Tényleg kell sztrájktól tartania Orbánéknak?

A Munka Törvénykönyve - szakszervezetek által „rabszolga-törvénynek” nevezett - módosításával szembeni tiltakozás sorozat a január 5-én tartott budapesti tüntetéssel egy másik szakaszába lépett. Egyértelművé vált, hogy ha nincs a kormányzat részéről korrekció, akkor a konkrét sztrájk jogi és szervezési előkészítése következik. Ebben a tekintetben - meglátásunk szerint - kényszerpályán vannak a szakszervezetek, azaz hatalmas presztízsveszteség nélkül nem vonulhatnak le a pályáról „csak úgy”.

Mi kell a sztrájkhoz?

Érdemes megnézni, hogy mi kell egy sztrájk megvalósításához, milyen feltételek adottak, és mik hiányoznak. A jogi feltételek biztosítottak, bár a szakszervezetek nehezített pályán vannak a közszolgáltatásokat érintő területeken, de ez maximum egy nagyobb sztrájk mindennapi életet érintő részét tompítja. Nagyon leegyszerűsítve, például hiába nem tudnának érdemben a közösségi közlekedésben dolgozók sztrájkolni, attól még a versenyszféra más területei képesek lennének felfüggeszteni a munkát. A velük való szolidaritás kifejezése például a buszvezetők részéről úgy keltheti az átfogó sztrájk hangulatát, hogy közben minimálisan akadályozza a lakosságot a mindennapi életében.

MTI Fotó: Kovács Attila

A sztrájkhoz szükséges „elem”, azaz a konkrét törvény, és az ezzel szembeni ellenállás szintén adott. A Munka Törvénykönyve módosítása jól érhető, minden munkavállalóra alkalmazható (ebben a tekintetben a 400 órás túlmunkakeret bevezetése a legkeményebb), ezáltal nem lehet az állítani, hogy pártpolitikai tartalmú követelés lenne. Az is egyértelműen látszik a közvélemény kutatási mérésekből, hogy hatalmas az elutasítottsága a javaslatnak. A Policy Agenda által készített decemberi kutatás szerint a dolgozói társadalomnak 83%-a (munkaképes korú lakosságot soroltuk ide) nem ért egyet a törvénnyel.

A sztrájkhoz még egy elem szükséges, ezek pedig a konkrét munkahelyek, amelyek nem csak arról döntenek, hogy nem értenek egyet a törvénnyel, hanem arról is, hogy ezt megmutatandóan nem veszik fel a munkát.

Három évvel ezelőtt és most

2016-ban a bértárgyalások megakadása miatt már közel állt az ország egy több ágazatot is érintő sztrájkhoz. Ennek következményeként az év elején a MÁV-nál, a Volán-társaságoknál, a vízügyi dolgozók körében, és a szociális szférában is komoly esély látszott arra, hogy munkabeszüntetés legyen. Több ágazatban már sztrájkbizottság is létrejött.

A kormány bő egy hónap alatt képes volt kezelni a problémát, legalábbis sok helyen bérmegállapodás született, és nem látszott, hogy a különböző követelések egymást erősíthetik és így komolyabb megmozdulássá változhatnának.

Ugyanakkor a kormány számára a helyzet most bonyolultabb. A túlórát érintő szabályozás egységes platformot teremtett, hiszen ezt ugyanúgy lehet alkalmazni a MÁV-nál, mint ahogy a magántulajdonban lévő cégeknél. Ebben a tekintetben nehéz megoldani azt, hogy politikai és stratégiai szempontból kényes ágazatokkal külön megállapodást kössön a kormány. A törvény ugyanis mindenkire vonatkozik.

Ebben a helyzetben valójában az a kérdés; melyik nagyobb ágazati, vagy munkahelyi szakszervezet lesz az, amely felvállalja, hogy egyértelmű sztrájk-hajlandóságát kifejezi. Onnantól kezdve tudnak a többiek ehhez csatlakozni, és alakulhat ki több ágazatot érintő – kommunikációs értelemben általánosnak nevezhető – sztrájk.

Mit csinálnak a szakszervezetek?

A közvélemény egy része csodálkozik, és túlzott óvatossággal vádolja a szakszervezeteket, mivel radikálisabb lépéseket várnak el tőlük. Ugyanakkor ez a kérdés, vagyis a sztrájk nem a Hősök tere és a Kossuth tér között vonuló tömeg érzelmeitől függ, illetve csak kis részben. Ma Magyarországon 1,1 millió ember dolgozik 100 fő feletti vállalkozásoknál (közszféra esete bonyolultabb, ezért nem számítjuk őket ebbe a körbe). Tulajdonképpen ezeken a helyeken van lehetőség erős szakszervezetet létrehozni. Kérdéses, hogy ez a munkavállalói kör, akiknek egy része közszolgáltatás nyújtásában vesz részt, ezért nehezebb sztrájkolniuk, megszervezhető-e, vagy megszervezi-e saját magát.

Ebből a szempontból a szakszervezetek lépései érhetővé válnak, és egyértelműek is lehetnek. Egyrészt a fellépésüknek meg kell őrizniük az ún. rabszolga-törvénnyel szembeni karakterét. Feltehetőleg ezért sem keveredtek a szakszervezeti követelések az ellenzéki pártok öt pontos követeléseivel.

Ennek oka az, hogy a dolgozói társadalom éppen úgy tagozódik politikai preferencia szempontjából, mint a teljes társadalom. Ebből következően óriási hiba lenne, ha a szakszervezetek a mostani megmozdulásokat kiszélesítenék kormányellenes (és nem kormánypolitikája ellenes) követeléssekkel.

A szakszervezetek másik lépése a párbeszéd, és a kormánnyal való megegyezés fórumának biztosítása. Ezt szolgálja a sztrájktörvényben is szerepelő „tárgyalófél kijelölési” kényszer, amelyre a három szakszervezeti konföderáció kezdeményezése alapján öt napja van a kormánynak.

A harmadik lépés a sztrájkhangulat fokozása, illetve ahol van, ott az elégedetlenség fenntartása. Érthető módon egy időben elnyúló egyezetési folyamat megnehezíti a hatásos, és több ágazatot érintő sztrájkot. Ezért bár feleslegesnek látszanak, de szükség van minden olyan lépésre, - főleg munkahelyi szakszervezetek aktivitására építve, - amelyek demonstrációk csupán, de megőrzik a közös fellépés lehetőségét. Ebbe a sorba beleilleszkedhet a január 19-ei útlezárásokkal, kisebb tüntetésekkel tervezett eseménysorozat.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy a folyamat vége, egy nem túl távoli időpontban bejelentett sztrájk dátum. A megmozdulások sikere pedig azon múlik, hogy lesz-e olyan a nemzetgazdaság szempontjából stratégiai jelentőségű terület, amely élére áll egy ilyen eseménynek. Ebből, és csak ebből nőhet ki egy több ágazatot érintő, köznyelvi értelemben általános sztrájk. Egyébként az esemény kudarc lesz, amely biztosan visszahullik a teljes szakszervezeti mozgalomra, még a most passzív szervezetekre is.