltáskor sokan még konzervet vittek a nyugat-európai utazásokra, mert a nagy különbség miatt megfizethetetlenek voltak az ottani árak. Most már legfeljebb csak másfél-kétszeres árakkal találkozunk, ami nem zavar meg egy nyaralást.
Érdemes megnézni egy köztes adatot is, hogy lássuk, a 25 év alatt milyen ütemben történt ez a fajta felzárkózás. 2001-ben a bruttó átlagbér 96 ezer forint volt, a nettó 62, az akkor már létező euró viszont már 260 körül, nem is messze a maitól. A havi nettó bér így 240 euró volt, még mindig igen kis összeg.
Euróban remekül teljesítettünk
2001-ben azonban megszűnt a forint csúszó leértékelése, és az árfolyam egy széles sávban mozoghatott, majd ezt a sávot is eltörölték. Látszik, hogy az azóta eltelt 14 év alatt egész keveset értékelődött le a hazai valuta, míg a nettó bérek közel a háromszorosukra emelkedtek. A folyamat különösen az időszak első felében volt gyors, amikor még magas infláció is hajtotta a magas bérnövekedést.
Így tehát euróban, és ami még érdekes lehet, dollárban és angol fontban rengeteget nőttek a béreink 25 év alatt, több, mint négyszeresükre. Persze az összehasonlítás tárgyát képező országokban is volt infláció és béremelkedés, de ehhez képest elenyésző.
Hogyan tovább?
Ez a folyamat már csak akkor tud folytatódni, ha béreink forintban nominálisan jelentősen emelkednek valutánk leértékelődése nélkül, vagy ha stagnálnak, de a forint felértékelődik. Utóbbira lehet esély, de mértéke legfeljebb 5-10 százalékos lehet, elég nehéz lenne hosszabb távon is 270 forint alatti euró árfolyamot számolni. Marad hát a forintban való növekedés, és ez a 4,5 százalék éves szinten nem is lenne rossz. Így 13 év alatt érnénk el a bűvös 1000 eurót, és a német bérszínvonal felével, vagy közel felével már talán meg is elégednénk.
Alapjaiban formálná át a lengyel kormányt.
